Elolvastuk. És jól tettük. Kezdjük is azzal, ami egyenes ági folyománya a Fumaxnál kijött Asgard ügynöke szériának, és a hosszan felvezetett Thor romlás/megdicsőülés sagában, a Birodalmak háborújában kulminálódik afféle kvázi-lezárásnak álcázott csúcspontban.

Néha le kell porolni a klasszikusokat, mert a régi betűk újraolvasva új értelmet nyerhetnek. Így vagyok kedvenc regényeim (Szép új világ, 1984, Az ötödik pecsét, A gyűrűk ura stb.) mellett a ponyvának számító – ám abból igazán minőséginek mondható – Agatha Christie-művekkel is. Nemrég került a magyar boltokba újfent az angol krimikirálynő egyik legjobb regénye Szíjgyártó Péter fordításában, ez pedig a Mert többen nincsenek. Nem hallott még erről a művéről? Okkal. Mert nem ez a címe.

250 évvel ezelőtt, 1773. november 17-én született Csokonai Vitéz Mihály, a magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotója, a magyar felvilágosodás legnagyobb alakja, a kor európai rangú lírikusa. Tiszteletére és irodalmi hatásának bemutatására Csokonai-koszorút állítottunk össze, hogyan „nyilatkozott meg” róla versben és prózában az utókor.

Ajnározott kultmű esetén mondhatni kiemelt opció a csalódás eshetősége, ráadásul mára telítődtünk és elkényelmesedtünk, kattintásnyira a világ, gyakran csak turkálunk az egyébként gourmand fogások közt.

Az élő bolygó című tévésorozat első részét 1984 januárjában sugározta a BBC. (Itthon a Magyar Televízió adta 1988 októberétől, Végvári Tamás tolmácsolásában.) A tévésműsort kísérő könyv a széria harmadik részével egy időben, 1984. február 2-án jelent meg először. Magyarra Szilágyi Tibor fordította, először 1989-ben került a boltokba.

Az utóbbi években igen markánsan jelent meg a középkori gazdaságtörténet az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának könyvrepertoárjában, és egymás után adtak ki kiváló tanulmánygyűjteményeket és forráskiadványokat. Ezek rendkívül fontosak, mivel új mélységet adnak a középkori kutatásoknak, ahol a gazdaságtörténet korábban nem igazán volt prioritás.

Egy szülő-gyerek kapcsolat igencsak komplikált tud lenni. Főleg, ha a gyerek épp a kamaszkor viszontagságos éveit éli át. Főleg, ha a gyerek „anyja” csupán mostohaanya. Laura Dave regényének is egy efféle mostohaanya és lánya közötti kapcsolat a témája, a helyzet azonban korántsem mondható átlagosnak: az apa eltűnt, egyik napról a másikra, nyomtalanul, csupán néhány szavas üzenetet hagyva lányának és feleségének.

Miután sorra vettük az eddigi köteteket különböző fényszögekből, nem marad más, mint vonni egy mérleget a hetedik rész apropóján. Ezt akár tömören is elintézhetnénk: a szédületes intenzitású sorozat nem kifejezetten ellazító / megnyugtató fantasy univerzumához hagyományos történetmesélés sem igazán passzítható, szerzői nem különösebben foglalkoznak általános kritériumokkal, világépítése pedig inkább mozaik-, mint tablószerű.

Nehéz megfogalmaznom, miért választottam ezt a könyvet. Ha nagyon akarom, meg tudom győzni magamat arról, hogy a későn induló tavaszi virágzás és a borító közti hasonlóság tette, vagy a mottóként feltüntetett mondat a virágok közé szúrva: „Van az a szeretet, amelyet szabályokkal nem lehet megzabolázni.”

Pokolba vele! Mármint Dan Brownnal. A pasi 34 éves koráig nem merészkedett az irodalom közelébe sem, zenészként és zeneszerzőként dolgozott, aztán 1993-ban visszatért régi iskolájába tanítani.

