A Bohém rapszódia több kategóriában is biztos befutónak számított a 2019-es Oscar-díjátadón. Az Amerikai Filmakadémia gálája szempontjából az egyik előszobának számító Golden Globe-on elnyerte a legjobb filmdráma kategóriájának díját, és minden idők legsikeresebb alkotása lett a zenés életrajzi film műfajában.

Pán Péter történetét mindenki ismeri, ezúttal A messzi dél vadjai forgatókönyvíró-rendezője meséli el nekünk Wendy szemszögéből. Nem baj, ha nem egészen így emlékszünk vagy így képzeltük, ez egy igazi felnőtteknek szóló fim, ami úgy szép, hogy közben esze ágában sincs szépíteni a dolgokon. Felnőttnek lenni hol jó, hol kevésbé az, de legtöbbször elkerülhetetlen.

Ami a Skynetnek John Connor, az a Pal chipnek Mitchellék. A szeleburdi család nem kapott semmilyen kommandós kiképzést, egyszerűen csak szeretnék a nagylányt beköltöztetni a kollégiumba. Ha ehhez egy egész robothadsereg seggét kell szétrúgni, akkor megteszik. Tanulságos, vicces, mindenkihez szól, és olyanok csinálták, akik egy csomó más, szuper animációt.

Az egykori DVD-postázó kis cégből a Filmuniverzum Urának címére törő, gigásszá nőtt Netflix az elmúlt időszakban bőven ontotta magából a science fiction zsáner különböző alkotásait, ám a sci-fivel kevert, sztárokkal megpakolt akcióik – A halhatatlan gárda, Project Power, Halálos harcmező – mind felemásra sikeredtek, sőt, a rendezőként szebb napokat is megélt George Clooney űrhajós drámáját, Az éjféli égboltot is elnyelte a világért aggódó, végtelen szomorúság. Na, de majd most, amikor a cél nem más, mint a Vörös Bolygó!

Szépen animált és látványos bunyókkal tűzdelt harcoshercegnő mese a Disney-világból, ahol elképzelt dél-kelet-ázsiai vidékeken barangolhatunk. De vajon Raya, a Szív-béli hősnőnk képes-e valami új koreográfiát bemutatni, ami lepipálhatja a (rajzolt) Mulan és a Kung Fu Panda Távol-Kelet-hangulatát?

Az Amazon streaming szolgáltatása nemcsak régi sikerek folytatásaival (Amerikába jöttem 2, Borat 2), hanem eredeti filmekkel is igyekszik új előfizetőket szerezni, ebből pedig a nézők profitálnak a legjobban.

A Lelki ismeretek témájában több volt, ám a halált a Coco elég érzelmesen körbejárta, így alanyunk a Pixar legjobb olyan filmje lett, amely ennyire tökéletes harmóniában vegyíti a nézés után akár többórás beszélgetést generáló tartalmát a humorral. Ezúttal a nevetéssel akarnak megkönnyeztetni, és ez nem megy vészesen a mondanivaló rovására. Se nem a legviccesebb, se nem a legmélyebb Pixar mozi ez, viszont összességében simán a legnagyobbak közé teszi. Igaz, azért nem az új Agymanók.

A legjobb adaptált forgatókönyvért járó Oscar-díjért szállt versenybe A Fehér Tigris, ami egy szegénysorból származó fiatal felemelkedéséről szól. A szolga-gazda viszonyt bemutató alkotásnak vannak jó pillanatai, de kultfilm valószínűleg nem válik belőle.

Egy sérült és közveszélyes elme hátborzongatóan hideg képekbe szőtt pszichoanalízise a visszafogott David Cronenbergtől. A Pók nem horror, nem thriller, nem dráma – valami egészen más, ez pedig végtelenül nyugtalanító.

A szervátültetés fontos része a modern kori gyógyászatnak, és sokszor ez az egyetlen mód arra, hogy megmentsék egy beteg életét. Számos kultúrában már jó ideje természetességgel kezelik a transzplantációs beavatkozásokat, de vannak olyan országok is, ahol a szervadományozás nem – vagy csak nehezen, illetve bizonyos szigorú szempontok mentén – egyeztethető össze a vallási-kulturális hagyományokkal. Egy ilyen ország közelmúltjában játszódik Mehdi Barsaoui Egy fiú című filmje, amely egyaránt működik társadalmi-politikai parabolaként és családi drámaként.

