Jo Nesbø regényeinek magyar megjelenését mindig igyekszem figyelmmel követni, hiszen kétségbevonhatatlanul jelenünk egyik legjelentősebb krimiírója. Mikor megjelent a legutóbbi Harry Hole-regény, a Kés, akkor sem késlekedtem írni, róla, de A birodalom is kapott tőlem irodalomkritikát. A norvég mágus azon kevés skandináv bűnügyi író közé tartozik, aki viszonylag egyenletesen képes magas minőséget hozni.

A Kortárs Irodalmi Estek vendégeként Závada Péter után Krusovszky Dénessel találkozhattak az irodalombarátok 2023. szeptember 29-én a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának rendezvénytermében. A szerző 2018-ban megjelent Akik már nem leszünk sosem című első regényével komoly közönséget hódított magának. Ezúttal az idei könyvhéten bemutatott Levelek nélkül című kötet kapcsán beszélgetett vele Werner Krisztina újságíró.

Szántszándékkal kerültem ezt a könyvet anno, pedig többször szembejött. Nyilván már az alaptéma elijesztett: Leningrád, azaz a helybéliek számára Pityer ostromgyűrűjében és a környező vidéken zajló rendhagyó hét eseményeibe kapcsolódunk be néhány kulcsszereplővel.

Negyedik alkalommal ajándékozza meg a diákokat a Libri és a Jelenkor kiadó: 10.000 példányban teszik elérhetővé azt az egyedi válogatáskötetet, amely Borbély Szilárd munkásságára hívja fel a fiatal olvasók figyelmét. A kezdeményezés, amellett, hogy a kortárs magyar irodalom egyik legfontosabb alkotóját népszerűsíti, emléket állít a 2014-ben elhunyt szerzőnek, aki idén november 1-én ünnepelné 60. születésnapját.

A mai értelemben vett labdarúgás a mintegy másfél évszázados éves története során többször is képes volt a megújulásra, általában egy jelentősebb szabályváltozás vagy egy korát évekkel, évtizedekkel megelőző taktikai zseni felbukkanásának köszönhetően.

Néhány hónapja jelent meg az MCC Press gondozásában Boris Kálnoky Őseim földje című családtörténeti könyve. E mű irodalmi érzékenységgel fejti ki a Kálnoky család tatárjárástól kezdődő erdélyi jelenlétét, bemutatja a századok során szerzett birtokok kiterjedését és sorsát, valamint azt a közösségformáló és országépítő szerepkört, melyet a Kálnokyak a történelem során Erdélyért és tágabb értelemben a magyar hazáért végeztek.

Az idő. És ami mögötte, előtte, de mindenképpen vele van. Bolondulunk érte, ő bolondozik velünk. Elhiteti, hogy létezése csakis célvezérelt lehet, folyam(at)a kizárólag egyirányú, sodrása egyes-egyedül parttalan. Az idő többnyire megfoghatatlan, ám keveseknek mégis sikerül legalább egy pillanatig (végtelenségig?) a markukba szorítaniuk őt, időtlenné tágítva a múlhatatlant.

A Francia Akadémia nagydíjas regénye a jelenkori orosz államrezon kulisszatitkaiba vezeti az olvasót, és arra vállalkozik, hogy leírja a Putyin-korszak hatalmi architektúráját. A témaválasztás nem is lehetne aktuálisabb az orosz-ukrán háború árnyékában, ezért még azok érdeklődésére is számot tarthat, akiket amúgy hidegen hagy a politika.

A Szívek szállodája (eredeti címén Gilmore Girls) Magyarországon is hatalmas rajongói bázissal rendelkezik. A Gilmore-lányok történetét nem lehet megunni, a rajongók képesek újra és újra végignézni a hét évadot az év bármely részében – de valójában érdemes őszre és/vagy télre időzíteni a szériát.

„Ez a könyv nem vád és nem vallomás. Csak beszámoló szeretne lenni egy nemzedékről, amelyet a háború elpusztított – elpusztított még akkor is, ha a gránátok megkímélték” – áll a könyv első lapján, a mottó helyén a visszafogott hangvételű felhívás. Olyan súlya van ennek a két mondatnak, hogy az ember lelke elnehezedik tőle. Hatalmas, piros felkiáltójel az egész könyv, fájdalmas kiáltás az emberiség felé, de sajnos csak kevesen hallják meg.

