A régi, a 20. század első felében készült anzikszkártyán azonban még egy klasszikus fa fakutyán ül némiképp bávatag főszereplőnk, a fakutyázó férfi, sőt, előtte egy igazi kutya is ráteszi talpát fa társára. A mélabús úr igen elegáns téli öltözékben hanyatlik a sporteszközre, cipője fölött kamásli, kezén kesztyű, fején keménykalap. Ez alkalmat ad arra is, hogy elszakadva a lenttől, fejmagasságba vigyük figyelmünket, és felidézzük azt, amit a keménykalapról tudunk: 1849-ben kezdték el gyártani Nagy-Britanniában. A 20. század első felének legnépszerűbb kalapja – leginkább Charlie Chaplinhoz kötődik – lényegében a bukósisak őse. Azért kemény, hogy lovaglás közben védje a fejet, és azért lekerekített peremű, hogy ne akadjon bele az ágakba.

A téli Balatonból egyébként semmi nem látszik, nem csoda, a túlpart messzi homályba vész, a tó vize pedig jéggé fagyott.

Vizsgáljuk meg alaposabban ezt a Balatonra annyira jellemző eszközt, a fakutyát. Abba is belebonyolódhatunk, hogy ennek az elnevezésének a szótár nyolc jelentését is felsorolja – csizmahúzó, búgócsiga, kerékvető, bognárcégér, kerékkötő, gém, kosárkötő szerkezet, és ami a leginkább ismert, szántalpakra erősített szék, amelyet két bottal taszítva hajtanak a jégen. A fakutya, mármint a jégjáró, a 19. század végén került Magyarországra, a tárgytörténészek Ausztriából eredeztetik. Azt feltételezik, hogy a Balatonnál hatalmas birtokokkal rendelkező Festetics grófok hozták be hazánkba ezt a kényelmes, megmagasított szánkót. Elterjesztése a téli Balatonon nem volt nehéz, hiszen a tó jegén már az őskor óta korcsolyáztak az emberek. A 20. század elején már annyira elterjedt a szánkószék, hogy fakutya versenyeket is rendeztek a Balatonon és a Velencei-tavon.

Nem kell sokat gondolkodnunk azon, hogy vajon miről kaphatta a nevét ez a szerkezet. Aki ült már fakutyán, az megtapasztalhatta, hogy a jégen siklás közben sokszor élesen nyikorog a talpa, a sima jégen halkabb, a hullámosan befagyott felületeken erősebb. Ez a csikorgás és a hajtó botok kopogása állhatott össze kutyaugatásra emlékeztető hanggá. A fakutya népszerűségét képeslapunk is bizonyítja, az 1920-30-as években a balatoni téli hangulatot a korcsolyázó-fakutyázó emberekről készített képek adták vissza talán a legjobban.

Nyelvészkedéssel kezdtük, fejezzük is be azzal, vajon miért él a szólás közbeszédünkben: Nevet, mint a fakutya. Többféle magyarázatot eszeltek ki erre, az egyik szerint a csizmahúzó két „állkapcsa” hozható összefüggésbe ezzel, mások szerint a pogány magyarok áldozati oltárainak vicsorító kutyabálványai, de talán a leginkább elfogadható az az állítás, hogy a jégen csúszó-nyikorgó- kattogó szánkószék csúnyán vihogó hangját idézi.

Dippold Pál
Forrás: mandarchiv.hu