Az Aida 1871-es bemutatóját követően, 26 operával a háta mögött Verdi visszavonult a zeneszerzéstől, úgy gondolta, hogy befejezte pályafutását. Egy vonósnégyes és a Requiem még hiányzó részletein kívül hosszú éveken át nem komponált új dallamokat.

Barátja és kiadója, Giulio Ricordi (1840-1912) és a zeneszerző, író, műfordító, szövegíró Arrigo Boito vették rá az újrakezdésre. Boitoval 1862-ben dolgozott először, de egy gúnyvers miatt kapcsolatuk megromlott. Az Otello szövegkönyv vázlatának elolvasása után Ricordi Verdit akarta megnyerni arra, hogy zenésítse meg a remekművet. Verdi és Boito kibékülését követően 1879-ben indult el a közös munka, amely azonban több alkalommal is megszakadt, operáik átdolgozása miatt. Végül 1884 szeptemberében kezdtek el folyamatosan együtt dolgozni, Verdi részt vett a szövegkönyv kialakításában is. Boito mesterien ültette át Shakespeare remekművét az operaszínpad követelményeinek megfelelően, az eredeti darabnak mintegy a negyede maradt meg. A dráma első felvonását teljesen elhagyta, csak a ciprusi történésekre koncentrált, az előzmények a szereplők elbeszéléseiből derülnek ki. Verdi elképzeléseit is sikerült megvalósítania, ezáltal „az operában a hangsúly a tragédia érzelmi alapvonásaira összpontosult”. Boito librettóját az egyik legtökéletesebb operai szövegkönyvnek tartják. 1885 októberére készült el a zongorakivonat, 1886. november elsejére pedig a hangszerelés.

Az ősbemutató szereplőit maga Verdi választotta ki. Például Párizsba is elutazott, hogy meghallgassa a francia baritont, Victor Maurel-t (1848-1923), akinek Jago szerepét szánta. Otellonak az olasz tenort, Francesco Tamagno-t (1850-1905) szemelte ki, Desdemonát pedig Romilda Pantaleoni (1847-1917) énekelte. Az előadást a Scala igazgatója, Franco Faccio (1840-1891) vezényelte.

Az Otello ősbemutatója igazi társadalmi esemény volt, mind a közönség, mind a szakma részéről óriási várakozás előzte meg az előadást, sőt még az évszázad premierjeként is emlegették. Az Otello az operatörténet talán az egyik legnagyobb sikerét aratta. A korabeli tudósítások szerint „az utolsó akkordot dermedt csend követte, mígnem valaki felkiáltott: E viva Verdi!, ezzel szabadjára engedve a mennydörgésszerű ovációt”. Mindezek ellenére Verdi nem akart színpadra állni, inkább visszatért a szállására. A zeneszerzőt szinte egész éjjel ünnepelték, még hajnalban szállása erkélyén is meg kellett jelennie, hogy fogadja a hódolatot.

A világsiker sem maradt el, már az ősbemutató évében számos európai országban játszották az Otellot, például Budapesten már 1887 decemberében színre állították. Napjainkig is az egyik legnépszerűbb és legtöbbet játszott operának számít.

A 74 éves Verdi igazi zenedrámát alkotott: „a zenével összeolvad a dráma, a jelenetek egymásba kapcsolódnak. Kiemelkedő művé teszi az a tökéletes egység is, amely összeköti a szövegkönyv szavait és a partitúra hangjegyeit: a váratlan, felkavaró akkordok és az áriák zeneileg és dramaturgiailag hibátlan összehangolása”.

Az Otello zeneileg teljesen új stílust képvisel Verdi addigi pályafutásában. „A zenei szövetet a dallamívek szoros egymásba fonódása, a klasszikus értelemben vett recitativók hiánya, a vezérmotívum-technika alkalmazása, az átkomponált szerkezet jellemzi. Az énekes szólamok hangzásbeli gazdagsága jól mutatja Verdi zsenialitását a különböző hangszínek és hangfekvések által biztosított, művészi lehetőségek legteljesebb kiaknázásában.”

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Till Géza: Opera; Winkler Gábor: Barangolás az operák világában 4. kötet Budapest Tudomány Kiadó, Giuseppe Verdi: Otello Budapest Kossuth Kiadó, 2012; Opera Képes enciklopédia Budapest Kossuth Kiadó, 2005

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.