„A Mulan és az Akhilleusz dala találkozik ebben a költői bemutatkozó regényben…” ‒ áll az Agave Könyvek által kiadott történelmi fantasy fülszövegének elején. Ez a két cím már bizonyára elég ahhoz, hogy sokan kézbe vegyék Shelley Parker-Chan regényét, azonban hogy a kijelentés megállja-e a helyét vagy sem, már személyes ízlés kérdése.

A Túl a varázslaton stílusa könnyed és olvasmányos, tele klassz filmes sztorival, ami miatt minden Harry Potter rajongónak és másoknak is jó szívvel ajánlható. Tom Felton kellően izgalmas utazásra visz, humorral és őszintén mesél egy csetlő-botló kisfiúról, akit megtalált a hírnév, majd a felnövőben lévő vagány srác mögött megbújó, sokkal sebezhetőbb emberről.

Ben és Cara a harmincas éveik elején járó pár, akik egy kissé disztópikus világban élnek, amely úgy tűnik, hogy több okból is lassan darabjaira hullik. A hanyatlás nem annyira szembetűnő, ha figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy a társadalom megosztottságának egyik legfőbb oka a Falvak létezése.

Őszinte kíváncsisággal fordultam a Bármi megtörténhet című könyv felé. A címe egyaránt magában hordozza a reményt, de a fenyegetést is, és azt hiszem, pont ez a kettősség keltette fel az érdeklődésemet.

Kétszáz éve született Madách Imre, egyik nagy kedvencem, Az ember tragédiája alkotója. Azért kezdem innen ezt a könyvajánlót, mert én innen jutottam el Závada Pál Apfelbaum. Nagyvárad, Berlin című könyvéhez.

Jo Nesbø regényeinek magyar megjelenését mindig igyekszem figyelmmel követni, hiszen kétségbevonhatatlanul jelenünk egyik legjelentősebb krimiírója. Mikor megjelent a legutóbbi Harry Hole-regény, a Kés, akkor sem késlekedtem írni, róla, de A birodalom is kapott tőlem irodalomkritikát. A norvég mágus azon kevés skandináv bűnügyi író közé tartozik, aki viszonylag egyenletesen képes magas minőséget hozni.

Szántszándékkal kerültem ezt a könyvet anno, pedig többször szembejött. Nyilván már az alaptéma elijesztett: Leningrád, azaz a helybéliek számára Pityer ostromgyűrűjében és a környező vidéken zajló rendhagyó hét eseményeibe kapcsolódunk be néhány kulcsszereplővel.

A mai értelemben vett labdarúgás a mintegy másfél évszázados éves története során többször is képes volt a megújulásra, általában egy jelentősebb szabályváltozás vagy egy korát évekkel, évtizedekkel megelőző taktikai zseni felbukkanásának köszönhetően.

Az idő. És ami mögötte, előtte, de mindenképpen vele van. Bolondulunk érte, ő bolondozik velünk. Elhiteti, hogy létezése csakis célvezérelt lehet, folyam(at)a kizárólag egyirányú, sodrása egyes-egyedül parttalan. Az idő többnyire megfoghatatlan, ám keveseknek mégis sikerül legalább egy pillanatig (végtelenségig?) a markukba szorítaniuk őt, időtlenné tágítva a múlhatatlant.

A Francia Akadémia nagydíjas regénye a jelenkori orosz államrezon kulisszatitkaiba vezeti az olvasót, és arra vállalkozik, hogy leírja a Putyin-korszak hatalmi architektúráját. A témaválasztás nem is lehetne aktuálisabb az orosz-ukrán háború árnyékában, ezért még azok érdeklődésére is számot tarthat, akiket amúgy hidegen hagy a politika.