A tavalyi BLM (Black Lives Matter) demonstrációkon felbuzdulva Hollywood próbál felzárkózni az afroamerikai emancipációs fókuszú filmek gyártásában. A téma kapcsán a díjszezonra több címet is kaptunk. A művek többsége az 1960-as évekbe kalauzol minket, amikor a Fekete Párduc Párt javában tevékenykedett közössége jogainak erősítéséért.

Néha bármit megadnánk egy kis csendért, hogy aztán visszatérjünk a jól megszokott hangokhoz. Darius Marder rendezői debütálása a hallását elvesztő dobosról meglehetősen erősre sikerült, a 6 Oscar-jelölésből kettőt valóra is váltott. Riz Ahmed újfent nem hagy minket cserben, szemeiben most is ott van a világ összes fájdalma.

Anthony Hopkins korunk egyik legsokoldalúbb színészóriása, akit az utóbbi két évben kétszer jelöltek Oscar-díjra. A két pápában játszott cinikus, de szerethető egyházfő után a színész egy sokkal emberközelibb szerepet vállalt: legújabb filmjében szenilis öregúrként szembesül leépülésének elkerülhetetlenségével. A The Father letaglózó élmény, amelyre biztosan sokáig emlékezni fogunk (nem úgy a címszereplő) – a 6 Oscar-jelölésből kettőt díjra is váltott (Hopkins és a forgatókönyv).

A szerelem nem ismer határokat, így határtalanul nagyra nőtt ízelt lábúakat és békákat sem. A világvége után 7 évvel Joel úgy dönt, hogy elhagyja a bunkert, és megkeresi a barátnőjét. A srác szükséghelyzetben hajlamos lefagyni, ami a felszínen az életébe kerülhet.

„Minden nagyszerű festmény egy még nagyszerűbb történetet leplez.” Remek szlogen egy merész filmhez, úgy meg pláne, hogy a lengyel író-rendező Lech Majewski 2011-es koprodukciós drámája pontosan ezen alapfeltevés köré épít: a Malom és kereszt történetét idősebb Pieter Bruegel egyik festménye, az 1564-es Keresztút inspirálta, és a történész Michael Francis Gibson 1996-os publikációján alapul (The Mill and the Cross, Peter Bruegel’s Way to Calvary).

Fernanda Valadez többszörösen díjnyertes drámája, amely a 2020-as Sundance Filmfesztiválon bezsebelte a közönségdíjat és a World Cinema Dramatic kategória legjobbja lett, azoknak a mexikói menekülteknek állít emléket, akik a halál kockázatát is vállalva vágnak neki az útnak Amerika és a jobb, élhetőbb élet ígérete felé.

Az eddig kevésbé ismert koreai-amerikai Lee Isaac Chung filmje, a hat Oscar-díjra jelölt Minari a nyolcvanas évek konzervatív Reagan-érájában játszódik, amikor még az eredeti értelmezésében létezett a kifejezés, miszerint „bárki lehetsz, aki csak akarsz”, és még megvolt az illúziója annak, hogy „mindent elérhetsz, ha keményen dolgozol”.

Nagyon úgy tűnik, a 2000-es évek Ausztriájában az emberek párkapcsolati viszonyai sajnálatos, mindemellett roppant kemény pszichológiai és szociológiai vitákat gerjesztő módon összekapcsolódtak a pincékkel és alagsorokkal. Átvitt és szó szerinti értelemben egyaránt.

Az utóbbi évek egyik listavezető bulvártémája a MeToo botrányok sorozata volt, ami miatt csontvázak zuhantak ki a szekrényből, karrierek törtek derékba. Ebből a megközelítésből az Ígéretes fiatal nő lehetne akár egy hangos feminista kiáltvány is, ám szerencsére az alkotók ezt a csapdát ügyesen megkerülték. Ehhez persze Carey Mulligan bájos kisugárzása is kellett, aki végre nem azt a hideg és számító nőt hozza, mint amit például Rosamund Pike-tól az utóbbi időkben kénytelenek voltunk megszokni.

Jellemzően ha bárki listát készít azokról a könyvekről, amelyeket mindenképpen érdemes elolvasni, akkor Aldous Huxley sci-fi-je, a Szép új világ nem maradhat ki. Utópiájában az író egy olyan társadalmat mutat be, ahol az emberek kémcsőben, mesterségesen születnek, és kondicionálva vannak, hogy adott szerepeket betölthessenek (például a tudósoknak értelemszerűen jóval több „ész vegyület” jut, mint aki egy életen át takarító lesz).

