A tatár hadsereg feladata nem tűnt könnyűnek, hiszen a magyar állam a térség legerősebb katonai hatalma volt, amelyet 70 éve semmilyen külső ellenség nem mert háborgatni, sőt maga terjeszkedett kelet és dél felé. Emellett az orosz térség és a magyar róna között ott volt a Kárpátok védőgyűrűje, amely ugyan messze nem áthatolhatatlan hegység, de megfelelő védelem mellett mindenképpen jelentős természeti akadály.

IV. Béla magyar király régóta figyelemmel kísérte a mongol veszély növekedését, először Julianus barát hozott híreket a keletről özönlő sztyeppei hordákról, majd Magyarország kapuinál megjelentek a tatárok elől menekülő és a védelemért cserébe bármire hajlandó kunok, Kötöny fejedelem vezetésével. 1240-ben már tatár kémeket is elfogott a magyar hírszerzés, akik Oroszországot járták be információkért. Hogy Béla király mennyire komolyan vette a fenyegetés nagyságát, jelzi, hogy 1240-ben maga járta végig kíséretével a keleti határt és helyezte azt védelmi készültségbe. A legfontosabb átkelési ponthoz, a Vereckei-hágóhoz – akkori gyakrabban használt nevén Orosz-kapuhoz – Dénes nádort küldte kisebb haderővel, remélvén, hogy feltarthatja a betörő mongolokat, amíg a magyar haderő teljesen felkészül az ellentámadásra.

A Kárpátokat a magyarok igyekeztek járhatatlanná tenni. IV. Béla rendeletére a hágóknál lévő utakra hatalmas fákat döntöttek, az átjárókat bevágták, azaz a környező erdő fáiból torlaszok épültek, emellett Spalatói Tamás leírása szerint csapdákat is állítottak. A hatalmas tölgyfából emelt barikádok egyes embereket ugyan nem tartóztathattak fel, de azt bízvást lehetett remélni, hogy a szekerek és málhásállatok tömegével érkező mongol főerők áttörését a hegyeken megnehezítheti. A gyakorlat ezt követően még évszázadokig gyakorlat maradt, Erdély a XVII. Században is a hágók bevágásával próbálta megakadályozni a krími tatár (amely ekkorra török néppé lett nyelvileg) csapatok betöréseit.

Batut a tatár felderítők folyamatos kémkedése eredményeként nem érte váratlanul a december óta tartó magyar készülődés. A fősereg előtt a spalatói krónikás szerint 40 ezer fejszés menetelt, akiknek feladata volt az út megtisztítása és a barikádok felszámolása. Ezek bizonyára oroszok lehettek, mivel a sztyeppei népeknél rendszerint az éppen legyőzött ellenséget használták „golyófogóként”. Spalatói Tamás szerint ezek a fejszések olyan könnyedén bontották szét a hatalmas szálfákból emelt akadályokat, mintha hitvány kórókból álltak volna, majd felgyújtották azokat.

Dénes nádor március 12-én csapataival harcba szállt, de látván erőinek elégtelenségét, azonnal futárt indított Budára (ez akkoriban a mai Óbudát jelentette, nem a mai várhegyet) Béla királyhoz a hírrel, hogy sürgősen erősítés kell, különben képtelen lesz tartani az Orosz-kaput. (A képen a tatárok betörésének ábrázolása látható Thuróczi János krónikájában 1488-ból.) Bármilyen őrült lovaglással is jutott el a hír Budára, a felmentő sereg nem érhetett oda, hiszen éppen csak ekkor kezdtek szállingózni az első csapatok Béla táborába. Négy nappal a futár érkezte után maga a nádor is odaért. Elmesélte, hogy megütközött a tatárokkal a kapuban március 12-én, ám embereit azok nyíllal és karddal levágták, s maga is csak kevés emberével tudott elmenekülni, váltott lovakkal. A király ezt követően hazaküldte a környezetében tartózkodó főpapokat és urakat, hogy menjenek és gyűjtsék össze csapataikat, mert itt a vészhelyzet, amelyre évek óta készült, és amit senki sem vett komolyan rajta kívül. A mongolok végeláthatatlan serege eközben már lassú menetben hatolt be több irányból az országba, s felgyújtott falvak százai jelezték, hogy megkezdődött a másfél évig tartó, Tatárjárásnak nevezett kataklizma.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Spalatói Tamás és Rogerius püspök leírása alapján: In. A tatárjárás emlékezete. Szerk.: Katona Tamás. Bp.: Európa, 1987.

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.