Fülek várát pedig csellel vette meg a török. Pontosabban kellett hozzá egy kém és az, hogy kapitánya elutazzon. Így aztán az őrség java nekiesett a borospincének, és hát nem is tudott aztán ellenállni Kara Hamza szécsényi bég 400 válogatott emberének.

Amit itt látunk, az egy öreg kacor, rozsdás is rendesen, de boldogult ifjúkorában jól szolgálhatta a gazdáját. Méretéből adódóan talán éppen a nádvágásnál, de az is lehet, hogy a szőlőben is bevetették.

Sártengerré vált Magyarország még száz esztendővel ezelőtt is, amikor megjöttek az őszi esők, vagy éppen elolvadt a hó. De bármekkora volt is a latyak, azért a napi munkákat el kellett végezni, nem lehetett várni a szikkadására. Ezért aztán sáros is volt a csizma, cipő minden emberen, és hazaérvén ilyenkor jött jól az egyszerű eszköz, a sárvakaró.

Somoskő váráról azt is lehet tudni, hogy mind a magyar, mind pedig a török őrsége egyszerűen meglépett, mikor ostromlók tünedeztek fel a vár alatt. Ilyen eset máshol is előfordult a török időkben, mert mint megfigyelhették, hosszúra nyúló vártúránk jó részt e kor erődítményeinek bemutatásával foglalkozik.

Miután a Vieste közvetlen közelében lévő strandok nagy részét kipipáltuk, ideje volt kissé messzebb menni. Első alkalommal délnek fordítottuk a kocsi orrát, s végiggurultunk a part mentén vezető SP 53-as úton (nem, nem Éder Krisztiánról nevezték el...). Keskeny is, szerpentines is, viszont cserébe meseszép. 

Az elmúlt napokban nosztalgiafegyveres támadások sorozatát indította ellen saját Gmail fiókom, jelezve nap nap után, hogy éppen egy éve jártam Olaszországban, kisebb baráti társasággal. Hazaérve azt terveztem, hogy kis beszámolót írok majd a blogra az érintett történelmi helyeket képekkel illusztrálva, de aztán elmaradt, mint oly sok a terveimből. Most vettem az erőt, és a képeket "előszedve" nosztalgiázom, sztorizgatom, vagy nosztalgiázva sztorizgatom. 

A nyár derekának, július elejének legnagyobb paraszti munkája az aratás volt. Ezen múlott szó szerint is az élet, a család jövője. Nem véletlen hát, hogy különös gondot fordítottak rá, komoly előkészületek is előzték meg.

Ha híres magyar várakról esik szó, Visegrád vára mindenképpen az első ötben benne van. És meg is érdemli ezt az előkelő helyezést, hiszen a magyar történelem számos fontos eseménye zajlott a falai között, vagy közelében, a Károly Róbert által épített királyi palotában.

A széna útját követve eljutottunk a múlt századi parasztportára, ami a szárított takarmány utolsó állomása volt. Itt tárolták, itt, az istállóban került aztán az állatok elé. De azért ez sem volt ennyire egyszerű, oda kellett figyelni néhány dologra.

Épp a „lelke”, az adagolója hiányzik ennek a lőportartónak, ami még talán a 20. század elején is használatban volt. Mert a mezőőrök leginkább csak durrogtatásra alkalmas duplapuskákkal voltak felfegyverezve, ahhoz pedig nem kellett töltény, elég volt a gyutacs, némi lőpor, apró ólom vagy éppen durva só is.

A kulacsok pedig a modern háborúk fogyóeszközei voltak; kiürülvén sokszor haszontalan tárgyakká váltak, roham vagy menekülés esetén pedig csak akadályoztak a mozgásban. Ugyanakkor jó borral, pálinkával töltve nagy segítséget jelentettek a szorongattatásban.

A széna útja a kaszálótól a paraszti portáig vezetett, majd pedig szép apránként az állatok, jellemzően a tehenek és a lovak elé került, ahol nyulak voltak, télen azok is kaptak belőle. Nézzük akkor az út első szakaszát.

Az esztergomi vár történetének ismertetését ott hagytuk abba, hogy 1242 augusztusában eltakarodtak alóla a tatárok, és rövid idő múlva, IV. Béla hathatós támogatásával megindult az élet a királyi városban is.

Az úgy volt régen, hogy aratásig, tehát június végéig el kellett készülni a szénakaszálással és szárogatással is. Mert a kettő együtt nem ment, mindkét munka nagyfokú szervezettséget, koncentrációt és erőkifejtést követelt.

Sártengerré vált Magyarország még száz esztendővel ezelőtt is, amikor megjöttek az őszi esők, vagy éppen elolvadt a hó. De bármekkora volt is a sár, azért a napi munkákat el kellett végezni, nem lehetett várni a szikkadásra. Ezért aztán sáros is volt a csizma, cipő minden emberen, és hazaérvén ilyenkor jött jól a most 3D-ben tanulmányozható egyszerű eszköz, a sárvakaró.

