M. J. Arlidge: Ecc, pecc
Régen volt már krimi a könyvkritikáim között, hát íme: Ecc, pecc, te jöhetsz. M. J. Arlidge regénye egy sorozatgyilkos utáni hajsza, amelynek tempója pörgős, folyton történik valami, tényleg nehéz letenni. Klasszikusan az „olvastatja magát” kategória. Néhány óra buszozás alatt kivéreztettem. Hogy akkor jó-e a könyv? Ha ezt tekintjük eredménynek, akkor feltétlenül.
Ám egyáltalán nem érzem kiemelkedőnek, sőt helyenként kifejezetten furcsa pofákat vághattam olvasás közben, amikor végiggondoltam, mi is történik tulajdonképpen a könyv lapjain. Sajnos hajlamos vagyok az ilyenre. Mármint a fura pofák vágására. És a végiggondolásra is.
Történetünk kezdetén adva vagyon egy meglehetősen zavaros nyomozóhölgy, Helen Grace, aki gyerekkori traumájából kifolyólag egy szado-mazo verőlegényhez jár terápiára, hogy némi pénzért az jól megostorozza. Ennyi erővel sétálgathatna az egyik gettóban is, olcsóbb, és ha akarja, fájdalmat is beszerezhet. Vagy csak nézze az RTL Klubot. De oké, tegyük fel, hogy van ilyen! Helennek nehéz ügye akad, ugyanis egy különleges sorozatgyilkos grasszál a vidéken – pontosabban Southamptonban –, aki párosával kapdos el embereket, elmebeteg agyának kielégítése céljából. A két szerencsétlent aztán ama nehéz választás elé állítja, hogy vagy éhen halnak, vagy egyikük lelövi pisztollyal a másikat. Arlidge ezen ötlete nem új, gondoljunk csak a hasonló logikára épülő Fűrész sorozatra. A gyilkos az utasítást egy telefonon közli – szintén ugyanúgy, mint a később sajnos öncélú trancsírozásba fulladt filmsorozatban –, miközben ő meghúzódik az árnyékban, hogy találgathassunk, melyik szereplőnk is valójában a főgonosz. A menet a szokásos: egymás után hullanak a hullák (ott volt a postás, a rendőr, a villanyszerelő, a szomszéd, a gázos és a díjbeszedő…), s fognak mellé a rend éber őrei. Valahogy az egész regény számomra nem volt koherens. Az elfogott áldozatok heteket éheznek, mire valami történik velük, ellenben a nyomozás során nem érzékelem az időt így. Úgy éreztem, Helennel csak pár napot töltöttem, míg az áldozatokkal hónapokat. Az író meg mintha nem tudta volna eldönteni, hány szereplő fejébe lássunk bele. Egyes szám első személyben kapunk minden csippcsupp szereplőt, ami öt-hat után elég zavaró. Néha azt sem tudtam, ki kicsoda hirtelen, és vissza kellett lapoznom. A regény végén aztán kapunk egy deus ex machina megoldást. Ez utóbbi egyáltalán nem volt indokolt.
A szereplőkről szólva. Tudom, hogy a modern XXI. század a jogászok és pszichiáterek kánaánját hozta el – meg is látszik –, de azért szívből remélem, hogy nem csak testi-lelki betegek alkotják a világot. Mert ebben a könyvben gyakorlatilag csak ilyet kapunk. Célszerűbb és olcsóbb lett volna az írónak, ha a sztori Lipótmezőn játszódik, és mondjuk rájuk csukja. A nyomozónő ugyanis halmozottan hátrányos családból jött és szereti, ha fáj, egy másik hekus korrupt, a harmadik meg alkoholista, a negyedik szimplán gyáva. Van aztán itt: székhez kötött autista lány antiszociális anyával; sósavmarta arcú lelketlen firkász; egymást rühellő aktakukacok az irodaházból; transzvesztita prosti; sima prosti. Szóval ugyanaz a problémám, mint A lány a vonaton esetében: nincs benne szerethető karakter, csak meggyötört nyomorék. Én nem várom el, hogy grállovag rohangáljon hercegnőmenteni ide-oda egy bűnügyi történetben, de azért néha igazán feltűnhetne egy-egy hétköznapi hátterű személy, akinek nincs világfájdalom a szívében, fecskendő a karjában, vagy kozmikus zűrzavar a fejében.
A legerősebb érzés, amit keltett bennem a regény, hogy írónk az írás során találta ki, mi is történjen, és a végén döntötte el azt is, ki legyen a gyilkos. Spoiler nélkül ez most nem megy, úgyhogy ugorjon a következő bekezdéshez, aki majd olvasni szándékozik a kötetet! Ha már az elején nyilvánvaló, hogy nyomozónőnk múltjához van köze a gyilkosnak, akkor miért nem kerül szóba – akár potenciális elkövetőként, akár áldozatként – a sztori legvégéig, hogy van egy testvére, aki pszichológiailag amúgy is terhelt? Aztán egy „profi” zsaru először legközvetlenebb társait (egyikük a szeretője…) vádolja meg árulással, és csak azután kezd el más lehetőségeket is számba venni? Abszurdabb, mint egy L’art pour L’art társulat előadás. És sokkal kevésbé vicces. Nooormális? Meggyőződésem, hogy Alridge írta és írta a könyvet, majd a végén eszébe jutott, hogy hoppá, mindenkit kizártam a túlbonyolított kliséhalmaz során, nem maradt gyilkos. Na jó, akkor legyen egy nővére is a nyomozónak, oszt ő jó lesz. Ezek után kétséges, hogy a sorozat folytatását (merthogy egy könyvsorozat nyitódarabjáról van szó) kézbe veszem-e.
A regény borítója tetszetős, engem is ez ragadott meg elsőre, a fehér alapon vörös vér elég drámai és vonzza a szemet. Ellenben a kiadás fizikai minősége egészen gyalázatos. Egy hónapos könyvtári lét, és két-három olvasó után olyan, mintha két hónapot töltött volna el egy unatkozó késes sorozatgyilkos társaságában, akinek egyetlen kaszabolnivalóként ez a regény jutott. Hullik ki belőle minden, a belső tartalom, ami ugyan parádésan megy a véres fedőlapképhez, de hát 3 ezer forintért selejtet kapni több, mint kínos. Nem tudom, hogy gondolhatták ezt komolyan „Gaboéknál”. Egyértelműen a legpocsékabb kezembe került kiadás, a 2010-es blogindító A leghosszabb hét óta. Kézbe venni csak párnázott szarvasbőr kesztyűben ajánlott, úgy is óvatosan. Esetleg célszerű sterilszobában tartani, ott talán nem bomlik le magától.
Összefoglalva: Ha valaki egy véres, skandináv jellegű, ám mégis némileg könnyedebb bűnügyi regényre vágyakozik, bátran vegye kezébe – kipárnázott szarvasbőr kesztyűben természetesen, lehetőleg gravitációmentes környezetben – az Ecc, peccet, mert ha nem agyalunk a tartalmán túl sokat, teljesen szórakoztató. Emellett Arlidge nem egy Nesbo, ahhoz nem elég sötét a sztori előadása a sok halott áldozat és emberi roncs ellenére sem, fondorlatosságban, ötletességben pedig fényévekre van egy Agatha Christie-től.
Horváth Gábor
Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.