Ahhoz pedig, hogy a májusi esők tényleg aranyat érjenek, igen csak sürgölődni kellett a falusi embernek már márciusban, és persze áprilisban is. Mert addigra már a földben kellett lennie az összes magnak, amiből termést remél az ember. Sőt, április végén a palántázást is meg lehet kezdeni.

Nyugati vártúránkon természetesen nem hagyhatjuk ki Kőszeget sem, ami talán a leghíresebb magyar várak egyike. Mert minden iskolás tudja, hogy kapitánya néhány száz emberével 60-80 ezer olyan törököt tartott fenn 3 hétig, akik Bécs alá igyekeztek.

Két dolgot kell mindjárt az elején erről a kis, a 3D-s szoftver segítségével körbejárható, megforgatható kerámiaedényről elmondani: azt, hogy mi fán terem az aszkosz, és azt, hogy milyen is volt az a zóki kultúra.

A címben szereplő három helyiségnek talán minden várban megvolt a helye, de olyan várról nem nagyon tudni, ahol eme három funkció volt a meghatározó. Márpedig az Eszterházyak fraknói vára ilyen vár volt.

Jellegzetesen késő őszi, téli, esetleg kora tavaszi munka volt falun a pálinkafőzés is. Ez lehetett az az elfoglaltság, amit önként és dalolva vállalt és hajtott végre a férfinép, de a Fórumhungaricum archívumának fotói alapján az asszonyok is helytálltak a pálinkafőzőkben.

Ha már eljutottunk Németújvárig, teszünk egy sétát a nyugati végeken, ahol sokáig az osztrák hercegek mohóságával kellett megküzdenie a magyar királyoknak. Régi, okos szokás szerint várakat építettek hát, hogy azok megállítsák a hódítót, ilyen vár volt a Németújvártól 25 kilométerre lévő Szalónak is.

Kialudt vulkán tetejére szerettek várat rakni eleink, így volt ez Németújvár esetében is. Ahová aztán a Batthyány-család vártemplomot is épített, aminek magas tornyát tiszta időben a 25 kilométerre lévő Körmendről is jól lehet látni.

Diana bronz szobrocskáját Badacsonyban találták meg, ahol nagy hagyománya van a régi rómaiaknak. Akik állítólag az első szőlővesszőket hozták ide, ahol aztán jó földbe, helyre kerültek.

Aztán egyszerre csak véget ért a farsangos, disznóvágásos, rokonlátogatásos, eszemiszomos világ falun is. Böjttel jött a tavasz, március elején már megeredtek az ereszek, a hó elolvadt, a tavaszi szelek felszárították a mezei utakat. Indulhatott a munka a földeken.

A sárvári vár pedig neve ellenére nem sárból, földből, hanem leginkább téglából épült, de igazából sohasem tették próbára ostromágyúk a falait. Ezért is lehetett birtokközpont, iskolának, könyvnyomdának helyt adó erősség, a Kanizsaiak, majd a Nádasdyak fészke.

A varrótű az idők kezdete óta az ember legfontosabb szerszámai közé tartozott, és hát megvolt az a méretéből fakadó előnye is, hogy gond nélkül mindenhová magával vihette a gazdája. És ebben a méretben ott van az a probléma is, hogy könnyen el tudott veszni, „kibújni” az övből, tarsolyból vagy éppen zsebből.

Az aratómunkások sokszor csak 2-3 hétig voltak vendégek a régi falvakban. Pontosabban azok határában, leginkább a nagyobb birtokokon dolgoztak, mert ezek nem tudták megoldani a gabona betakarítását a saját cselédségükkel, munkásaikkal.

A Nagy Háború emlékei közé tartoztak a fronton vagy éppen hadifogságban mondjuk töltényhüvelyből fabrikált öngyújtók, aprólékosan megfaragott kanalak mellett azok a tárgyak is, amik a háború alatt a hátországban készültek. Mint például ez a bögre.

A mögöttünk hagyott évszázad második felének történetírása az uradalmi cselédek sorsával, életkörülményeivel szokta illusztrálni a kapitalista kizsákmányolást, a földbirtokosok gonoszságát. Pedig nem ritkán ingyenes orvosi ellátásuk és balesetbiztosításuk is volt, csak erről nem volt ildomos beszélni.

Körmend vára ugyanakkor erősíttetett meg, mint Zalaegerszeg. Itt sem volt ostrom, a török sikertelenül próbált ugyan 1664 nyarán átkelni a Rábán, hogy bevegye. Végül tulajdonosai pompás barokk kastéllyá alakították a négy sarokbástyás erődítményt.

Arról, hogy Zalaegerszegen is volt valaha vár, jobbára csak a szakma tudott. Aztán megkezdődtek a Mindszenty-központ építkezései, és a valamikori megyeháza és a Mária Magdolna plébániatemplom közé eső területen feltárták a hajdani palánkvár falait.

1431. február 21-én megkezdődött Jeanne d'Arc, az „orléans-i szűz” nyilvános pere. A százéves háború menetét megfordító fiatal leány az angolok kezére került, és az inkvizíció máglyahalálra ítélte. A 15. századi parasztleány a „semmiből érkezett”, győzelemre vitte seregét, nemzeti hőssé vált, a legkülönösebb történelmi alakok egyikévé.