Egyre gyakrabban tűnnek fel mémek, hogy olyan idős vagyok, hogy értem ezt: a képen pedig egy magnókazetta és egy ceruza. Hogy ennél a hasonlatnál maradjunk, én olyan idős vagyok, hogy akkor néztem meg (először) a Szívek szállodája sorozatot, amikor először közvetítették a tévében.

Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió (1960), Philip K. Dick: Ember a Fellegvárban (1963), Frank Herbert: A Dűne (1966), Isaac Asimov: Az Alapítvány vége (1983), William Gibson: Neurománc (1985), Orson Scott Card: Végjáték (1986), Dan Simmons: Hyperion (1990), J. K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege (2001)…

Audrey Hepburn: színésznő, stílusikon, UNICEF nagykövet – mára már kész fogalom; nincs ember, aki nem hallotta volna a nevét. A színésznő háttértörténete, személyisége azonban sokkal kevésbé közismert. Kevesen tudnak viszontagságos gyermekkoráról, zűrös családi hátteréről, az általa meghozott áldozatokról, pedig ezektől csak még értékesebbé válik számunkra az ikonikus díva életműve.

A 20. század második feléről gyakran elhangzik, hogy Európa számára az addig soha nem tapasztalt hosszúságú béke és fejlődés korszaka volt. Az állítás igazságtartalmát nehéz vitatni, de hogy mégis mennyire leegyszerűsítő ez az értelmezés, arra Ian Kershaw Európa globális története 1950-2017 című könyve világít rá.

Nem csekély meglepetéssel – és persze örömmel – vettem tudomásul, mikor kiderült, hogy a Hadiakadémia sorozat új kötete a magyar 2. hadseregről fog szólni – már többször írtam a sorozat könyveiről, de az utóbbi időben a félszigeti hadjáratról (Stephen W. Sears: Richmond kapujáig) és a znaimi csatáról (John H. Gill: A znaimi csata) szólók egészen parádésak ‒, ráadásul forráskiadvány lesz.

A horror, mint műfaj, mindig is vonzott. Nem a kegyetlen, véres horror, hanem azok a történetek, amelyek akár igazak is lehetnének, vagy ahol csupán leheletvékony a határ a valóság és a fantázia közt – sőt, a kettő olykor összeolvad. Egy ilyen jellegű antológia létrehozása rendhagyó vállalkozás, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet, mert magában hordozza a borzongás lehetőségét.

India, a világ legnagyobb „demokráciája” villámgyorsan lett egyúttal a világ legnagyszerűbb emigráns íróinak a szülőföldje: Salman Rushdie Angliába, Bharati Mukherjee az Egyesült Államokba, Rohinton Mistry pedig Kanadába települt.

Viszonylag ritkán olvasok kortárs magyar szépirodalmat, mivel nem vagyok túlságosan elragadtatva attól, amit időnként manapság e néven művelnek. Néha túl vulgárisak, máskor történet nélküliek, rendszerint meg egyszerűen unalmasak számomra. Viszont úgy véltem, egy Bereményi Géza regény – aki mégiscsak legenda – megéri a kockázatot.

A második világháború végét ünneplő Moszkvában járunk, az orosz népi öntudat újjáformálódásának küszöbén. A háború minden fronton sok áldozattal járt, Sztálin birodalma azonban teljes gőzzel a jövőre összpontosít.

„Köztársasági honpolgárok, olyan, hogy Vendée, nem létezik többé! Kardjaink csapásai alatt meghalt, a nőkkel és a gyermekekkel együtt. Eltemettem Vendée-t a mocsarakban, Savenay erdeiben. A tőletek kapott parancs értelmében lovakkal tapostattam szét a gyermekeket, a nőket felkoncoltattam, ezek már nem hoznak több bűnözőt a világra. Nincs egyetlen foglyom sem, akivel törődnöm kellene. Minddel végeztem.”

Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas, József Attila-díjas költő, a Nemzet Művésze 1928. augusztus 16-án látta meg a napvilágot Bián, a főváros közelében. Történelembe és társadalomba ágyazott életműve külső és belső küzdelmekről ad tanulságot. „Mindenség-lírája” különleges példa. Áradó, örvénylő, lehengerlő, s időnként felemelő sorait olvasva belemerülhetünk az író álmaitól és lélekmozgásaitól elválaszthatatlan világába, amelybe a sok fájdalom ellenére be-bevilágít a remény.

A könyv címe ragadta meg először a figyelmemet. Majd a borítón lévő órák sokasága Salvador Dali óráit juttatta eszembe. Mivel a nap legmókásabb órája a cicáim bolondórája (az óra, amikor a legaktívabbak és legerősebben körvonalazódnak tulajdonságaik), azt gondoltam, hogy egy szokatlan, rendhagyó regényre bukkantam.

Richard Powers legújabb regénye, a Rémület egyfajta tisztelgés Daniel Keyes Virágot Algernonnak című műve előtt. A regény főszereplője nagyjából ugyanazt az utat járja be, mint Charlie Gordon, de Powers nem egy orvosi beavatkozás vagy egy emberkísérlet etikai vetületével foglalkozik, hanem – nem meglepő módon – az emberiség környezetromboló életmódjára hívja fel a figyelmet, s közben az életről elmélkedik.

Benyák Zoltán tapasztalt író, de ha már az elején kijelentjük, hogy főcsapása a fantasy, azon belül is a másvilágokkal kacérkodó történetek specialistája, rögvest egy szűkebb fakkba rakjuk, és onnan már bajos kipiszkálni, mert bizony nehéz levetkőzni a dobozgondolkodást.

A történet Bostonban indul, egy tömbház tetején, ahol a főhős a halálról elmélkedik nem sokkal azután, hogy túlságosan őszinte gyászbeszédet mondott apja temetésén. A város fényeit bámulva lesz figyelmes a közelében tomboló férfira, akivel összeismerkedve arra kényszerül, hogy alapos önismereti munkát végezzen és új fejezetet indítson életében.

„Donny Catestől jöhet bármi”– zártuk pár hete a Galaxis Őrzői kötetéről a diskurzust, és lám, máris kezünkben a mesterműnek tartott Istenország (Fumax, 2023).

A Finlay Donovan mindent visz ott folytatódik, ahol az előző rész, a Finlay Donovan ölni tudna véget ért. Nem állítom, hogy önállóan nem olvasható, de olyan sok szállal kötődik az első kötethez, hogy annak ismerete nélkül nem igazán éri meg belevágni. Cosimano humora ugyanaz, és ezen a téren képes az utolsó oldalig tartani a színvonalat. A cselekmény bonyolítása már hagy kívánnivalót maga után, de a szerző stílusa feledteti az apróbb bakikat.

Lori Lansens-t manapság nemzetközileg is elismert bestsellerszerzőként ismerik, pedig eredetileg forgatókönyvíróként tevékenykedett. 1962-ben született a kanadai Ontario egyik kisvárosában, közel az USA-beli Detroithoz. 18 éves koráig itt is élt, s az őt körülvevő valóságos táj adta első három regényének a hátterét.

Adrian Tchaikovsky, a modern amerikai science-fiction (jobban mondva SFF) nagy tehetségű és igen termékeny szerzőjének hazai megjelenései bruttó ünnepi pillanatok, számomra legalábbis biztosan, legutóbb tán kölyökként voltam hasonló izgalomban ilyesmitől.

A mesék és mitológiák világai mindig kimeríthetetlen homokbányái az ötleteknek, és kiválóan alkalmasak egy jó véres thriller felépítéséhez, hiszen tele vannak félelmetes alakokkal. Gyerekkorunkban féltünk a krampuszoktól decemberben, éjszakánként benéztünk az ágy alá, nincs-e ott mumus, és arra is volt esély, hogy egy lidérc nyomása alá kerüljünk lefekvéskor a sötétben. Az a legfélelmetesebb bennük, hogy mindennapjaink tapasztalataiból és félelmeiből táplálkoznak.