Az átlagamerikai csak addig akar foglalkozni a háborúkkal, amiket számára egy messzi-messzi galaxisban vívtak, amíg dicsérni kell az amerikai nemzet hősiességét, a katonákat pedig biztosítani a támogatásukról. Áthidalhatatlan árok húzódik a civilek és a katonák között, de épp erről a résről szólnak ezek a filmek.

A War Machine-ban a katonai vezetés szakad el a valóság talajáról, és próbálja akkor megnyerni az afganisztáni háborút, amikor a frissen megválasztott Barack Obama épp befejezni akarja azt. 2009-ben járunk, amikor új tábornok kerül az amerikai csapatok élére: Glen McMahon, aki az afgánok szívét és elméjét az eszmék erejével hódítaná meg. Szentül hiszi, hogy Amerika demokráciát épít Afganisztánban, házakat, iskolákat, infrastruktúrát, és hogy a helyi lakosok is belássák ezt, további 40 ezer katonát küldene a megszállt országba.

A szatíra abból fakad, hogy McMahon nem látja meg érvelésében a paradoxont. „Mintha a zöldsapkások lennének a Békehadtest” – írja a valóságban is bevezetett taktikáról a Rolling Stone újságírója, akinek cikkén és könyvén a film alapul. McMahon az amerikai demokráciaexport és felsőbbrendűség-tudat két lábon járó paródiája, aki nagyon is jól érti a terrorizmus elleni harc matematikáját – a 10 mínusz 8 itt 20-szal egyenlő, magyarázza egy konferencián, mert ha ketten meghalnak, a rokonaik és barátaik felkelőnek állnak –, mégsem látja be, hogy nem kényszeríthetnek senkit fegyverrel arra, hogy demokráciát építsen.

Ezzel az alapanyaggal a War Machine az afganisztáni háború Dr. Strangelove-ja lehetett volna, amely éleslátó szatírában rántja le a leplet az amerikai hadviselés és az azt szabályozó politikai háttérjátszmák idiotizmusáról. A történet ugyanis nem a fronton játszódik, hanem a színfalak mögött, ahol McMahon támogatást próbál szerezni a háború kiterjesztéséhez, és előbb Obamánál, majd az USA európai NATO-szövetségeseinél kampányol. S közben a katonák élik az ivással, unatkozással, civil-, politikus- és afgán-szidalmazással teli mindennapjaikat, amiket lejegyez a Rolling Stone őket kísérő riportere…

A tartalmas karikatúra lehetősége azonban hamar semmivé foszlik David Michod kezében, aki ezt megelőzően csak szikár bűndrámákat rendezett (Animal Kingdom, Országúti bosszú). Michod filmjeire eddig sem a humorukért váltottunk jegyet, és ez a War Machine után sem fog megváltozni. Az ausztrál rendező humorérzéke annyira visszafogott, hogy néha észre sem lehet venni, hogy ironizál – igaz, ezek a film legjobb jelenetei. Azok, amikben geopolitikai összefüggésekkel magyarázza, miért termesztenek Afganisztánban gyapjú helyett heroint (az USA nem küldhet segélyt olyan országba, amely a saját piacával versenyző terméket gyárt), vagy a terrorizmus elleni háború abszurditását figurázza ki, amelyben a bátor visszafogottságért osztanak kitüntetést azoknak, akik nem lőttek le civileket.

Ha viszont Michod nyíltan poénkodik, csak bárgyú viccek jutnak eszébe. Olyanok, hogy az afgán elnök nem tudja összekötni a Blu-Ray lejátszóját a tévével, vagy McMahon eljátssza, hogy akadozik a Skype-kapcsolata egy kellemetlen tárgyalás során, amit rövidre akar zárni. Lehet, hogy papíron fanyarnak és életszagúnak tűnnek az olyan poénok, minthogy Karzai elnök azért nem fogadja a tábornokot, mert betegen a Dumb és Dumbert nézi, de Michod nem tudja jól felvezetni és lecsapni az ilyen abszurditásokat.

