A számos más kutatási területtel is foglalkozó tanár munkahelyén, a Soproni Szakképzési Centrum Hunyadi János Technikumában válaszolt a Győri Szalon kérdéseire.

Hogyan jöttek létre az auschwitzi internálótáborban tett látogatások?

A válaszhoz nem árt visszakanyarodni életem korábbi időszakához. Csornára kerülésem óta foglalkoztam a város és környékének helytörténetével. Először az 1849-es magyar győzelemmel végződő ütközettel, majd a múzeumlátogatások, a városi séták és az idősebbekkel történt beszélgetések bőven adtak lehetőséget a helyi értékek felfedezésére. Kerestem az épületek, az emlékművek, a jeles iparosok, kereskedők és tanárok, a műkedvelő színjátszás, a tűzoltóság, az első világháborús hősi halottak, a második világégés rábaközi légi eseményeinek emlékeit is. Tudtommal az első vidéki köztéri holokauszt emlékművet 2005-ben Csornán avatták, ehhez nem árt tudni, hogy a helyi zsidó hitközség csaknem nyolcszáz tagjának alig húsz százaléka élte túl a deportálások borzalmait. A téma iránti érdeklődésem nagyrészt dr. Berecz Endre professzornak köszönhető, akinek az 1944-ben Csornán élt huszonegy családtagja közül tizenhat, közte édesapja és húga, a holokauszt áldozata lett. Az Emlékezés a csornai zsidóság történetére című kötetében 2007-ben közreadta a csornai deportáltak névsorát, majd később megírta a saját munkaszolgálata történetét is. Felvettem vele a kapcsolatot, a rendszeres levelezésünk, majd találkozásunk által pedig megerősödött bennem a szándék a zsidóság múltjának kutatására. A közvetlen impulzust aztán egy soproni továbbképzés adta, ahol megismerkedtem Vódli Zsolt történelemtanárral, akit elkísértem az egyik útjára Auschwitzba. A tapasztaltak meggyőztek arról, hogy az ifjúságnak ezt látnia kell. Emlékeztetni kell őket, hová vezet a gyűlöletkeltés. A soproni kollégával barátok lettünk, és elhatároztuk, hogy amíg van érdeklődés, szervezünk tanulmányutakat a diákoknak a mai Oświęcimbe és Krakkóba.

Milyen tapasztalatokat szerzett tíz év tizenkét tanulmányútjáról?

Összesen mintegy félezren lehettek tanúi a második világháború legszörnyűbb tettének, a szélsőséges zsidóüldözés egyik helyszínének meglátogatásával. Eleinte bennünk volt a félelem, hogy mennyire fogja megviselni a diákokat a táborok, Auschwitz I és Auschwitz II ‒ Birkenau helyén kialakított múzeum látványa, tartottunk az esetleges lelki következményektől, de a diákok az előzetes felkészítés hatására is végig érdeklődőnek bizonyultak. Az első csoportok tagjait mintha mélyebben érintették volna meg az „Arbeit macht frei” felirat mögött látottak, legalábbis többen fogalmazták meg gondolataikat a hazaérkezést követően. A diákok azonban ebből a szempontból is változnak, ám ha nem is fejtik ki részletesen a benyomásaikat, mégis évről évre vannak jelentkezők. Sőt, néhányan másodszor is vállalkoznak a hosszú útra. Nagyon becsülöm őket, mert a saját szabadidejükben és a saját költségükön vesznek részt a hétvégi programon. A koncentrációs tábor meglátogatásán túl Krakkó értékeiből is ízelítőt kapnak. Az auschwitzi élmények nyomán remélhetően ők is tudatában vannak, mit nem szabad tenniük a következő nemzedékeknek.

Szalay Balázs hogy érzi: jól választott a történelem e szegmensének kutatásával?

Már azzal is, hogy ezt a pályát választottam, volt ennek két sorsszerű előzménye. Július 14-én születtem, a francia forradalom kitörésének évfordulóján, ami már a történelem felé vezette az érdeklődésem. Másrészt a celldömölki lakásunk ablakából a Ság hegyen álló Trianoni emlékkeresztre volt rálátásunk, amit még 1934-ben emeltek, de a szocializmus évtizedeiben sem bontottak le, így a kemenesaljaiak nem felejtették el a trianoni békeszerződés következményeit. A család első értelmiségi képviselője lettem asztalos apám és varrónő anyám gyermekeként, aki a kőszegi mezőgazdasági technikum után elvégezte a szombathelyi tanárképzőt. Állás azonban nem volt a környéken, de leendő apósom a Kisalföldben olvasta a csornai álláshirdetést. Így kerültem a Rákócziba, majd az ELTE-n diplomát szerezve 2006 őszétől a Hunyadiba. A zsidóság, a csornai gettó emlékeinek feltárása hivatásommá vált, mely során több felfedezést is tettem. Nevezetesen, hogy az 1956-os forradalom idején érdekes módon a holokauszt túlélőinek többsége elhagyta Csornát. Ők részben bizalommal voltak a háború és a forradalom közötti időszak hatalma iránt, de az 56-os események bizonytalanságai, a félelem következtében nem akartak úgy járni, mint azok az 1944-ben deportáltak, akik nem hitték el, hogy velük ilyesmi megtörténhet…

Az eddigi eredmények után milyen tervek foglalkoztatják?

Folytatom a kutatást, továbbra is érdekel a Csorna korábbi életében meghatározó zsidó családok sorsa, így például Gestetnerék (Dávid a stencilgép feltalálója) és Fleischmann Izidorék, Weinerék, a Szilból Indianapolisba távozó Csillagék, Neumann doktorék, a zsidókat bújtató Dreiszigerék története. Rajtam kívül Aszt Ágnes régész-muzeológus is foglalkozik a témával. Jómagam sokat köszönhetek egy helyi kereskedő, Kovács Károly elbeszéléseinek, ezek, továbbá a dokumentumok böngészése keltette fel legelőször az érdeklődésemet, és jutottam el több publikációig. Szerveztem konferenciákat a rábaközi zsidóságról, iskolai mozikat rendeztem, előadásokat tartottam, pályázatot írtunk ki, emléktáblákat avattunk. Szeretném, ha az auschwitzi mementó, mely a legnagyobb magyar temető is, több magyar nyelvű tájékoztatással, idegenvezetővel kiegészülve működne, hogy mind több hazánkfia ismerhesse meg a holokauszt valóságát. Csornán jó lenne megvalósítani az egykor zsidók lakta házaknál a botlatókövek elhelyezését, az izraelita temető héber feliratainak a fordítását, és évente egy emléksétát az emlékműtől a vasútállomásig – ahogyan 1944-ben történt.

Mohay Gábor
Címlapfotó: Erdős Zsolt

Fotógaléria: Szalay Balázs, a csornai zsidóság történelemtanár kutatója

21 kép