Édesapja, Apor Gábor Bécsben született, mert nagyapja az erdélyi kancelláriában dolgozott. A fiatal jegyzőből rövid idő alatt szolgabíró, később megyei főjegyző, majd alispán lett. Szigorú, de igazságos ember volt, aki komolyan vette munkáját. Mélységes katolicitás határozta meg egész életét, jótékonykodás jellemezte, ilyen példát látott Vilmos. Apor Gábor gróf Pálffy Fidéliát, Pálffy Sándor huszárezredes lányát vette feleségül, aki határozott, mélyen vallásos személyiség volt, és nagyon szerette férjét. Házasságukból kilenc gyermek született, Vilmos a harmadikként látta meg a napvilágot Segesváron. Apja hamarosan Bécsbe került, így ő is ott töltötte gyermekkorát, nyaranként azonban anyja a gyerekekkel visszatért Erdélybe. Vilmos szelíd és könnyen nevelhető volt, akinek vallásossága meghaladta az átlagos életkori buzgóságot: karácsonyra misekönyvet, kelyhet kívánt, és gyermeki komolysággal misézett. Édesapját korán elveszítette, akinek legelőkelőbb hivatalában is ez volt a jelmondata: „Felejtsük el önmagunkat másokért.”. Az apa halála után Pálffy Fidélia gyermekeivel Bécsben maradt, szigorú határozottsággal, de gyengéd szeretettel nevelte őket. „Ha az ember válaszút elé kerül, válassza mindig a nehezebbet, mert biztos az a helyes út.” A torjai birtok bérlők kezére került és tönkrement, ezért Pálffy Fidélia életét ezentúl végigkísérték az anyagi gondok.

Apor Vilmos a gimnáziumot a jezsuitáknál, Kalksburgban és Kalocsán végezte. A papi hivatás iránti vágy a kiváló példák hatására megerősödött benne. Édesanyját nem lepte meg fia bejelentése, de meg akart győződni az elhatározás komolyságáról. Azt kívánta, hogy az érettségi után iratkozzon be egy évre a jogra, ha ezután is megmarad a szándéka, szívesen adja rá áldását. Vilmos azonban 1909-ben, az utolsó gimnazista karácsonyon ajándékul azt kérte, hogy az érettségi után azonnal mehessen kispapnak. Jeles érettségivel és kitűnő erkölcsi bizonyítvánnyal jelentkezett a győri egyházmegyébe, ahol örömmel fogadták, és az innsbrucki egyetemre küldték tanulni. Szorgalmasan tanult, érdeklődési köre kitágult, Róma iránti hűsége megerősödött. Látta, hogy a papi élet a lemondás útja, Isten kedvéért el kell feledkeznie a kényelemről, a világ megengedett örömeiről, elsősorban a kötelességét kell teljesíteni. Feljegyezte: „Valójában úgy érzem, hogy a lelkipásztor-apostolnak szól az utolsó boldogság: boldogok, akiket üldöznek és akik szenvednek az igazságért. Ez a pap boldogsága, az önfeláldozás, az életáldozat és vértanúság.”.

1915. augusztus 24-én szentelték pappá, működését azonban nem a győri, hanem a nagyváradi egyházmegyében kezdte meg. A fiatal pap augusztus 31-én utazott Gyulára, ahol a hitoktatás mellett a fogházlátogatás is feladata volt. Szigorú napirenddel élt, a nagyváradi szeminárium tanára lett. Precízen végezte munkáját, lelkiismeretesen készült az órákra, korszerűen tanított. Legfontosabb feladatának a tanítványok papi hivatásának erősítését tartotta. 1918 nyarán plébánosi kinevezést kapott Gyulára, katolikus lapot alapított, segített, ahogy csak tudott a nyomorultakon, betegeken, állástalanokon. Pénze ritkán volt, mert jelentős összegeket juttatott közösségi célokra. Jótékony egyesületek benne találták meg első számú adakozójukat. 1925. december 25-én, karácsony napján elajándékozta a plébánia élelemkészletét és minden pénzét.

Apor mint plébános az Innsbruckban megismert papi eszményt követte munkastílusában, életvitelében. Akaratát és rendelkezéseit finom formában közölte. A nap minden óráját kitöltve rendre, fegyelemre, pontosságra törekedett. Valójában nem volt magánélete, életét a hívei érdekében végzett munka töltötte ki, jó és közvetlen hittanár volt. Gyakran magára vállalta a fáradságos, kevésbé lelkesítő munkát. Éjjel maga ment a betegekhez, szívesen gyóntatott. Kiváló lelki vezető volt, másokat megértő tulajdonságok jellemezték. A közvetlenség, kedvesség, ami lényének sajátsága volt, megfogta az emberek szívét. Fiatal plébánosként nagy tiszteletnek örvendett, miután a román katonák egy akcióját követően az elfogott gyulai polgárok ügyében elérte a túszok szabadon bocsátását. Nagy érzékenységet tanúsított a szegények iránt, egyszer saját cipőjét adta oda egy rászorulónak. Felkarolta az ifjúságot, és sokat tett a művelődésért.