Az ingadozó színvonalú és meglehetősen eseménytelen filmet Brad Pitt viszi végleg félre. Pitt úgy játssza a csendes akarnokot, mint egy kivénhedt rajzfilmfigurát: csámpás majomra emlékeztető járása és kényszeres grimaszai nem a karaktert teszik viccessé, hanem a színészt röhejessé. És Pitt elhibázott, a filmből teljességgel kilógó játéka miatt a War Machine megreked valahol félúton a dráma és a szatíra között. Michod ugyanis azzal próbálkozik, hogy meglássa az embert a tábornokban és a jó szándékot a cselekedeteiben, és ezért minden jellemhibája ellenére sem tagadja, hogy a katonaságban ő az egyetlen, aki legalább foglalkozik az afgán civilekkel, és afgán szakértőt szerződtet maga mellé, hogy átlássa a helyi viszonyokat. Pitt játéka viszont – amit nem a karakterét ihlető Stanley McChrystal gesztusairól mintázott, hanem maga talált ki – elkaszál minden kísérletet, ami drámai erővel ruházhatná fel a filmet, olyan messzire rugaszkodik a valóságtól. Neki köszönhető, hogy megérteni nem igazán lehet a tábornokot, csak nevetni rajta.

A War Machine-nál sokkal érdekesebb kudarc Ang Lee-é, aki nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megújítsa a filmkészítést a Billy Lynn hosszú, félidei sétájával. A Pi életének rendezője a 3D és a CGI-festészet után a képkockaszámmal kezdett kísérletezni, és új filmjét 3D-ben, 4K felbontásban, 120 kocka/mp arányban forgatta le. Ang Lee úgy véli, ha már digitális technikával forgat, el kell szakadnia a hagyományos filmtől, és kihasználni az új lehetőségeket: jelen esetben azt az óriási információmennyiséget, amit a digitális technika biztosíthat a filmnek. A magasabb képkockaszámmal Lee a valóságba akarja belevetni nézőjét, és a korábbinál (24 képkocka/mp) ötször annyi információt hordozó mozgóképpel új szintre emelni a filmnézés élményét.

Innen, egy káeurópai nappaliból nehéz megítélni, sikerrel járt-e Lee, mert eredeti formájában szinte csak az amerikai kritikusok látták a filmjét. Az Egyesült Államokban mindössze két mozi volt képes 120 fps-sel lejátszani a filmet, a többiben hagyományos formátumban (24 fps-sel és 2D-ben) vetítették. A kritikák a virtuális valóságéhoz hasonlították a hatást, a színészek mintha tapintható közelségbe kerültek volna, a bőrük minden pórusa és az arcuk erezete is láthatóvá vált a vásznon. De – panaszkodott a jelentős részük – ezzel a rendező az ellenkező hatást érte el, mint szerette volna, és mesterkéltté tette a filmjét: a színészek hologramoknak, a tér laposnak, a jelenetek színpadiasnak tűntek. Bár a magyar DVD-kiadást látva nem lehet megítélni a szándékolt hatást, úgy tűnik, mintha ez a szürreális tónus nem lenne teljesen idegen a filmtől. Ang Lee ugyanis az amerikai lét alapvető színpadiasságáról forgatott filmet, és arról, hogyan válik a pénzemberek által kontrollált sztorivá, a nemzetépítés mítoszává a kisemberek története.

A címszereplő Billy Lynn egy 19 éves közkatona, aki egyik napról a másikra háborús hőssé válik, mikor felkerül a netre egy felvétel, amin megmenti sérült őrmesterét az ellenség kezéből. Lynnt egész szakaszával együtt hazahozzák, hogy a sajtóban, majd egy texasi focimeccs szünetében a Destiny’s Childdal parádézzanak. 2004-et mutat a naptár, amikor már egy éve zajlik az iraki háború, de a Bush-kormány által emlegetett tömegpusztító fegyvereknek továbbra sincs nyoma. Bár a közhangulatot a szélsőséges patriotizmus határozza meg, a kormánynak egyre nagyobb szüksége van a Jó Amerika és a Rossz Szaddam harcáról szőtt narratívát megerősítő történetekre. Kapóra jön hát nekik Billy Lynn és hőstette, ami iránt Hollywood is elkezd érdeklődni.

