Hetedikes vagy talán nyolcadikos lehettem, mikor egyik barátnőmtől kölcsönkaptam a Nyakigláb Apót a nyári vakáció idejére. Akkor is sokat olvastam, a kötelező és ajánlott házi olvasmányokat egyaránt, de inkább kötelességtudat vezérelt, mintsem az irodalom és olvasás szeretete. Sok idő eltelt azóta, de arra világosan emlékszem, hogy mennyire rajongtam ezért a kedves kötetért. Sőt, konkrét emlékeim is voltak, például világosan emlékszem arra, hogy Judy nem tud tehenet rajzolni.

Ken Follett új könyve, A világosság fegyverei a Kingsbridge-trilógia sorozattá nyúló szériájának hivatalosan a 4., ténylegesen az 5. része, ám igazából ennek semmi jelentősége, hiszen alig néhány utalást kapunk a korábbi kötetek helyszíneire. Tehát se erre, se túl sok Napóleonra ne számítson a kedves olvasó a történetben a harcias borító ellenére, hiszen a nagy francia uralkodó csupán a háttérben sejlik fel néhanapján, és mindössze a regény végén lép a színpadra.

Tompa Andrea legújabb regényét, a talányos Sokszor nem halunk meg címűt nemcsak hogy lassan lehet / kell / érdemes olvasni, de nagyon lassan áll(t) össze bennem egy bármilyen szöveg is, nevezzük azt reflexiónak, ajánlónak, recenziónak, akárminek. Ahányszor gondolatokat, mondatokat próbálok megfogalmazni, mindig más aspektusok jönnek elő, újabb és újabb felismerések.

A nevem Lucy Barton című regénnyel kissé fonákul indultam. Nemrég írtam arról, hogy elsőként a második részt, a Bármi megtörténhet című kötetet olvastam. Akkor attól tartottam, hogy számomra nem lesz annyira érthető a történet, ezúttal pedig attól, hogy nem tudom majd megfelelőképpen elmondani, mennyire szerettem Lucy-t és az ő történetét.

Harry Bosch ugyanolyan fogalom a kőkemény krimik terepén, mint mondjuk Kay Scarpetta a törvényszéki nyomozások területén. Amúgy a párhuzam sem véletlen közöttük: mindketten a modern bűnügyi irodalom úgymond „archetípusai”, olyan attitűdökkel felvértezve, amelyek sebezhető emberi mivoltuk ellenére bizonyos tekintetben halhatatlan és elpusztíthatatlan tulajdonságokkal ruházzák fel őket.

Három nem új, de időtálló könyvet szeretnék a kedves olvasók figyelmébe ajánlani, amelyek hasznos útravalóul szolgálhatnak a következő ciklusra. A tapasztalatokon nyugvó praktikus és költői gondolatok a rabszolgasorból kiemelkedett és Hadrianus császár barátjává vált, i. sz. I. századi sztoikus filozófustól, Epiktétosztól, a sporttörténelmet író vízilabda edzőtől, Kemény Dénestől és a repülés szerelmesétől, Richard Bachtól, aki Jonathan, a sirály című vékony kötetével 1973-ban minden addigi eladási rekordot megdöntött.

A nyomok mindig beszélnek. Akkor is, ha (a többnyire) élettelen testen találjuk őket, és akkor is, ha (a többnyire) élőnek tűnő helyszínen. Csak érteni kell a nyelvükön, beszéljék azt bármilyen – biológiai, fizikai, kémiai, vegyi, technológiai – dialektusban.

Josiró rég elhagyta a századik életévét, és bár úgy érzi, hogy még ereje teljében van, mégis aggódik, mi lesz a dédunokájával. Aggódásának azonban van egy rejtettebb, de igazabb vetülete, amely nem feltétlenül arról szól, hogy mi lesz Mumeijel, ha ő már nem lesz, hanem arról, mi lesz ővele, ha Mumei már nem lesz. Hogy fogja ő azt kibírni, és miről fog szólni az élete, ha nem kell már gondoskodnia a dédunokájáról? Japánban ugyanis az utóbbi években a gyermekek egyre erőtlenebbek, élhetetlenebbek, sérülékenyebbek, és őket csak a boldogabb időkre emlékező „öreg aggastyánok” képesek életben tartani, csak ők képesek gondoskodni róluk.