1941. január 21-én a Szentatya győri püspökké nevezte ki, mindössze 49 éves volt ekkor. A február 24-i püspökszentelés évtizedekig emlékezetes maradt Gyula történetében. Március 1-jén érkezett Győrbe, és a gyulai plébános korában bevált emberszerető módszerrel akart kormányozni. Mindenkit meghallgatott, papot és hívőt egyaránt, meglátogatta az egyházmegye intézményeit, iskolákat, szerzetesrendeket, a város vezetőit. Éles szemmel észrevette a problémákat, följegyzett mindent és intézkedett. A jó munkaszervezés, ami Gyulán is jellemezte, a püspöknél még jobban megmutatkozott. Naplója zsúfolt programról beszél. A püspököt meglátogató plébánosokkal elbeszélgetett, megismerte életüket, problémáikat. Segítséget ajánlott föl, ebédre hívta őket. Az emberek problémáikat nyíltan elmesélték a püspöknek. Nem lehetett elfelejteni azonban, hogy háború van. A tiszta és világos politika híve volt, látta, hogy a hivatalos politikával szemben csak lassan, óvatosan lehet célt érni.

„A kereszt megerősíti a szelídet, és megszelídíti az erőset!” – ez a volt a jelmondata. 1941 elején őt nevezték ki a Magyar Szent Kereszt Egyesület elnökévé, amely testület az egész ország területére kiterjedően a keresztény hitre térő zsidó polgárok ügyével foglalkozott. Helyet ajánlott fel a menekült zsidóknak. A mentés egyik formája a zsidók keresztény hitre térítése volt. Hathónapos oktatást írtak elő, amit lerövidített a rendkívüli körülményekre való tekintettel. 50-100 személyenként adta a fölmentést és a keresztelési engedélyt a munkaszolgálatos zsidóknak. Szívén viselte a polgári lakosság sorsát is. „Atyai gondoskodással vették pártfogásba a háború által közvetlenül sújtott híveket.” Maga járt elöl: befogadott, elhelyezett, anyagilag segített, sokan keresték meg azok közül, akiknek sikerült megszökniük a deportálási menetekből, mert tudták, hogy a bújtatás veszélyét nem mindenki vállalja. Minden helyet, lehetőséget megragadott, bátran viselkedett. Szoros kapcsolatot tartott fenn a szerzetesházak vezetőivel, így sikerült sok embernek helyet szerezni, a kórházban is betegként vettek fel menekülteket. A német megszállás és nyilas hatalomátvétel után felekezetre és etnikumra való tekintet nélkül állt ki az üldözöttek mellett. Keményen bírálta a fennálló rendet, személyesen kelt a kiszolgáltatottak védelmére a német és nyilas vezetőkkel szemben.

1945. március 28-án az oroszok elérték Győrt, az utolsó napokról így számolt be egy szemtanú: „A püspök előrelátó gondoskodása még a legkisebb részletekre is kiterjedt, mert Győr hosszan tartó ostromával számolt. Élelmiszert tároltatott, sőt dinamókat is szereltetett föl a Püspökvár és a Káptalandomb alatt szétágazó, még a török időkből való pincékben. Egy Győrbe menekült orvost fölkért, hogy rendezzen be elsősegélyhelyet. Ez az orvos tolmácsnak is ajánlkozott, mivel tudott oroszul. A menekültek száma egyre szaporodott, megteltek az óriási pincék. 1945. március 28-án megkezdődtek a harcok Győrött. Az első oroszok csak a sötétség beállta után jöttek a Püspökvár pincéjébe, ahol menekültek százai tartózkodtak. A következő napok folyamán egyre gyakrabban látogatták a Püspökvárat. Vilmos püspök minden orosz katonát személyesen fogadott a pince bejáratánál, és nagypéntek estig egyáltalán nem aludt, mondván: „Ha valami történik, ébren kell, hogy legyek”. Március 29-én a németek a Rába túlsó partjáról erősen lőtték a Püspökvárat, miután előző nap az összes hidat felrobbantották, a Püspökvár is több aknatalálatot kapott. A németek gyújtólövedékkel felgyújtották a székesegyház tornyát és tetejét, valamint a karmelita templom tornyát is. Nagypénteken a közvetlen harc véget ért a városban, de a katonák járták a várost, németet keresve, több csoport benézett a Püspökvárba is. A püspök fölismerte a közeledő veszélyt, mert az orosz katonák mind sűrűbben látogatták a Püspökvár pincéjét. Fölszólította a férfiakat és az orvostolmácsot is, hogy legyenek segítségére, ha erélyesen kell föllépnie. Szándékában állt még az élete árán is megvédeni mindazokat, akiket oltalma alá vett.

