1932

Benyák Zoltán: Csavargók dala

Könyvkritika

A csavargó keze ott jár, ahová másé már nem ér el; azt markolja, amit más elengedett; azt érzi, óhajtja, kívánja, amit más mindezen emócióktól és akaratoktól megfosztott. Ott melegszik, ahol más nem keresne hőt; ott hajtja le fejét, ahová más a cipője talpát dörgöli; ott pislákoltatja halvány fényű életét, amely másnak csak a sötétség lehetetlenségét jelenti.

A csavargó más dimenziókkal felfestett, más koordinátákkal szegélyezett, más attribútumokkal jellemzett parallel univerzumban létezik. Mellettünk, köztünk és velünk, de valahogyan mégsem megfogható távolságban. Benyák Zoltán újra énekel nekünk, ezúttal csavargódalban meséli el az élet hajtóerejének vélt idő fogalmát olyan sorsokba transzformálva, amelyek egyszerre tűnnek idegennek és belőlünk valónak. Mert egy bizonyosan közös minden egyes Benyák-regényben, ez pedig az a megfoghatatlan végtelenség, amelyet neki már többször is sikerült a markába szorítania, időtlenné tágítva a múlhatatlant. Hiszen nem először kacérkodik vele, és – talán meglepetésre, talán nem – az egyenlőtlennek tűnő kergetőzésben igenis ő áll nyerésre.

A bátor témá(já)val ezúttal is a hétköznapi, fátyolszerű vakságot okozó valóság közepébe vágó szerző amúgy nem más, mint Jonathan Cross, illetve éppen hogy fordítva. Az 1976-os születésű Benyák Zoltánt talán a kezdetektől fogva furcsa kettősség feszíti: reál beállítottságú szakmai életén túl (mérnöki-műszaki tanulmányok és végzettség) régtől kezdve folyamatosan foglalkozik a fiktív írással (iskolarendszerű és autodidakta módokon is). Jonathan Cross-ként szürreális atmoszférájú, a valóság és a misztikum határán billegő történetek kerültek ki a fantáziája alól (Veszett lelkek városa, Kvartett), s a 2012-es A háború gyermeke (Historium Kiadó) volt az első, saját neve alatt megjelent (ezúttal történelmi témájú) regénye. Az Ars Fatalis a Grafoman Kiadóval közös gyermeke (2012) – olyan gyermeke, amely egyszerre felnőtt is, ráadásul soha meg nem öregszik, amíg világ a világ. Az idő bolondjaiban (2013) pedig testet öltött ez a megfoghatatlanság, hogy végre szemtől szembe nézhessünk vele.

A Csavargók dala is valahol az időt fűzi fel vezérlőelvként főhőseinek koszlott-rongyos gúnyájára, még ha csak a sorok között is. Benyák Zoltán az utószó jogán elárulta, hogy a történet magvát a valóság babonázta, ültette el benne, amely évekkel később érett írássá az ujjai között a közben kocsmákban és buszmegállókban látott-hallott, újságokban olvasott sztorik által kiegészülve. Hogy végül (hitvány) életre toppanhasson Kócos, az utca költője és álmodozója; Priusz, a hatványozottan börtönjárt bűnöző; valamint Flúg, az eszehagyott (bár igazából sosem volt gógyija) behemót. Ők hárman dugják össze szalonképtelen higiéniájú fejüket (gondolataikat, vágyaikat és reményeiket) egy hétköznapi kukává aljasult mózeskosár fölött, amelyből Kölyök, a kidobott csecsemőlány sírja-rimánkodja magát nyomorúságos életre. „A Föld emberei közül többen élnek az utcán, mint fedél alatt. Ez egy csavargó világ, és a csavargók dalába nem kell rím.” A mesebeli hármas először vállt vállnak vetve küzd hol Kölyök „kegyeiért”, hol az életben tartásáért, de az idő teltével egyre inkább kiütközik összeférhetetlenségük, hogy sorsuk végül egymásnak feszüljön az ember embernek farkasa valóságának talaján. Kócos mesébe illő történések, tettek és fordulatok mentén hol feladja, hol megmakacsolja magát, s rá kell ébrednie: bárhogy is legyen, az élet nehezen ereszt, ezért sokkal jobb együtt-, mint szemben élni vele.