Joe Alwyn jól ragadja meg, milyen zavarodottá válik a szinte még tinédzser fiú a hirtelen ráirányuló érdeklődésben. A valószínűleg poszt-traumatikus stressz szindrómában szenvedő Billy, aki még azt sem dolgozta fel, hogy a véletlen mentette meg a haláltól, az egyik legjobb barátját viszont még az sem, csak kapkodja a fejét a körülöttük kibontakozó médiacirkuszban. Lee – és a film alapjául szolgáló könyvet író Ben Fountain – áldozatnak látják a fiút, akit minden oldalról kizsákmányolnak: a katonaság, amely besorozza a jövőkép nélkül élő fiatalokat, a pénzemberek, akik aprópénzért akarják felvásárolni élettörténetük megfilmesítési jogait, és az amerikai nemzet, amely köszöni szépen a szolgálatukat, mert elvégzik a piszkos munkát, de hogy mit élnek át, arról tudni már nem akar. Vagy csak annyira, amennyire a katasztrófaturistákat érdekli egy baleset: a borzongás izgalmát akarják átélni annak közelében, aki nemrég a halál közelségét és a démonizált ellenség támadását élte át.

Ebben a kavalkádban a kiskatonák egyszerű statisztává válnak, akiket úgy mozgatnak, ahogy azt a kenyeret, cirkuszt és nemzeti identitást ígérő showbiznisz követelményei kívánják. Erről forgatott nemrég Clint Eastwood is A dicsőség zászlajában, de Ang Lee sokkal részletesebben tárgyalja, hogyan torzíthatja a nemzeti mítoszteremtés az átlagemberek életét – és nem csak a katonákét. Billy első látásra beleszeret egy katolikus pomponlányba, aki a katonában a háborús hőst, a cheerleaderkedésben pedig a spirituális tartalommal felruházott közszolgálatot látja. Bár Billyt a húga is próbálja lebeszélni arról, hogy visszatérjen Irakba, de a sikerhez a legközelebb Faison jut, aki viszont – mint kiderül – nem akar igazából elszökni vele. A cheerleader nem a srácba szerelmes, hanem a gondolatba, hogy egy háborús hős után vágyakozhat, aki sosem lehet az övé – all-american girlként ebben a szerepjátékban éli meg a szerelmet.

Ang Lee hiperreális stílusa így az amerikai DNS-be kódolt teatralitást domborítja ki, amelyben a látszat elsőbbséget élvez a megélt valósággal szemben. A katonák valós háborús tapasztalatával senki sem törődik, csak azzal, hogy eljátsszák a szerepüket az előadásban, melynek végén – a Destiny’s Child színpadán – végleg statisztákká válnak. Ang Lee ekkor összevágja a koncert képeit az összecsapáséval, amelyben elhunyt a Bravo osztag buddhista őrmestere, Shroom. Kissé didaktikus, de hatékony megoldás, és a kristálytiszta képek csak ráerősítenek a brutalitásra, amellyel betör a valóság a médiakampány díszletei közé. Billy összecsapása az iraki fegyveressel tökéletesen komponált: a dramaturgiát a véletlen irányítja, a közelharc piszkos, durva, esetlen.