Modern western roadmovie a naplementében: Frances McDormand a Fargo és a Három óriásplakát Ebbing határában után újra beleveti magát a vidéki Amerika kevésbé ismert világába. Most azonban nem bűnözők, hanem önmaga és saját lelki békéje nyomában jár…

Hosszú hallgatások, gyakorlatilag egyetlen helyszín (átvitt értelemben is), végtelen ürességű ház anekdotákkal, sehová nem vezető beszélgetésekkel átitatva. Talán nem az a figyelmet röptében elkapó zanza, amelyet egy filmtől vár(na) a néző, viszont az egyetlen hosszú mondatban összefoglalt történések mögött sokszor mégis felsejlik a magát szavakban ugyan meg nem mutató, de karakterisztikáját tekintve mindenképpen benne foglaló intellektuális és érzelmi mélység.

Thomas Vinterberg időről időre bizonyítja, hogy nem csupán Dánia, hanem a világ egyik legminőségibb rendezője. Mads Mikkelsen pedig sokadszor bizonyítja, hogy ő korunk egyik legzseniálisabb színésze. A Még egy kört mindenkinek minden józan filmszeretőnek kötelező darab, minek hatása még másnap is érződik majd.

Egyszer, réges-régen, amikor Eddie Murphy kissé szűkebb pocakkal még reményteljes királyfi volt, a napfényes Afrikából elutazott a királynők szürke városába, Queens-be, hogy jó reggelt kívánjon a szomszédjainak… A sztorit mindannyian ismerjük, jót is szórakoztunk rajta anno, ám most eljött az idő, hogy leporoljuk az emlékeket, és újra találkozzunk Akeem herceggel. De vajon a leendő király mennyit változott az eltelt harminchárom évben? Változott egyáltalán…?

Képregényfilm Európából: a hősök a világirodalom szülöttei, a békét veszélyeztető gonosz azonban a kliséké. Látványorgia annak minden mellékhatásával.

Az amerikai filmipar legnagyobb szakmai elismerései, az Oscar és a Golden Globe az elmúlt években sajnos egyre hiteltelenebbé váltak. Ezért is jó, ha kéznél van Ricky Gervais, aki az est házigazdájaként eddig hat alkalommal tette helyre (egyesek szerint tönkre) a pezsgővel és politikai korrektséggel betárazott Golden Globe-gálák és kegyeltjei hangulatát. Nekünk viszont jó indokkal szolgált, hogy elővegyünk egy briliáns sorozatot, ami pontosan arra reflektál, amiért Los Angeles-ben évente díjakat osztogatnak.

Végre egy kreativitásában nem dilettáns, vérciki és közhelytől szagló magyar címadás! A Míg a világvége el nem választ ezúttal többet mondóbb az eredeti label-nél (Seeking a Friend for the End of the World), ráadásul valóban utal a történet lényegére, mindemellett pedig egy elcsépelt közmondást öltöztet vicces jópofaságba.

A Ne higgy a szemének! biztos nem az idei év legeredetibb sorozata, mégis sikerül hat részen keresztül fenntartania az érdeklődésünket. Láttunk már hasonlót, jobbat is és rosszabbat is, Eve Hewson (Bono lánya) és Simona Brown kettősébe azonban nem lehet belekötni.

Valószínűleg nem ez a film lesz J Blakeson életművének legkiemelkedőbb darabja (bár karrierje eddig sem volt acélos), azt sem állítanám, hogy túlságosan megdolgoztatja az agyunkat: a Fontos vagy nekem úgy a feléig élvezhető, de onnan aztán sehová sem tart. Az hamar világossá válik, hogy egy feminista filmmel van dolgunk. Két nagyon siker- és pénzorientált nő építgeti kétes dicsőségű karrierjét, ketten-a-világ-ellen, valami félelmetes erővel taposva át mindenkin.

„Aludni fogsz. Aztán felébredsz. És úgy fog tűnni, mintha az elmúlt órák sosem léteztek volna.” Nem túl bizalomgerjesztő munkaköri leírás, annak ellenére, hogy semmilyen konkrét fenyegetést nem tartalmaz. De éppen az az ijesztő benne, hogy azokról a kiesett órákról egyáltalán nem beszél.