Naponta összesen 260 kilométert utazik munkahelyére, és onnan haza. A vele készített interjúból az is kiderül, hogy még ezen túl is vannak vállalásai.

Kicsit távol a hazai reflektorfénytől kapta meg a legutóbbi ünnep alkalmából a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést. Mivel érdemelte ki?

Elsősorban azzal, hogy a táncosi pályám kényszerű befejeztével sem szakítottam szeretett hivatásommal. Nyilván közrejátszott az állami elismerésben, hogy a Felvidék három városában, Komáromban, Nagymegyeren és Dunaszerdahelyen is elindítottam óvodáskortól felfelé a klasszikus balett oktatását. Mellette nagyon sokszor léptem fel énekesként falunapokon, évfordulós eseményeken vagy éppen jótékonysági céllal. A jelenhez hozzátartozik, hogy a hozzám forduló növendékeknek igyekszem segíteni, ha nem is álláshoz juttatással, de megmutatva nekik azt az ajtót, amelyen beléphetnek a tánc világába. Mindennek a fordítottja is áll, mert a bécsi akadémiától jó néhány tehetséges fiatalt segítettem magyar együttesekhez szerződni.

Mi a helyzet a kályhával – azaz, menjünk vissza a kezdetekhez. Hogyan kötelezte el magát a tánccal, a zenével?

Édesanyám a színházban dolgozott, így rendszeresen bejártam én is, már nyolcévesen megfogott a színpad világa. Rendszeresen a büfében írtam a házi feladatokat, míg egyszer odaült hozzám Markó Iván, és rövid beszélgetés után felcsábított a próbaterembe, ahol éppen a Szamurájt próbálták, a balettlegenda Fülöp Viktorral. Órákig ott ragadtam, anyám már kétségbeesve keresett mindenhol, de látva, hogy mennyire elvarázsoltak a látottak, Iván javaslatára be is íratott az akkori alapképzésbe, Csala Kati nénihez a Gombos iskolába. Hamarosan már szerepeltem az Ősök és utódok című produkcióban, de a baletten kívül is kaptam gyerekként szerepeket más darabokban. A balettórákat a második évtől vettem komolyabban, és aztán tizenegy évesen már a mai Magyar Táncművészeti Egyetemnek, az Állami Balettintézetnek voltam a kollégista tanulója. Kilenc tanulóév következett kemény szakmai feladatokkal, és egy máig tartó barátsággal: balettmesterem, a táncosként is neves Keveházi Gábortól kaptam az évek során a legtöbbet, akihez mindig fordulhatok néhány atyai jótanácsért.

Simának tűnő utazás a felnőttkorig: milyen volt a folytatás?

Sokáig jóval göröngyösebb. Az Operaházban töltött egy év után szerettem volna a saját utamat járni, és ehhez Olaszországot választottam. Viszont nem számoltam azzal, hogy unión kívüli ország állampolgáraként nem könnyű érvényesülni, ezért 1993-ban elszerződtem a már akkor is a Staatsoper kötelékéhez tartozó bécsi Volksoper együtteséhez. Három sikeres év után akkori párommal újra megpróbálkoztunk Olaszországgal, ahol addigra már enyhült a korábbi szigor. Az olasz opera egykori primadonnája, Diana Ferrara által alapított Astra Róma együttesében szólista szerződést kaptam, majd három év elteltével a Baletto di Roma együtteséhez szerződtem. Ott viszont a gerincbántalmaim következtében mind jobban éreztem a fájdalmat, kezdtem a tudatára ébredni, hogy ez a probléma komoly akadálya a táncosi pályám folytatásának.

Ekkor határozott a hazatérés mellett?

