És akkor itt vannak még az ekekapák is, ezek a furcsa jószágok. Mint az elnevezésük mutatja, kapálásra használják őket, tehát az elvetett magok mellett legalább akkora intenzitással kikelő és növekvő gyomnövények eltávolítására. De jók voltak ezek másra is.

Szerencs vára pedig valamilyen csoda folytán csaknem épen átvészelte a zivataros évszázadokat, és a legutóbbi, 2011-es renoválás (tetőcsere) után továbbra is helyt ad a Zempléni Múzeum mellett egy művelődési háznak és egy kollégiumnak is.

Aztán ha minden készen állt, hozzáfogott a gazda a szántáshoz. Magyarországon leginkább tehenek vagy lovak húzták az ekét a két világháború között, de egyes vidékeken, főleg Erdélyben használtak erre ökröket és bivalyokat is. Az uradalmakban aztán a gőzekék után idővel megjelentek a traktorok.

Fibulákról már néhányszor esett szó ebben a sorozatban, de ilyen levél alakú ruhacsattal még nem találkoztunk. Ráadásul díszítésének módjára is érdemes odafigyelni.

Balassagyarmat, avagy egyszerűbben Gyarmat vára pedig úgy eltűnt, mintha sosem lett volna. Egy családi ház aljzatában lehet fellelni belőle a Bástya utca 1. szám alatt, pedig valaha négy szép olasz bástyája is volt.

A megtrágyázott földet pedig illett minél hamarabb megszántani. Már csak azért is, mert az őszi esőktől és a kijuttatott tápanyagtól egészen látványos növekedésnek indultak a mindenféle gazok. No és a felázott földre nem lehetett ráengedni az ekét, mert az sárdagasztás lett volna.

Szanda várát pedig Hubiár aga, pontosabban Tinódi Lantos Sebestyén tette ismertté, aki sok más mellett megénekelte a török várkapitány és a hollókői parancsnok, Kapitán György viadalát is.

A kukoricatöréssel, no és a takarmányrépák beszállításával jórészt véget is ért a betakarítás, az éves, sokszor megfeszített munka gyümölcse beérett, de természetesen ezzel nem állhatott le a parasztgazdaság. Mert gondolni kellett a jövőre is.

Legelőször volt a kés, aztán rögtön jött a kanál, végül pedig megérkezett a villa is. Már ha az evőeszközök kultúrtörténetét nézzük. Mégpedig egy olyan csontnyelű, négyágú villa segítségével, amit a túrkevei Finta Múzeum munkatársai digitalizáltak be 3D-ben.

Ónod vára pedig a mocsaras területből kiemelkedő hordalékkupacra épült, mégpedig egy templom épületének felhasználásával. Kalandos története folyamán viszont sohasem lett a töröké, ami ritkaságszámba megy ezen a vidéken.

A kukorica, törökbúza vagy málé emberi és állati eledelként is egyre nagyobb szerepet kapott, ahogy megjelent Európában. Így aztán folyamatosan növekedtek azok a földterületek, amiken ezt a növényt termelték a nagybirtokok, de a kisgazdaságok is.

A kávézás kultúrtörténetéről valóban sokat lehet olvasni, nyomon követhetjük e szokás eredetét és elterjedését, de arról, hogy a nagyanyáink által használt kézi kávédarálót ki és mikor rakta össze, keveset tudunk. Most egy ilyen „klasszikus” darabot járunk körbe a Finta Múzeum munkatársainak a jóvoltából.

Buják hajdanán nemcsak a viseletéről volt híres, hanem a váráról is. Még Evlia Cselebi is megemlékezett róla olvasmányos útirajzában. És az is érdekes, hogy a bujáki várat nem Lipót, hanem a török robbantotta fel még 1666-ban.

A régi borotvákat, borotvakéseket pedig fenni szokás, mégpedig fenőszíjon. Ennek egy archaikus darabját digitalizálták be 3D-ben a Finta Múzeum munkatársai Mezőtúron.

A szürettel sokszor egyidőben le kellett szüretelni, pontosabban törni, szedni a kukoricát is. Az Amerikából az öreg kontinensre kerülő növény már a 19. században meghatározó szereplője volt a parasztgazdaságoknak.

Hollókő várát pedig szintén elhagyta őrsége, amikor nagy török sereg közeledett hozzá 1552-ben. De aztán a török őrség is megpucolt belőle Pálffy Miklós gróf uram és Tieffenbach generális érkezése előtt.

Hogy mi volt előbb, a villa vagy a kanál, arra könnyű megadni a választ. Természetesen a kanál, mert a villát jól helyettesítette az ember öt ujja, vagy éppen a kése. De sem késsel, de kézzel se nagyon lehet elfogyasztani egy leveses ételt, csak a lényeget kiszedni belőle.

