Feszty Árpádról azt írják, hogy „csupa-tűz líra volt, de ő is abban a felfogásban nevelkedett és élt, amely az epikában látja a legmagasabb rangot”. Munkái közül a legnevezetesebb a ma Ópusztaszeren ékeskedő, a Magyarok bejövetele című monumentális festménye. Érdekes a kép keletkezéstörténete. Feszty Árpád egy párizsi körkép hatására nagy léptékű történetet akart vászonra vinni. Családját arról tájékoztatta, hogy megfesti a bibliai özönvizet. Ők megijedtek, joggal. A család egyébként nem másokból állt, mint apósából, a legnagyobb magyar történetíróból, Jókai Mórból és annak nevelt lányából, Jókai Rózából. Nem akárkik javasolták tehát, hogy egy magyar festőnek helyesebb a magyarok bejövetelét megmutatni, mint az özönvizet.

A Feszty által megálmodott körkép témája tehát megvolt: a honfoglalás. Nagyon komolyan vette nehéz feladatát. Alaposan tanulmányozta a Vereckei-hágó környékét, fényképeket készített, történészekkel tanácskozott a honfoglalás kori életmódról, eszközökről, viseletekről. Budapest a sajtóhírverés keltette érdeklődés hatására vállalta a kép elkészítésének költségeit. 1893-ra tűzték ki az átadás idejét, de ezt Feszty és társai nem tudták tartani; ezen nincs mit csodálkozni, a kész mű 15 méter magas és 120 méter hosszú lett. Társakat mondtunk, hiszen látván a feladat nagyságát és Feszty Árpád elszántságát, valamint a határidő tarthatatlanságát is, a kor legnevesebb festői siettek segítségére.

Újváry Ignác az eget festette, a tájképi részleteket Mednyánszky László, a történelmi alakokat Vágó Pál, a táborverést Pállya Celesztin készítette el. Feszty Árpád felesége, aki maga is jónevű művész volt, a sebesültek és a halottak képét vitte vászonra. 1894 tavaszára fejezték be a munkát. Egészen 1995-ig kellett várni arra, hogy a bemutatásakor rendkívül népszerű, de a történelem viharaiban alaposan megrongálódott körképet restaurálják, és egy mintaszerűen megépített, a képhez méltó létesítménybe kerüljön Ópusztaszerre, a Nemzeti Történeti Emlékparkba. Ma is ott van, és aki hisz abban, hogy a magyar nemzet lélek, az életében legalább egyszer megnézi ezt a Kárpátalját idéző mesterművet.

Kovács Vilmos: Verecke

Ez hát a hon... Ez irdatlan
hegyek közé szorult katlan.
S az út... kígyó vedlett bőre.
Hány népet vitt temetőre.
S hozott engem, ezer éve,
Árpád török szava, vére
bélyegével homlokomon…

Szerzett ellen, vesztett rokon
átka hull rám, mint a rontás.
Perli-e még ez hont más?
Fenyő sussan, lombja lebben:
besenyő-nyíl a mellemben,
szakadékok: szakadt sebek,
útpor-felleg: megy a sereg,
elmegy, s engem hagynak sírnak...

Ágyékomból most fák nyílnak,
fényes szemem kivirágzik,
szájam havas vihart habzik,
málló szirtbe temessetek,
fejem alatt korhadt nyereg,
két lábamnál lócsont sárgul –
ősi jognak bizonyságul,
mert ez az út, kígyó bőre,
kit nem vitt már temetőre,
s ki tudja még, kit hoz erre,
menni vele ölre, perre.

A képen Feszty Árpád saját kezűleg írt meghívója látható a körkép 1894-es bemutatójára.

Dippold Pál
Forrás: mandarchiv.hu