Lényegében igen, de magánéleti dolgok is befolyásolták a döntésemet. Hazatérésem után pár évvel a Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakközépiskola igazgatója, Bombicz Barbara támogatásával elkezdtem óvodai csoportokban gyerekekkel foglalkozni, ez a képzés segített az iskolai utánpótlás nevelésében. Aztán kaptam egy teljes évfolyamot, majd fejlesztő tréningeket tartottam az iskolában, közben pedig tudatosan készültem a professzionális táncpedagógiai jövőmre. Ugyanebben az időszakban Korcsmáros György, akkori színházigazgató és Gál Anikó kórusvezető által felvételt nyertem a Győri Nemzeti Színház énekkarába. Az első előadásom 2005-ben éppen a Turandot című opera volt olasz nyelven, melyet ismertem, mivel Olaszországban koreográfiát készítettem a Turandothoz Franco Franchinak, a milánói Scala egykori rendezőjének felkérésére, egy nyári fesztiválra. Nyolc csodálatos színházi év után elérkezettnek láttam az időt, hogy visszatérjek véglegesen a klasszikus baletthez, és 2012-ben Bombicz Barbara felkérésére – lényegében egy nap gondolkodási idő után – elfogadtam a tánctagozat oktatásvezetői pozícióját, és ezzel egy időben, 2013 nyarán a Magyar Táncművészeti Egyetemen megszereztem a második diplomámat mesterképzésben. Négy és fél éve dolgoztam már mint tagozatvezető a győri tánc és képzőben…

…amikor feltehetően nem kis meglepetésére keresték Bécsből. Így volt?

Igen is, meg nem is. Egy korábbi akadémiai pályázatom szerencsémre nem merült feledésbe, és üresedés folytán Téri Evelin bécsi balettmesternő ajánlott az akkori igazgatónak, Simona Nojának. Meghívtak egy személyes, pozitív hangulatú beszélgetésre, melyet próbatanítás követett, amely sikeresnek bizonyult, így megkezdhettem azt a munkát a Wiener Staatsoper balett akadémiáján, amelyet lényegében ma is csinálok. Heti harminc órában tanítom a növendékeket tízévestől tizennyolc évesig, klasszikus balett, emelés, ugrás és forgás, képességfejlesztés, színészmesterség tantárgyakban, és mellette próbavezetést is csinálunk, amennyiben az iskolai programok, fellépések ezt megkívánják. Közel négy és fél évig voltam a bécsi operaház junior balettegyüttesének a balettmestere, az együttes szerves része az akadémiának. Jelenleg az iskolai munkám mellet számtalan esetben felkérnek külföldi balettversenyeken közreműködni mint zsűritag, ezzel reprezentálva a bécsi balett akadémiát. Továbbá meghívásokat kaptam vendég balettmesterként Szerbiába és Máltára, kaptam felkéréseket hazai balettkurzusok megtartására Győrben, Miskolcon és Sopronban. Bár néha még hívnak színpadi éneklésre is, de lényegében a teljes életemet kitölti a táncoktatás.

A mai Elek Zsolt 53 évesen hogyan látja élete alakulását?

A minap gondolkodtam el az évek során megélt sorsdöntő fordulatokon, de igazából Ragazzo Fortunato vagyok egy olasz dal nyomán, amely szerencsés srácot jelent. Bár semmit sem adtak ingyen, és előfordultak olyan mély hullámvölgyek, hogy már-már a pályaelhagyáson gondolkodtam, de végül mindig mindent felülírt a tánc és a növendékek iránti szeretet. Tizennyolc éve élek boldog házasságban, naponta ingázom Győr és az osztrák főváros között. Jó a viszonyom a győri kollégákkal, nyomon tudom követni otthonom városának művészeti, kulturális eseményeit. Rendszeresen járok győri és miskolci színházi- és balettelőadásokra, részt veszek a táncművészeti iskola koncertvizsgáin. A közvetlen színházi miliő talán hiányzik, de pótolja a növendékek fejlődésének, művésszé válásának figyelemmel kísérése.

Mohay Gábor
A galériában szereplő 3. fotót Éder Vera (Miskolci Nemzeti Színház) készítette

Fotógaléria: Elek Zsolt balettművész

4 kép