Nógrád megyében járva hogyan is mehetnénk el Nógrád vára mellett, amely legrégibb erődítményeink egyike, hiszen ispánsági földvár állt hajdan a helyén. Sőt, Anonymus Novigrád néven emlegeti, amit aztán urai harc nélkül átadtak Árpád népének.

Az amerikai lovasság „atyja” 1724-ben, Karcagon született kisnemesi családban. Korán árvaságra jutván végül 16 évesen huszárnak állt, páratlan karriert futva be eme embert próbáló „szakmában”. Ennek emlékére készítette Amerikában Finta Sándor az érmet, amit a Finta Múzeum munkatársai tettek minden oldalról tanulmányozhatóvá.

A szőlő leszedésével a szüret romantikus, költők által is gyakran megénekelt részén túl is jutottunk, a szüretelők java hazamehet, vagy a szőlősgazda vendégeként tovább ihat és ehet, mulatozhat akár. De vannak, akiknek dolgozni kell tovább.

Szécsény várából pedig már nem sokat láthatunk, pedig valaha hét torony is védte. De ezek a tornyok sem tudták megakadályozni azt, hogy csak a török kétszer meg ne vegye. Volt aztán Bocskaié, Bethlené és Rákóczi Györgyé is, végül nem ágyú, hanem egy rettenetes betegség, a pestis végzett vele.

A Nagy Háború, hiába ígérte meg az uralkodó, hogy mire a levelek lehullanak, a katonáink itthon lesznek, bizony négy karácsonyt is szomorúvá tett ezer meg ezer családnak. Ugyanakkor a harctereken lévők is ilyenkor vágytak talán a legjobban az otthon melege után, ennek az érzésnek a tárgyiasulása lehet ez a kis bádogkápolna is.

Mintegy száznyolcvanmillió forintból jövő szeptember végére megújítják a Soproni Egyetem botanikus kertjét, a fejlesztés célja, hogy szélesebb körben ismertessék meg a kert értékeit.

Zólyom reneszánsz kastélyra hajazó vára alatt csapott össze 1703. november 15-én Ocskay László, „Rákóczi villáma” és a sokat látott harcos, a félszemű Bottyán János, aki ekkor még Bécs pártján állt, a várat védő Forgách Simon vezénylete alatt.

Mikor a gabona a hombárokban volt már, sorra került a tarló is. Ahová egy gyorsan elvégzett szántás és boronálás után az ország csapadékosabb vidékein kerékrépát vagy hajdinát vetettek. Vagy egyszerűen kihajtották rá a libákat legelni.

Salgó kis várát pedig Fülek eleste után egy ravasz csellel foglalta el a török. De volt itt birtokban Csák Máté is, pár hónapra még a husziták is megszállták. Aztán a pénzhamisító Bebeké is volt, aki itt töltötte a királya által rárótt büntetést nehéz vasban.

Ahogy a csikósoknak a karikás ostor, úgy a juhászoknak kampósbot, horgosbot vagy juhászkampó volt a munkaeszközük. Ennek „fejét” járhatjuk most körbe a túrkevei Finta Múzeum jóvoltából.

Fülek csak 39 évig volt török kézen, de a törökök annyira megszerették a helyet, hogy állítólag 300 család ott élt továbbra is a városkában. Ahol volt mecset és fürdők is működtek, de sokkal fontosabb volt az, hogy az ostrom nyomainak eltakarítása után több török által elfoglalt vármegye adminisztrációja is itt rendezkedett be.

A lovaskatona számára létfontosságú kengyel egészen biztosan Belső-Ázsiából indult hódító útjára még Krisztus születése előtt. Most egy egészen különleges darabot nézhetünk meg minden oldaláról, amit még az is lehet, hogy a millenniumi ünnepségekre felállított jászkun lovas bandérium számára készítettek.

Bizonyos esetekben valóban lenyűgöző látványt képes nyújtani a múlt és a jelen kézfogója. Amikor olyan fizikai, illetve szellemi objektumok erősítik egymást, amelyek valahol öröktől fogva összetartoznak. Mint például a vallás, az elmélyült tudás gyakorlása és a könyvek. Nos, valami ilyesféle találkozásnak lehet szemtanúja, aki a hollandiai Maastricht-ban jár, s belép a 13. századi gótikus építészet egyik gyöngyszemébe, a Selexyz Dominicanen monumentális templomába. Amely egy összetett projektnek köszönhetően ma már nemcsak egy műemlék épület és a vallási hagyományőrzés helye, hanem egy modern könyvesbolt is, ahol a vásárlás közben például egy jó kávéval felvértezve leülhetünk olvasgatni.