Az orosz katonák nőket akartak elvinni, hogy krumplit pucoljanak. A püspök valahogy rávette őket, hogy jöjjenek vissza később, és lement a nagy pincébe, ahol idős hölgyek és férfiak önként vállalkoztak krumplipucolásra, a fiatalabbak eközben elbújtak. Rövid idő múlva az orosz katonák visszajöttek. Nem tudni miért, egy fiatal lány előbújt rejtekhelyéről. Az oroszok meglátták és utánaszaladtak. A lány azt kiabálta: „Vilmos bácsi: segítség!”. Erre a püspök fölszaladt a nagypince lépcsőjén az előtérbe és „Hinaus! Ki innen!” kiáltással követelte a katonák távozását. Erélyes föllépése egy pillanatra úgy meglepte őket, hogy a kijárat felé húzódtak, majd egyikük visszafordult, és géppuskával végigpásztázta a helyiséget. A püspököt három golyó érte, a halálos golyó a hasüregébe hatolt. Az orvos elsősegélyben részesítette, de látta, hogy műtétre lesz szükség, ezért elvitték a kórházba az ostromlott városon keresztül, ahol petróleumlámpa fényénél műtötték meg. Egész úton a katonák megtéréséért fohászkodott: „Istenem, ne tudd be nekik bűnül, mert nem tudják elvakultságukban, mit cselekszenek!”

Halála közeledtét érezve sokat imádkozott papjaiért, híveiért, a „szerencsétlen” magyar hazáért és támadóiért. Érdeklődött, vajon mindenki megmenekült-e a Püspökvárban? Följegyezték utolsó szavait, amelyben így búcsúzott: „Még egyszer üdvözlöm papságomat. Legyenek hűek az Egyházhoz! Hirdessék bátran az evangéliumot! Segítsenek romjaiból fölépíteni szerencsétlen magyar hazánkat! Vezessék vissza az igaz útra szegény félrevezetett népünket! Fölajánlom összes szenvedéseimet engesztelésül a saját bűneimért, de fölajánlom papjaimért, híveimért, az ország vezető embereiért és ellenségeimért. Kérem Istent, ne tulajdonítsa nekik bűnül azt, amit elvakultságukban az Egyház ellen tesznek. Fölajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!...”. 1945. április 2-án hunyta le szemét örökre. Halálával elmúlt az a legenda, hogy a szovjet hadvezetés az egyházi személyeket védelemben vagy kíméletben kívánta részesíteni.

Már halálakor megszületett a terv, hogy a székesegyház Szent László kápolnája legyen végleges nyughelye, de a vértanú püspök teste még sokáig a karmeliták kriptájában pihent. Apor Vilmos második temetése a székesegyházi szarkofágba 1986. május 23-án dísztelenebb volt, mint az első. A boldoggá avatási eljárás 1946-ban megindult, de 1949-ben felfüggesztették, és csak 1989-ben lehetett folytatni. Az évtizedek során a tilalom ellenére Apor-kultusz alakult ki, sokan látogatták a sírját, és imádkoztak hozzá még üres szarkofágja előtt is. Egy szemtanú szerint: „Vértanúnak tartottuk mi már akkor, ott a nyitott sírfülkénél: a segítés, a szeretet vértanújának. Azért a tisztaságért emelte föl a kezét, hallatta bátor szavát, állította oda sudár férfialakját, amelyet átélt, és sugárzott belőle a tiszták és igazak evangéliuma.”.

A boldoggá avatáshoz szükséges összes dokumentumot átnyújtották II. János Pál pápának győri látogatása alkalmával, amikor a vértanú püspök sírjánál imádkozott. Apor Vilmos mártírhalált halt püspök boldoggá avatására 1997. november 9-én került sor Rómában a Szent Péter téren, ahol több ezer magyar zarándok is részt vett a szertartáson.

Hivatalos emléknapja május 23-a, a végső nyughelyére helyezés évfordulója. Budapesten teret neveztek el róla, Győrben iskolát, a Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola 2000-ben felvette Apor Vilmos nevét. Az országban több helyen (pl. Gyulán) szobrot állítottak tiszteletére, Győrben pedig a Püspökvár előtt áll Lebó Ferenc alkotása (a képen).

Sulyok Attiláné
Fotó: Csendes Richárd

Források: Soós Viktor Attila: Apor Vilmos naplói I. Győr, 2005., katolikus.hu, magyarkurir.hu

A címlapkép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.