Ha csak erre – a háború őrületének aláhúzására – használta volna Ang Lee a megnövelt képkockaszámot, valószínűleg sikerrel járt volna. Filmje azon bukhatott el, hogy plusz csavart vitt a történetbe, és a 120 fps kiélezett valóságtapasztalatával nem egy reális, hanem egy szürreális történetet akart elmesélni. A kötelességtudat és a szerelem, az eszmék és a család ellentétes szorításában tépelődő, traumatizált katona zavarát, akinek ide-oda csaponganak a gondolatai, és sehol nem tud nyugalomra lelni. Másrészt Lee kamerakezelése is hozzájárult ahhoz, hogy az ambivalenciát egyébként is nélkülöző dialógusokkal szájba rágja a mondandóját. Gyakran E/1-ben fogalmaz, és a színészek gyakran a kamerának címzik a Billyhez intézett mondataikat, és így a dialógusok, amik hangzatos szentenciákban fogalmazzák meg az amerikai kapitalizmusról és mítoszteremtésről alkotott kritikájukat, menthetetlenül didaktikussá válnak.

És ahogy a War Machine esetében, itt sem segíti mindig a casting a filmet. A drámaiskolában épphogy végzett Joe Alwyn jó választás a címszerepre, mély empátiával tolmácsolja a fiatal katona őszinte naivitását, szexuális frusztrációját és kitörölhetetlen traumáját is. De a film más ponton nem konzisztens önmagával. Miközben a Billy Lynn… egyik történetszála arról szól, hogyan akarják felvásárolni hollywoodi sztárok és pénzemberek a filmjogokat, és a maguk képére formálni a történetet, Ang Lee is szerződtet sztárokat a filmjébe. Steve Martin esetében ez működik, mert ő a texasi vállalkozót játssza, a nagykapitalizmus, az elferdített fikció megtestesítőjét. Vin Diesel viszont a Billy fogadott bátyjának is tekinthető őrmestert, akinek alakját hitelteleníti, hogy egy sztár játssza. Vagy legalábbis az, hogy egy ilyen darabosan játszó sztár, mint Diesel, akinek elnagyolt alakítása – elsősorban halott arckifejezése – és patetikusan hangzó buddhista bölcsességei épp azokat a jeleneteket teszik idézőjelbe, amiknek valósnak, hitelesnek kéne hatniuk.

Ha a Billy Lynn hosszú, félidei sétájának minden vállalását sikerült volna teljesíteni, most az iraki háború Acéllövedékeként emlegethetnénk. Ang Lee-t viszont nem tántorította el a pénzügyi és kritikai fiaskó attól, hogy folytassa a kísérletezést. Legközelebb Muhammad Ali és Joe Frazier legendás bokszmeccsét akarja megfilmesíteni, aminek intenzitását valóban a végletekig fokozhatja a 120 fps. Feltéve, ha sikerül elkerülnie azt, hogy filmje ne csupán egy HD-közvetítésnek, hanem a korábbinál sokkal valóságosabb filmnek hasson.

War Machine
amerikai, 122 perc, 2017
rendezte: David Michôd
írta: David Michôd, Michael Hastings regénye alapján
fényképezte: Dariusz Wolski
vágó: Peter Sciberras
producer: Brad Pitt, Ian Bryce, Dede Gardner, Jeremy Kleiner
szereplők: Brad Pitt, Tilda Swinton, Anthony Michael Hall, Sir Ben Kingsley
bemutatta: Netflix
bemutató dátuma: 2017. május 26.

Billy Lynn hosszú, félidei sétája (Billy Lynn's Long Halftime Walk)
angol-kínai-amerikai történelmi dráma, 113 perc, 2016
szereplők: Kristen Stewart, Garrett Hedlund, Vin Diesel, Steve Martin, Makenzie Leigh, Chris Tucker, Joe Alwyn, Deena Dill
rendezte: Ang Lee
írta: Jean-Christophe Castelli
fényképezte: John Toll
vágó: Tim Squyres
producer: Simon Cornwell, Stephen Cornwell, Ang Lee, Marc Platt
szereplők: Kristen Stewart, Garrett Hedlund, Vin Diesel, Steve Martin, Makenzie Leigh, Chris Tucker, Joe Alwyn, Deena Dill
DVD forgalmazó:  Bontonfilm
DVD megjelenés: 2017.06.09

Soós Tamás
Forrás: filmkultura.hu