A sci-fi egyik utóbbi évtizedekben kialakult fontos zsánere a klónozással foglalkozik. Ezek rendszerint filozófiai és etikai szempontból igyekeznek megfogni a témát. Logikus is, hiszen a test és szellem közötti kapcsolat az emberi lét egyik legnagyobb kérdése, és két test azonossága esetén különösen izgalmassá válik ennek megválaszolása.

A rettenet árnyéka kacskaringós úton került hozzám. Valószínűleg magamtól sosem vettem volna le egy könyvesbolt polcáról – és Úristen, miről maradtam volna le! A címben rettenet és árnyék is szerepel, számomra a horroron kívül semmi egyebet sem ígért. A borítón látható tüzes kard pedig egy sztereotípiát hívott elő bennem, azt gondoltam, hogy ez biztosan egy nagyon fiús, háborús horror történet. Nos, igen is, meg nem is, de haladjunk szépen sorjában.

A Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotóközösség (GYAK) széppróza napi rendezvényét Emlékek címmel tartotta meg a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Herman Ottó utcai Központi Könyvtárának klubhelyiségében 2024. február 19-én. A műsor családias hangulatban, az alkotóközösség tevékenységét nagy lelkesedéssel követő baráti közönség előtt zajlott.

Tibor Fischer, az MCC Irodalmi Műhelyének vezetője tartott könyvbemutatót az Utazás a négy fal között című regényéről az MCC győri képzési központjában. Érdekes beszélgetésnek lehettünk részesei, melyben a szerző az említett könyvén túl az életéről is mesélt nekünk. Elmondta, hogy szülei magyar származásúak, és 1956-ban emigráltak az Egyesült Királyságba. A könyv történetében egy magyar szereplő is helyet kapott.

Az általunk ismert világban minden élő szervezet arra törekszik, hogy továbbadja a génjeit a következő nemzedéknek. Az élőlényeknek, miközben e cél beteljesítésére igyekeznel, különböző nehézségeket kell leküzdeniük. A kihívásokra adott válaszok változatosak, gyakran egészen elképesztőek. Az élet erőpróbái ezeket próbálja megragadni.

A 2021 végén magyarul elsőként kijött Toroszorítósdi című Zerocalcare (az olasz képregényszerző polgári nevén Michele Rech) kötetről többek közt ezt írtuk: „Felnövéstörténet sokféle van, képregényben is, mostanában sorra jönnek ki effélék, eddig számomra a komolyra hangszerelt és lexikonméretű Blankets vitte a pálmát, de a Torokszorítósdi most letaszította a trónról. Egyrészt a történések élét cseppet sem tompító humoránál fogva is, aminek jelentős hányadát dicséretes módon a kendőzetlen önirónia teszi ki, másrészt hemzseg a popkult utalásoktól (…)”.

A Valentin- vagy Bálint-nap eredetét kötik a rejtélyes értelmű római Lupercaliához, és egy szép egyházi tradícióhoz is, amely szól Szent Bálintról és Jézus égi esküvőjéről. Mára február 14. a szerelmesek ünnepévé vált. Ez a nap remek apropó, hogy szép, érzelmeket ébresztő gondolatokat olvassunk, amelyek segíthetnek eljutni a saját szívünkig. Ha a belső központunkkal összekapcsolódunk, akkor tudunk boldogok lenni egymással is. Összegyűjtöttünk néhány idézetet, mert a szerelem és szeretet nagy iskolájában mindannyian diákok vagyunk, és hátha tudunk meríteni egy-egy költő vagy filozófus gondolataiból, tapasztalataiból.

A világrend átalakulóban van, és ahhoz, hogy mi, magyarok e kialakuló új világban sikeresek legyünk, huszárvágások sorára van szükség a politikai stratégiaalkotásban. A huszár maga is egy magyar találmány, ha úgy tetszik, egy magyar hadászati innováció, a huszárvágás pedig magában foglalja azt az attitűdöt és gondolkodásmódbeli találékonyságot, ami a magyar embereket és ezáltal a magyar történelmet jellemzi.

A mindössze tizenhét éves Kiara akaratán kívül válik szexmunkássá. Nem más emberek kényszerítik rá, hanem a körülmények. Ez sajnos bárhol megtörténhet, nem egy elszigetelt eset, nem kell egy példáért az Egyesült Államokig menni.

„Bár nem tudni, hogy mi van a ruha alatt / Lehet, hogy ma fogtam ki az aranyhalat” ‒ rappelte egykor az Animal Cannibals, és nagyon igaza volt. Ezúttal azonban nem aranyhal, hanem egy üres szardíniás konzervdoboz lapult a tó alján. Mellényúltam. Ez is megesik néha.

