Először is Jeruzsálem, Észak-Afrika és a Közel-kelet a kereszténység bölcsője volt, a négy nagy egyházi központból (Róma és Konstantinápoly mellett ugyebár – Alexandria és Antiókhia) is ebben a térségben feküdt. Az iszlám volt az, amely elsőként elfoglalta a kereszténység e területeit. Az is igaz, hogy az arab világbirodalom kalifái többnyire a korban ritka toleranciával bírtak, s nem űzték el, térítették erőszakkal – általában legalábbis nem – a keresztényeket, zsidókat, hanem „csak” különadóval sújtották őket, és másodlagos állampolgárok voltak. Ennek következtében a keleti kereszténység folyamatosan hanyatlott, évszázadok alatt szépen lassan kisebbségbe került a muszlimokkal szemben. A XI. században aztán a frissen iszlamizálódott szeldzsuk-törökök nagy csapást mértek az arab vidékeken élő keresztényeket óvó Bizánci Birodalomra, szultánjaik vajmi kevés vallási türelmet tanúsítottak, több esetben szó szerint kiirtottak keresztény közösségeket. Gyereknyelven: nem a keresztesek kezdték...

Az első keresztes hadjáratot életre hívó segélykérés Bizáncból érkezett, mivel már szinte egész Kis-Ázsia szeldzsuk kézre került, s félő volt, hogy magát Konstantinápolyt is ostrom alá vonják. I. Alexios bizánci császár II. Orbán pápához fordult segítségért, aki 1095-ben a clermont-i zsinaton tartott beszédében túlvilági bűnbocsánatot ígért azoknak, akik felveszik a keresztet, s visszaszerzik a pogányoktól a szent várost, Jeruzsálemet. A lelkesedés óriási volt, eredménye pedig a kor legnagyobb szabású katonai hadművelete lett. Tízezrek vonultak végig Európán, amely tett önmagában is elképesztő logisztikai teljesítmény. Bár a keresztes hadsereg zömét tényleg az áhítat és a kereszténység mozgatta (másként nehezen lehetne magyarázni, hogy az otthoni kényelmes élet helyett sok hadúr miért zálogosította vagy adta el birtokait egy bizonytalan távoli reményért), a sereghez sok kalandor, szerencsevadász csatlakozott. Elsősorban, már az út kezdetén is, a szoros katonai vezetést nélkülöző szabadcsapatokkal volt probléma. Könyves Kálmán királyunk kénytelen volt több, Magyarországon átvonuló „népi” keresztes csoportot szétverni, mivel azok fegyelmezetlenségüknél fogva már keresztény vidéken fosztogatni kezdtek.

A hivatalosan 1096. augusztus 15-én meginduló fegyveres zarándoklatnak nem volt egységes vezetése, a különböző grófok, hercegek katonái csak saját uruknak engedelmeskedtek, mindössze a pápai legátus volt fölöttük, ám ő 1098-ban meghalt. Ráadásul ezek a vezetők igencsak eltérő jellemű és célú emberek voltak. Például a ravasz és zseniális normann, Tarantói Bohemund saját államot akart alapítani keleten, míg Toulouse-i Rajmund inkább a bizánci császár keze alá juttatta volna vissza a térséget. Bouillon Gottfried a kettő között állt valahol, de elsősorban vallási okokból volt jelen. A hadjárat 1097-98 során lassan kígyózott végig Anatólián, majd Szírián, míg végül 1098-ban elfoglalta Antiókhiát (melynek feje Bohemund lett), s kemény csapást mért a szeldzsukokra, szinte reménytelen helyzetből fordítva meg a csatát.

1099. június 8-án az éhező, de lelkes keresztes had megpillantotta Jeruzsálem falait. Az erődített várost az egyiptomi fátimida kalifa helyőrsége védte Iftikhár ad-Dawla parancsnokságával, amely több ezer egyiptomi katonából és a helyi zsidóság felfegyverzett tagjaiból állt. Az ostrom nehezebbnek bizonyult a vártnál. Ad-Dawla a környékbeli kutakat megmérgeztette, hogy az amúgy is forró nyárban ne legyen mit inni a lovagoknak, ám azok nehezen bár, de megoldották a vízutánpótlást. A táborban így is sokan elhullottak a szomjúságtól. A muszlim katonák a környező fákat is kivágták, hogy ne legyen lehetőség ostromeszközök készítésére sem. Az első bevételi kísérlet június 13-án – melyet inkább a lelkesedés, mintsem az alapos előkészítés jellemzett – nem is sikerült. A keresztesek táborán erőt vett a csüggedés, melyet körmenetekkel és böjtöléssel igyekezett a vallási és világi elit leküzdeni. A szerencse végül a zarándokok kezére játszott. A tengerparton, a már keresztény kézre került Jaffa városához két genovai hajó érkezett, fedélzetén hadakozáshoz szükséges felszereléssel. Ennek segítségével a keresztesek ostromtornyokat fabrikáltak, melyeket kerekeken gurulva a város falaihoz lehetett tolni, megpakolva harcosokkal. Július 15-én megindult a döntő roham, mely végül áttörte a keményen védekező egyiptomiak vonalát. A városban utcai harcokra került sor, s elszabadult a pokol, mint a bevett városokban annyiszor a történelem folyamán.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a zarándokok négy éve voltak már úton, sokszor elképesztő szenvedések árán jutottak el álmaik városához. Négy éve meneteltek nap mint nap, táboroztak a közel-kelet tűző napja alatt, miközben ezrével hullottak el ellenséges rajtaütésektől, mérgezett kutaktól, betegségektől. Mai humanizmust elvárni a középkortól, ahol a halál amúgy is minden nap aratott, nem igazságos. Viszont az is kétségtelen, hogy a mészárlás így is mély nyomokat hagyott a beszámolókban, ami jelzi, hogy még a XI. század mércéjével is borzalmas volt, bár messze nem példátlan. A helyi muszlim lakosság és zsidó közösség jelentős része elpusztult, de azért tudunk olyan csoportokról, akiket megmentett egy-egy keresztes vezér. A keresztes sereg vezetői igyekeztek fékezni az elszabadult erőszakot – hiszen a foglyok megölése anyagi kárt is jelentett számukra –, ugyanakkor befolyásuk nem terjedt ki mindenkire. Olyan humánus vezetők, mint Tankréd, igyekeztek meggátolni a vérengzést, több-kevesebb sikerrel.

Az első keresztes hadjárat a maga korának elképesztő teljesítménye volt, hiszen négy éven át sikerült egy igen nagy létszámú haderőt szárazföldön eljuttatni több ezer kilométernyi távolságra, képesek voltak etetni a tízezreket, s mindezt úgy, hogy voltaképpen nem is volt igazi vezére. Később királyok, császárok vezettek sokkal professzionálisabb hadat Jeruzsálem újbóli elfoglalására, ám közel sem jártak ekkora sikerrel. A szent város 462 év iszlám uralom után 88 évre keresztény kézre került. A Jeruzsálem központtal létrejövő új királyság első vezetője Bouillon Gottfried lett, aki utódaival ellentétben nem királyként, hanem Krisztus sírjának őrzője címen uralkodott. Nem akart koronás fő lenni ott, ahol Jézus töviskoronát viselt. A kialakult Jeruzsálemi Királyság egyébként semmivel sem volt kevésbé toleráns vallásilag, mint a szomszédos török-arab államok, minden hiedelemmel ellentétben.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Bozsóky Pál Gergő: Keresztes hadjáratok. Szeged: Agapé, 1996., rubicon.hu 1, rubicon.hu 2

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.