„A lejtő lefelé végtelen.” A Csavargók dalán olyan reménytelenség vonul végig, amely éjsötét tintával löttyentené olvashatatlanná a lapokat – ha nem Benyák Zoltán szedte volna sorokba ezt a kiábrándultságot. Csakhogy az ő betűi – szóljanak bármilyen panaszos hangon is – eredendően mágikus voltuk okán sebzésükkel is képesek a gyógyításra. A regény története tudatosan játszik a valóság és a mese ütközőpontjának peremén; pontosan azzal ad reális hitelt a cselekménynek, hogy a fabulák eszközeivel él, és pontosan azzal bújik a mesék textúrájának rostjai közé, hogy a való élet színét, szagát, formáit idézi meg. Ettől nyer a Csavargók dala magával sodró (egyszer a mélybe taszító, egyszer a magasba emelő) dinamikát – szó szerint is, hiszen Kócos és Kölyök ugyanúgy megjárják a város alatti csatornarendszer pokoli járatait, mint a majd’ felhőkig nyúló magasház végtelenséget kínáló párkányát. Hogy aztán a (meg)tisztító víztömeg végezetül új lapot osszon reményeiknek, de az öröm csak átmeneti, hiszen be kell látni: az új lap sokszor mégis ugyanaz, amelyet titkon visszakevertek a pakliba, mert a kéz tudat alatt odatalál az ismerős figurákkal (helyekkel és helyzetekkel) illusztrált kártyapapírhoz, ha húzásra kerül a sor.

Zseniálisan szerkesztett, kiábrándult, lemondó és kilátástalan atmoszféra borul a regénybeli fiktív város objektumaira és karaktereire. Benyák Zoltán borzasztóan erős hangulati légkört teremt válogatott szóhasználatával és mondatszerkezeteivel: nincsen olyan fél sor sem a lapokon, ahol a mérleg nyelve a szép, jó, boldog, sikeres, reményteli érzés felé billenne. Minden mondat a mélybe húz, a lélekbe mar, a „talán, ha…” gondolatokat (le)fojtja, mert a könyv szövetébe egyszerűen nem illik semmi pozitív, hiszen az úgyis a csoda megcsúfolása lenne. A Benyák-világ a nyelvi bravúrtudatosságon túl pedig a megszokott színvonalú képiséggel karcolja a retina mögé Kócos és Kölyök kálváriáját; nemcsak az utolsó csepp rozsdáig, vérig és könnyig válik láthatóvá a történet, de az olvasóban belül kerekedik háromdimenzióssá.

„A pokol csak egy másik szép új világ.” Olyan, amely taszítása ellenére is keblére öleli a makacsul lélegzőt, hiszen élni kell valahol és valahogy, de a lényeg nem a helyszínben, hanem az akaratban van, hát még ha a tárgyában (céljában) egy másik emberi lény lehetőségeit jelöljük meg. Mindezzel együtt, vagy pontosan mindennek ellenére mégis szép regény a Csavargók dala, mert bár „Istennek bocsánatot kellene kérnie a világ miatt”, a teremtett lelkek közül néhány éppen az ő jó szándékát bizonyítja. Benyák Zoltán ismét hibátlanra hegyezett érzékenységgel olvassa a létrehozott valóságunk szennyén átcsillanó vágy, akarat és csodavárás kiirthatatlan ragaszkodását egy olyan történetben, amelyet a kézzelfoghatóság emel a mesék öröklétébe. „Nem mondom, hogy végső stádium, mert van lejjebb. A helyzet egy kicsit mindig tud romlani.” Igen, egyetértek. De az is biztos, hogy szivárványt csakis mi tudunk az égre rajzolni akár festékszóró flakonnal, akár az álmainkkal. Vagy ha egyik sincs a kezünk ügyében, a szemétben moccanó gyereksírás bármilyen körülmények között képes ellensúlyozni a lehetetlent.

Szilvási Krisztián

2014.11.24