Kevés olyan politikust vagy politikai gondolkodót találunk, aki átélte volna szinte a teljes XX. századot. Henry Kissinger nemcsak, hogy átélte, hanem aktívan formálta is a XX. század történelmét, mint az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, majd az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere.

Mörk Leonóra író, újságíró, szerkesztő, műfordító, éveken át az Elle főszerkesztő-helyetteseként, illetve a Nők Lapja vezető szerkesztőjeként dolgozott. A 2023-ban megjelent Szentjánosfű már a tizenegyedik regénye. Az írónő nemcsak egy történetet mesél el, de érdekes kultúrtörténeti kalandozásra is invitál bennünket, jelen esetben a 17. századi Hollandiába.

Mivel ez az új kötet a nyolcvanas évek végén induló, de főleg a kilencvenes években kibontakozó Sandman-sikertörténet kvázi-lezárulása után készült írások többrendbeli illusztrált- és képregényes feldolgozásainak gyűjteménye, adódhat a kérdés: ad ez hozzá valamit az addigiakhoz? Vagy legalább szórakoztató? A válasz egyértelműen: igen és igen.

Amikor a világirodalom klasszikusait olvassuk, elég ritkán jut eszünkbe, hogy ugyanazt a történetet más szemszögből is el lehetett volna mesélni. Főként egy olyan, az európai kultúrát meghatározó mű esetében, mint az Odüsszeia, amely egy királyi méltóság kalandjait örökíti meg, aki ráadásul korának (férfi)ideálja, nemesnek mondott tettekkel, kiforrott személyiséggel.

A Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotó Közösség (GYAK) 2024. január 24-én, szerdán tartotta kultúra napi ünnepi műsorát Megújulás címmel a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Központi Könyvtárának klubhelyiségében. Ebből az alkalomból a hagyományokhoz híven az alkotóközösség tagjai ismét rangos műsorral fogadták az érdeklődő közönséget.

Az elmúlt időszakban elkényeztették az erdélyi témák iránt érdeklődő olvasókat a kortárs magyar írók. Gondoljunk csak a teljesség igénye nélkül Szilágyi Istvánra, Láng Zsoltra, Márton Evelinre, Papp Sándor Zsigmondra, Szabó Róbert Csabára, Tompa Andreára, Visky Andrásra és a recenziónk tárgyául szolgáló kötet szerzőjére.

Tizenöt év egy gyermek életében is hosszú idő, hát még Kerekítő manóéban! Épp ennyi telt el azóta, hogy a kedvelt figura beköltözött az első Kerekítő népi mondókáskönyvbe, így befészkelte magát a gyerekszobák polcaira, és bájos bábként is felbukkant a baba-mama foglalkozásokon.

A révész feladata ősidők óta az utazó túlpartra juttatása, és természetesen nem csak fizikai értelemben: a vándort, a szellemi keresőt ladikjára engedi, valamint a távozó lelkeket az életből a halál birodalmába is átvezeti.

Hetedikes vagy talán nyolcadikos lehettem, mikor egyik barátnőmtől kölcsönkaptam a Nyakigláb Apót a nyári vakáció idejére. Akkor is sokat olvastam, a kötelező és ajánlott házi olvasmányokat egyaránt, de inkább kötelességtudat vezérelt, mintsem az irodalom és olvasás szeretete. Sok idő eltelt azóta, de arra világosan emlékszem, hogy mennyire rajongtam ezért a kedves kötetért. Sőt, konkrét emlékeim is voltak, például világosan emlékszem arra, hogy Judy nem tud tehenet rajzolni.

Ken Follett új könyve, A világosság fegyverei a Kingsbridge-trilógia sorozattá nyúló szériájának hivatalosan a 4., ténylegesen az 5. része, ám igazából ennek semmi jelentősége, hiszen alig néhány utalást kapunk a korábbi kötetek helyszíneire. Tehát se erre, se túl sok Napóleonra ne számítson a kedves olvasó a történetben a harcias borító ellenére, hiszen a nagy francia uralkodó csupán a háttérben sejlik fel néhanapján, és mindössze a regény végén lép a színpadra.

Tompa Andrea legújabb regényét, a talányos Sokszor nem halunk meg címűt nemcsak hogy lassan lehet / kell / érdemes olvasni, de nagyon lassan áll(t) össze bennem egy bármilyen szöveg is, nevezzük azt reflexiónak, ajánlónak, recenziónak, akárminek. Ahányszor gondolatokat, mondatokat próbálok megfogalmazni, mindig más aspektusok jönnek elő, újabb és újabb felismerések.

A nevem Lucy Barton című regénnyel kissé fonákul indultam. Nemrég írtam arról, hogy elsőként a második részt, a Bármi megtörténhet című kötetet olvastam. Akkor attól tartottam, hogy számomra nem lesz annyira érthető a történet, ezúttal pedig attól, hogy nem tudom majd megfelelőképpen elmondani, mennyire szerettem Lucy-t és az ő történetét.