A dark-fantasy regény fülszövege kiemeli, hogy Gabriella Eld ifjúsági köteteivel Merítés-díjas lett, első felnőtt fantasy regényét olvasva megérdemelten. Ennek az újnak én is odaítélnék, amit csak lehet, egy kis reklám bármikor jól jön, de ennél is fontosabb, hogy bizonyos zsánervonatkozások mellett, vagy akár azokat félretolva – hogy ne is szűkítsünk –, ez a regény belépő lehet a nagyobb léptékű irodalom terepére.

Minden novelláskötet esetén el szoktam mondani, hogy az elbeszélések különösen kedvesek nekem. Még egy hozzám hasonló könyvmoly számára is vannak periódusok, amikor terhes az olvasás: egy nehéz olvasmány után, vagy amikor besűrűsödnek körülöttem az események. Ilyenkor segít egy-egy kötet kapcsolatban maradni az irodalommal: a novellák rövidek, nem igényelnek sok időt, sem különösen nagy koncentrációt, az sem gond, ha huzamosabb idő is eltelik két olvasás közt.

A Holló filmes adaptációját vélhetően jóval többen ismerik, mint az alapjául szolgáló képregényt – ami egyébként nagy hiba, így felettébb örömteli fejlemény a mű felújított, helyreállított és kiegészített változatának első hazai kiadása. James O’Barr személyes hangvételű – a keletkezést, a korabeli kiadást, a munkafolyamatokat, a Joy Division- és a Big Black-féle zenei támaszokat is megpendítő – előszava biztos kézzel húzza be a gyanútlan olvasót érzelmileg is, mivel az információk bőkezű szórása mellett elsősorban a szívet célozza, mégpedig a lehető legimponálóbb módon: kerülve a giccset és az émelyítő hatásvadászatot, ellenben fájdalmasan őszinte, sőt, még vicces is.

Ha végzünk egy rögtönzött közvélemény-kutatást baráti körünkben, egy nagyobb családi összejövetelen vagy akár munkahelyünkön, ahol feltesszük a kérdést, melyik Olaszország legismertebb exportterméke, a pizza és a bor mellett jó eséllyel sokan megemlítik a maffiát is. Ez utóbbi kapcsán megkérdezhetjük, tudnak-e említeni konkrét szervezetet is, mire legtöbben nyomban rávágják, hát persze, a Cosa Nostra, majd cinkos mosollyal dúdolni kezdik a Keresztapa filmzenéjét.

Elolvastuk. És jól tettük. Kezdjük is azzal, ami egyenes ági folyománya a Fumaxnál kijött Asgard ügynöke szériának, és a hosszan felvezetett Thor romlás/megdicsőülés sagában, a Birodalmak háborújában kulminálódik afféle kvázi-lezárásnak álcázott csúcspontban.

Néha le kell porolni a klasszikusokat, mert a régi betűk újraolvasva új értelmet nyerhetnek. Így vagyok kedvenc regényeim (Szép új világ, 1984, Az ötödik pecsét, A gyűrűk ura stb.) mellett a ponyvának számító – ám abból igazán minőséginek mondható – Agatha Christie-művekkel is. Nemrég került a magyar boltokba újfent az angol krimikirálynő egyik legjobb regénye Szíjgyártó Péter fordításában, ez pedig a Mert többen nincsenek. Nem hallott még erről a művéről? Okkal. Mert nem ez a címe.

250 évvel ezelőtt, 1773. november 17-én született Csokonai Vitéz Mihály, a magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotója, a magyar felvilágosodás legnagyobb alakja, a kor európai rangú lírikusa. Tiszteletére és irodalmi hatásának bemutatására Csokonai-koszorút állítottunk össze, hogyan „nyilatkozott meg” róla versben és prózában az utókor.