A Szívek szállodája (eredeti címén Gilmore Girls) Magyarországon is hatalmas rajongói bázissal rendelkezik. A Gilmore-lányok történetét nem lehet megunni, a rajongók képesek újra és újra végignézni a hét évadot az év bármely részében – de valójában érdemes őszre és/vagy télre időzíteni a szériát.

„Ez a könyv nem vád és nem vallomás. Csak beszámoló szeretne lenni egy nemzedékről, amelyet a háború elpusztított – elpusztított még akkor is, ha a gránátok megkímélték” – áll a könyv első lapján, a mottó helyén a visszafogott hangvételű felhívás. Olyan súlya van ennek a két mondatnak, hogy az ember lelke elnehezedik tőle. Hatalmas, piros felkiáltójel az egész könyv, fájdalmas kiáltás az emberiség felé, de sajnos csak kevesen hallják meg.

Egyre gyakrabban tűnnek fel mémek, hogy olyan idős vagyok, hogy értem ezt: a képen pedig egy magnókazetta és egy ceruza. Hogy ennél a hasonlatnál maradjunk, én olyan idős vagyok, hogy akkor néztem meg (először) a Szívek szállodája sorozatot, amikor először közvetítették a tévében.

Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió (1960), Philip K. Dick: Ember a Fellegvárban (1963), Frank Herbert: A Dűne (1966), Isaac Asimov: Az Alapítvány vége (1983), William Gibson: Neurománc (1985), Orson Scott Card: Végjáték (1986), Dan Simmons: Hyperion (1990), J. K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege (2001)…

Audrey Hepburn: színésznő, stílusikon, UNICEF nagykövet – mára már kész fogalom; nincs ember, aki nem hallotta volna a nevét. A színésznő háttértörténete, személyisége azonban sokkal kevésbé közismert. Kevesen tudnak viszontagságos gyermekkoráról, zűrös családi hátteréről, az általa meghozott áldozatokról, pedig ezektől csak még értékesebbé válik számunkra az ikonikus díva életműve.

A 20. század második feléről gyakran elhangzik, hogy Európa számára az addig soha nem tapasztalt hosszúságú béke és fejlődés korszaka volt. Az állítás igazságtartalmát nehéz vitatni, de hogy mégis mennyire leegyszerűsítő ez az értelmezés, arra Ian Kershaw Európa globális története 1950-2017 című könyve világít rá.

Nem csekély meglepetéssel – és persze örömmel – vettem tudomásul, mikor kiderült, hogy a Hadiakadémia sorozat új kötete a magyar 2. hadseregről fog szólni – már többször írtam a sorozat könyveiről, de az utóbbi időben a félszigeti hadjáratról (Stephen W. Sears: Richmond kapujáig) és a znaimi csatáról (John H. Gill: A znaimi csata) szólók egészen parádésak ‒, ráadásul forráskiadvány lesz.

A horror, mint műfaj, mindig is vonzott. Nem a kegyetlen, véres horror, hanem azok a történetek, amelyek akár igazak is lehetnének, vagy ahol csupán leheletvékony a határ a valóság és a fantázia közt – sőt, a kettő olykor összeolvad. Egy ilyen jellegű antológia létrehozása rendhagyó vállalkozás, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet, mert magában hordozza a borzongás lehetőségét.

India, a világ legnagyobb „demokráciája” villámgyorsan lett egyúttal a világ legnagyszerűbb emigráns íróinak a szülőföldje: Salman Rushdie Angliába, Bharati Mukherjee az Egyesült Államokba, Rohinton Mistry pedig Kanadába települt.

Viszonylag ritkán olvasok kortárs magyar szépirodalmat, mivel nem vagyok túlságosan elragadtatva attól, amit időnként manapság e néven művelnek. Néha túl vulgárisak, máskor történet nélküliek, rendszerint meg egyszerűen unalmasak számomra. Viszont úgy véltem, egy Bereményi Géza regény – aki mégiscsak legenda – megéri a kockázatot.