Harry Bosch ugyanolyan fogalom a kőkemény krimik terepén, mint mondjuk Kay Scarpetta a törvényszéki nyomozások területén. Amúgy a párhuzam sem véletlen közöttük: mindketten a modern bűnügyi irodalom úgymond „archetípusai”, olyan attitűdökkel felvértezve, amelyek sebezhető emberi mivoltuk ellenére bizonyos tekintetben halhatatlan és elpusztíthatatlan tulajdonságokkal ruházzák fel őket.

Három nem új, de időtálló könyvet szeretnék a kedves olvasók figyelmébe ajánlani, amelyek hasznos útravalóul szolgálhatnak a következő ciklusra. A tapasztalatokon nyugvó praktikus és költői gondolatok a rabszolgasorból kiemelkedett és Hadrianus császár barátjává vált, i. sz. I. századi sztoikus filozófustól, Epiktétosztól, a sporttörténelmet író vízilabda edzőtől, Kemény Dénestől és a repülés szerelmesétől, Richard Bachtól, aki Jonathan, a sirály című vékony kötetével 1973-ban minden addigi eladási rekordot megdöntött.

A nyomok mindig beszélnek. Akkor is, ha (a többnyire) élettelen testen találjuk őket, és akkor is, ha (a többnyire) élőnek tűnő helyszínen. Csak érteni kell a nyelvükön, beszéljék azt bármilyen – biológiai, fizikai, kémiai, vegyi, technológiai – dialektusban.

Josiró rég elhagyta a századik életévét, és bár úgy érzi, hogy még ereje teljében van, mégis aggódik, mi lesz a dédunokájával. Aggódásának azonban van egy rejtettebb, de igazabb vetülete, amely nem feltétlenül arról szól, hogy mi lesz Mumeijel, ha ő már nem lesz, hanem arról, mi lesz ővele, ha Mumei már nem lesz. Hogy fogja ő azt kibírni, és miről fog szólni az élete, ha nem kell már gondoskodnia a dédunokájáról? Japánban ugyanis az utóbbi években a gyermekek egyre erőtlenebbek, élhetetlenebbek, sérülékenyebbek, és őket csak a boldogabb időkre emlékező „öreg aggastyánok” képesek életben tartani, csak ők képesek gondoskodni róluk.

A dark-fantasy regény fülszövege kiemeli, hogy Gabriella Eld ifjúsági köteteivel Merítés-díjas lett, első felnőtt fantasy regényét olvasva megérdemelten. Ennek az újnak én is odaítélnék, amit csak lehet, egy kis reklám bármikor jól jön, de ennél is fontosabb, hogy bizonyos zsánervonatkozások mellett, vagy akár azokat félretolva – hogy ne is szűkítsünk –, ez a regény belépő lehet a nagyobb léptékű irodalom terepére.

Minden novelláskötet esetén el szoktam mondani, hogy az elbeszélések különösen kedvesek nekem. Még egy hozzám hasonló könyvmoly számára is vannak periódusok, amikor terhes az olvasás: egy nehéz olvasmány után, vagy amikor besűrűsödnek körülöttem az események. Ilyenkor segít egy-egy kötet kapcsolatban maradni az irodalommal: a novellák rövidek, nem igényelnek sok időt, sem különösen nagy koncentrációt, az sem gond, ha huzamosabb idő is eltelik két olvasás közt.

A Holló filmes adaptációját vélhetően jóval többen ismerik, mint az alapjául szolgáló képregényt – ami egyébként nagy hiba, így felettébb örömteli fejlemény a mű felújított, helyreállított és kiegészített változatának első hazai kiadása. James O’Barr személyes hangvételű – a keletkezést, a korabeli kiadást, a munkafolyamatokat, a Joy Division- és a Big Black-féle zenei támaszokat is megpendítő – előszava biztos kézzel húzza be a gyanútlan olvasót érzelmileg is, mivel az információk bőkezű szórása mellett elsősorban a szívet célozza, mégpedig a lehető legimponálóbb módon: kerülve a giccset és az émelyítő hatásvadászatot, ellenben fájdalmasan őszinte, sőt, még vicces is.

Ha végzünk egy rögtönzött közvélemény-kutatást baráti körünkben, egy nagyobb családi összejövetelen vagy akár munkahelyünkön, ahol feltesszük a kérdést, melyik Olaszország legismertebb exportterméke, a pizza és a bor mellett jó eséllyel sokan megemlítik a maffiát is. Ez utóbbi kapcsán megkérdezhetjük, tudnak-e említeni konkrét szervezetet is, mire legtöbben nyomban rávágják, hát persze, a Cosa Nostra, majd cinkos mosollyal dúdolni kezdik a Keresztapa filmzenéjét.