Ajnározott kultmű esetén mondhatni kiemelt opció a csalódás eshetősége, ráadásul mára telítődtünk és elkényelmesedtünk, kattintásnyira a világ, gyakran csak turkálunk az egyébként gourmand fogások közt.

Az élő bolygó című tévésorozat első részét 1984 januárjában sugározta a BBC. (Itthon a Magyar Televízió adta 1988 októberétől, Végvári Tamás tolmácsolásában.) A tévésműsort kísérő könyv a széria harmadik részével egy időben, 1984. február 2-án jelent meg először. Magyarra Szilágyi Tibor fordította, először 1989-ben került a boltokba.

Az utóbbi években igen markánsan jelent meg a középkori gazdaságtörténet az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának könyvrepertoárjában, és egymás után adtak ki kiváló tanulmánygyűjteményeket és forráskiadványokat. Ezek rendkívül fontosak, mivel új mélységet adnak a középkori kutatásoknak, ahol a gazdaságtörténet korábban nem igazán volt prioritás.

Egy szülő-gyerek kapcsolat igencsak komplikált tud lenni. Főleg, ha a gyerek épp a kamaszkor viszontagságos éveit éli át. Főleg, ha a gyerek „anyja” csupán mostohaanya. Laura Dave regényének is egy efféle mostohaanya és lánya közötti kapcsolat a témája, a helyzet azonban korántsem mondható átlagosnak: az apa eltűnt, egyik napról a másikra, nyomtalanul, csupán néhány szavas üzenetet hagyva lányának és feleségének.

Miután sorra vettük az eddigi köteteket különböző fényszögekből, nem marad más, mint vonni egy mérleget a hetedik rész apropóján. Ezt akár tömören is elintézhetnénk: a szédületes intenzitású sorozat nem kifejezetten ellazító / megnyugtató fantasy univerzumához hagyományos történetmesélés sem igazán passzítható, szerzői nem különösebben foglalkoznak általános kritériumokkal, világépítése pedig inkább mozaik-, mint tablószerű.

Nehéz megfogalmaznom, miért választottam ezt a könyvet. Ha nagyon akarom, meg tudom győzni magamat arról, hogy a későn induló tavaszi virágzás és a borító közti hasonlóság tette, vagy a mottóként feltüntetett mondat a virágok közé szúrva: „Van az a szeretet, amelyet szabályokkal nem lehet megzabolázni.”

Pokolba vele! Mármint Dan Brownnal. A pasi 34 éves koráig nem merészkedett az irodalom közelébe sem, zenészként és zeneszerzőként dolgozott, aztán 1993-ban visszatért régi iskolájába tanítani.

„A Mulan és az Akhilleusz dala találkozik ebben a költői bemutatkozó regényben…” ‒ áll az Agave Könyvek által kiadott történelmi fantasy fülszövegének elején. Ez a két cím már bizonyára elég ahhoz, hogy sokan kézbe vegyék Shelley Parker-Chan regényét, azonban hogy a kijelentés megállja-e a helyét vagy sem, már személyes ízlés kérdése.

A Túl a varázslaton stílusa könnyed és olvasmányos, tele klassz filmes sztorival, ami miatt minden Harry Potter rajongónak és másoknak is jó szívvel ajánlható. Tom Felton kellően izgalmas utazásra visz, humorral és őszintén mesél egy csetlő-botló kisfiúról, akit megtalált a hírnév, majd a felnövőben lévő vagány srác mögött megbújó, sokkal sebezhetőbb emberről.

Ben és Cara a harmincas éveik elején járó pár, akik egy kissé disztópikus világban élnek, amely úgy tűnik, hogy több okból is lassan darabjaira hullik. A hanyatlás nem annyira szembetűnő, ha figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy a társadalom megosztottságának egyik legfőbb oka a Falvak létezése.

A Szívek szállodája (eredeti címén Gilmore Girls) Magyarországon is hatalmas rajongói bázissal rendelkezik. A Gilmore-lányok történetét nem lehet megunni, a rajongók képesek újra és újra végignézni a hét évadot az év bármely részében – de valójában érdemes őszre és/vagy télre időzíteni a szériát.