A Duna mentén haladva itt van az esztergomi vár is az ötven méter magas sziklán, a folyó felett. Ott őrködik a 10. századtól, vigyázza a vizet, amin annyi rossz jött már hazánkba a német-római császár bárkáitól kezdve a török Bécs felé tartó nehéztüzérségéig.

Talán már csak kvízjátékokban találkozhatunk az útkaparókkal is, akik a régmúltban feleltek Magyarországon egy-egy útszakasz állapotáért. Olyanok voltak, mint az őrházakat lakó bakterok, akik egy adott pályaszakaszt felügyeltek a vasúton.

Egy továbbfejlesztett birkanyírót tanulmányozhatunk alaposabban most a túrkevei Finta Múzeum jóvoltából. A 25 centiméteres acél szerszám a Rapide márkanevet viseli. Hogy aztán valóban gyorsabban lehetett-e vele dolgozni, mint a vaskortól ismeretes társaival, azt nem tudom.

Tehát 1809-ben nagy szolgálatot tett Komárom a Habsburgoknak, mikor befogadta a Bécsből menekülő Ferenc császárt, aki egyben királyunk is volt. Így aztán a bécsi döntnökök elhatározták, hogy a birodalom legmodernebb erődítését építik itt fel az Óvár és az Újvár körül, a Duna mindkét partján.

Az pedig szintén május és június, mikor is növekedésnek indulnak a hajtások, megjelennek a levelek, jön a virágzás, de jönnek a betegségek és nőnek a mindenféle gazok is a szőlőben. Nem célunk itt a tudományos ismeretterjesztés, de el kell különítenünk a hagyományos, karós „gyalogművelést”, a hegyvidékeken alkalmazott, szintén karót használó „bakhátas” megoldást, no és persze a modernebb kordonos művelési formákat.

Finta Sándor Jeremiás prófétát ábrázoló, majd 45 centiméter magas szobrát is körbejárhatjuk a Finta Múzeum munkatársainak jóvoltából. Jeremiás folyton siránkozó, borúlátó prófétaként vonult be a történelembe, de valljuk be, volt is oka a borúlátásra.

Ha már Győrig, majd Érsekújvárig is eljutottunk vártúránkon, meg kell állnunk egy minutumra Komáromnál is, sőt, itt aztán van miről mesélni; nem percek, hanem órák hosszat lehetne taglalni a komáromi erődítések szerteágazó történetét.

Május végére, de legkésőbb június elejére kifényesedett rendesen a kapák vasa, hiszen már az ültetéskor forgatva voltak rendesen, aztán pedig a májusi esőkkel mindenféle gaz is megjelent a termőföldeken.

Azt talán mindenki tudja, hogy a tűzgyújtáshoz sokáig nem állt rendelkezésre gyufa, hanem különféle fáradságos módszerekkel kellett dolgoznia eleinknek, hogy meleghez vagy főtt és sült ételekhez jussanak.

Érsekújvár pedig tényleg új vár, hiszen 1545-ig a Nyitra nádasai voltak csak erre és néhány falucska. Akkor aztán a török előrenyomulása miatt Várdai Pál esztergomi érsek várat rakatott ide, hogy az védje az érsekség erre elterülő, bőven termő birtokait.

Finta Sándor, mint az archívumunkban is tanulmányozható munkásságából kiderül, nagy kedvelője volt a csontnak, mint alapanyagnak. De a csont mellett vélhetően a bort sem vetette meg, hiszen faragványai, mintázásai között számtalan a borhoz kapcsolható alkotást találunk.

A Szlovák Nemzeti Múzeumnak jelenleg is helyt adó Pozsony várát, pontosabban annak első, kőből emelt elődjét is a magyarok, jelesül IV. Béla építette, aki szentül hitt a kővárak hasznosságában. Mert előtte csak fából, földből emelt falak álltak itt, már akkor is az öreg Duna fölé magasodva.

Pozsonytól már csak egy ugrás, pontosabban 30 kilométer Vöröskő, 350 éven át a Pálffyak fészke. Akik egy szerencsés házasság révén jutottak hozzá az addig rézérc raktárnak használt hatalmas építményhez. És alakították barokk várkastéllyá.

A szőlőmetszéshez májusban hozzáfogni, az bizony nagy szégyen lett volna a két világháború közötti faluban is. Ez inkább február végi, márciusi munka volt, ami igényelt azért némi szakértelmet. Májusra, júniusra a fattyazás maradt.

1431. február 21-én megkezdődött Jeanne d'Arc, az „orléans-i szűz” nyilvános pere. A százéves háború menetét megfordító fiatal leány az angolok kezére került, és az inkvizíció máglyahalálra ítélte. A 15. századi parasztleány a „semmiből érkezett”, győzelemre vitte seregét, nemzeti hőssé vált, a legkülönösebb történelmi alakok egyikévé.