Különösen súlyos lett Ausztria helyzete, miután a Szárd-Piemonti Királyság, élén Károly Albert királlyal, csatlakozott a felkelőkhöz, és a maga uralma alatt akarta egyesíteni Olaszországot. Az itáliai osztrák főparancsnok, a veterán, 82 éves Radetzky tábornok védelmi állás foglalt el a jól megerősített észak-itáliai várnégyszögben (Peschiera, Mantova, Legnano, Verona erődítményei), majd 1848. július 25-én Custozzánál megverte a támadásba lendülő piemonti haderőt. Károly Albert ezt követően kénytelen volt fegyverszünetet kérni.

A pihenőt mindkét fél csapatai megerősítésére használta fel, s 1849 tavaszára az olaszok 85 ezer, az osztrákok 73400 fős haderőt gyűjtöttek egybe. Radetzky biztos volt benne, hogy Károly Albert, amint lehetőséget érez, fel fogja mondani a tűzszünetet, s újabb támadást indít, így készült annak elhárítására. Radetzky seregében meglehetősen sok magyar alakulat volt, ami talán meglepő lehet, a magyar szabadságharccal párhuzamosan futó harcok miatt, de ehhez hasonló módon olasz katonák hűségesküjüket megtartva harcoltak a magyarok ellen például Buda ostromakor, s egyáltalán nem álltak át a „forradalom” oldalára. Ez egyben jelzi, hogy az emberek nem a „forradalomhoz” kötődtek, nem is egy új rendszerű Európához, hanem a hazájukhoz, és a császárnak-királynak tett esküjükhöz.

Radetzky 73 zászlóaljából 22 volt magyar, 46 lovasszázadából pedig 12 huszár. Ez a hadsereg Milánónál állomásozott, s Károly Albert arra számított, hogy Radetzky megtámadásakor az ismét visszahúzódik a várnégyszögbe, mint egy évvel korábban. A fegyverszünet felmondását követően az öt hadosztályból álló piemonti haderő a Ticino folyón átkelve Milánó irányába akart támadni, ám Radetzkynek sikerült teljes bizonytalanságban tartania ellenfelét tényleges szándékáról, és előkészületeket tett arra, hogy maga nyomuljon be Piemontba. A kezdeményezést végül az öreg, de agilis osztrák tábornok ragadta magához, kemény és határozott vezetési stílusával. Az első kisebb összecsapások változó eredményeket hoztak, s a döntő összecsapásra piemonti területen, Novaránál került sor március 23-án.

A küzdelem heves volt és súlyos, s az osztrák hadtestek csak fokozatosan érkeztek be a csata helyszínére. A harcok az olasz védelem gerincét alkotó „la bicocca”-nak nevezett magaslatért zajlottak a legkíméletlenebbül, ahol különösen kitüntette magát a soproni Benedek Lajos ezredes vezette aradi 33. gyalogezred. A kiváló Benedek Lajos 1849-ben később a magyar szabadságharc ellen(!) is harcolt, és 1866-ban ő vezeti majd az osztrák fősereget a Königgrätzi csatában. Tüzérségi előkészítés után a délután folyamán a II. és III. császári-királyi hadtest megrohanta a talján állásokat, az osztrák lovasság (dragonyosok) több ágyút is elfoglalt, s a domb a birtokukba került. Este 6 óra felé az osztrákok egyre jobban szorongatták a piemontiak jobb szárnyát is, s az a veszély fenyegetett, hogy azok képtelenek lesznek visszavonulni Novara városán keresztül, ha továbbra is kitartanak. A csata este nyolc óra körül ért véget, s az egész nap menetelő és harcoló, fáradt osztrák hadsereg nem üldözte az elszakadó piemontiakat. Radetzky serege 410 halottat, 1850 sebesültet, valamint 950 foglyot és eltűntet veszített, míg Károly Albert 1100 halottat, 1850 sebesültet és 2400 foglyot. A hátrálás közben a teljes szétesés jeleit produkáló olasz hadsereg 12 ágyúját is a győztesnek hagyta hátra.

Károly Albert hamar belátta, hogy a hadjárat gyakorlatilag négy nap alatt véget ért, s hogy az újabb fegyverszüneti kérelem egyszerűbben menjen, lemondott trónjáról fiára, I. Viktor Emánuelre hagyván azt. Március 26-án már előzetes fegyverszünet is köttetett, amelyet augusztusban egyezmény zárt, továbbra is osztrák kézen hagyva Ausztria itáliai birtokait. A Novarai csata Radetzky pályafutásának csúcsa volt, sikere lehetővé tette, hogy Itáliából Magyarország ellen lehessen elvonni csapatokat. Más kérdés, hogy az első ilyen „fecskék” aztán április 19-én irtózatos verésbe szaladtak bele, mikor összefutottak Damjanich János és Klapka György hadtesteivel Nagysallónál.

Érdekességként megjegyezhető, hogy a csata tiszteletére 1913-ben az Osztrák-Magyar Haditengerészet egy cirkálója az SMS Novara nevet kapta. A hajó legismertebb és legsikeresebb kapitánya a későbbi magyar kormányzó, Horthy Miklós volt. 

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. Bp.: Grill, 1928-1942

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.