25. BAJDÁZÓ – LEKAPCSOLOM A VILLANYT A FEJEMBEN

A börzsöny-ambientként megfejtett zenekar ugyan befejezte nagyjából földi pályafutását (és átadta a stafétát a belőle kinövő, szavak nélküli költészetté varázsolt Horhosnak), és átköltözött az istenek honába, de egy alapos és nyárhosszú munkával a későbbiekhez igazított átdolgozást követően most újra ki lett adva ez a csodálatos és szinte megfejthetetlen, eredetileg 2011-ben készült album. Egyszerre járunk a valódi természetben és az emberi lélek rejtett zugaiban, így a popzenétől távol, és aki az ilyesminek bír örülni, az ki ne hagyja. (rm)

24. GONE IS GONE – GONE IS GONE EP

Ha a szupergroupoknak van überszuper „jajj de jó, hogy ezek összeálltak” groupja, akkor az a Gone is Gone. Mindenki benne van, akinek a fő zenekaráról az elmúlt években egyszer is azt mondták, hogy majd ők mentik meg a rockzenét (Mastodon, QOTSA, At The Drive-In). 2016-ban egy EP jött ki tőlük nyolc dallal, míg az Echolocation lemez január elején jelent meg, de a két kiadvány között nincs átfedés. A Gone is Gone-ban zeneileg minden benne van, ami a tagok főzenekaraiban, vagyis az összetett és újító dalszerkezetek, ehhez viszont olyan elektronika párosul, amihez Troy Sanders Mastodon-frontember dallamos, mégis morózus énektémái is jól működnek. (Edicsek)

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

23. ANTHRAX – FOR ALL KINGS

„Hivatalos: ismét Joey Belladonna az Anthrax énekese.” Az iménti információt egészen 2011-ig zsigerből utáltam. A Worship Music azonban sajnos túlontúl hibátlanra sikeredett ahhoz, hogy képes legyek tovább siránkozni a John Bush-korszak után. A For All Kings pedig voltaképpen nem más, mint elődjének egyenes folytatása némileg komplexebb formában. A dalközpontú, thrashes Worship után ugyan sokáig kevésbé tűnt meggyőzőnek, de idővel nagyon is beérett. Találkozunk március 12-én! (nausea)

22. CHARLIE HILTON – PALANA

Charlie Hilton egy olyan szomorú angyal, aki láthatóan nehezen találja a helyét a Földön, de akibe bármikor szerelmes leszel, amikor éppen visszarepülne oda, ahova igazán való. De addig meg itt táncol, miközben a könnyeit törli egy megtalált Suicide instrumentálra, amit bármikor kicserél egy Leonard Cohenre, közben meg csak akkor boldog – ahogy az album legmozgalmasabb dalában, a Let Go To a Party-ban énekli is –, ha neked táncolhat. (Prieger Zs)

21. ANDERSON .PAAK – MALIBU

Egyetlen olyan név szerepel az XXL magazin által összeállított, új reménységeket bemutató listán, aminek hallatán kortól függetlenül mindenki elégedetten bólint, ez pedig Anderson .Paak-é. A Comptonnal világhírűvé váló, az Aftermath-től szerződést kapó, az év egyik legerősebb lemezét szállító fiatal énekes/MC dalai, nyilatkozatai és zenekaros élő fellépései mind egy más, magasabb minőséget képviselnek, és egy teljesen eltérő világlátásról árulkodnak. (Boros Gábor)

20. CAR SEAT HEADREST – TEENS OF DENIAL

Will Toledo egy igazi csodagyerek, aki tizenkét Bandcampre felpakolt lemez után, huszonhárom évesen tűnt fel a Matador kiadónak. Zenekara, a Car Seat Headrest így normális stúdióidőt kapott, és új tagokkal bővült, aminek az eredménye egy zseniális album lett 2016 májusában. A Teens of Denial, bár hetvenperces, egyáltalán nem unalmas, mert tele van kreatív és egyedi megoldásokkal, ráadásul rendszeresen meg is tud lepni, hol mondjuk trombitahangokkal, hol egy régi Dido-refrénnel, ami Toledo számára pont ugyanolyan gyerekkori emlék lehet, mint a generációja többi tagjának. Változatos és sokszor pszichedelikus indie rock ez, ami törékeny, mert a szövegek leginkább a depresszióból és a drogokból táplálkoznak, de közben borzasztóan vagány is, néhány különlegesen jól eltalált dallal. Ha a zenekar következő anyaga csak fele ilyen jó lesz, mint ez, még bőven szeretni fogom. (mádi)

19. ULVER – ATGCLVLSSCAP

Megszokott magas minőségű zene, kevésbé izgalmas módon, mint amire számítottam eredetileg. Többszöri meghallgatás után persze kijönnek a szépségek, bár én nagyon hiányolom még mindig az elektronikusabb részeket, több ilyetén csavarás kellene bele. Ennek ellenére imádni való, ahogy magukkal tudnak rántani a zenei kalandozásaikba, bár Garm most sem viszi túlzásba az éneklést. Ahol igen (lásd Nowhere/Catastrophe), ott bizony mindig hidegrázás van. Örömzenélés ez a lemez, és öröm hallgatni is. (Gnosis)

18. ORANSSI PAZUZU – VÄRÄHTELIJÄ

Az Oranssi Pazuzu legutóbbi lemezével, ha lehet, még mélyebbre ásott a saját, korábban is szimpatikus, pszichedelikus black metalnak is hívott zenei világában. Mivel egyre inkább a hangulatot részesítem előnyben zenehallgatáskor a technikai megoldások hátrányára, úgy vált a Värähtelijä 2016 egyik számomra meghatározó anyagává. (nihil_ak)

17. KORN – THE SERENITY OF SUFFERING

A Korn fogta magát, és csinált egy olyan lemezt, ami mindent összeszed, amiben valaha jó volt a zenekar, és hozzá jó dalokat is ad. Ettől aztán elhasalt a rocksajtó, de végső soron meg is érdemelte. A zenekar príma formában van, ez pedig az év egyik legerősebb albuma. (dj)

16. THE ROLLING STONES – BLUE & LONESOME

Ha egy zenekar vagy énekes másokat kezd feldolgozni, az nem feltétlenül jó jel, de Mick Jagger-ék rég túl vannak azon, hogy megkérdőjelezzük, mit miért csinálnak. Pláne, ha ennyire remek a végeredmény, mint a (többi között) Little Walter, Buddy Johnson és Eddie Taylor feldolgozásokat tartalmazó Blue & Lonesome. Ez a blues-rock album bizony örömzenélés a javából, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy Eric Clapton is simán beugrott két szám erejéig gitározni az amúgy is csak három napig tartó stúdiófelvétel során. Ráadásul marha erős atmoszférája van, nekem mindig az jár hallgatás közben az eszemben, hogy, na, ilyen lehet levezetni a 66-os úton. És bár nem vagyok az átlagnál nagyobb Stones-rajongó, ezt a lemezt akkor is klassz hallgatni. Mert nemcsak a Rolling Stones áll jól sok mindenkinek, de nekik is nagyon sok mindenki áll jól. (roska)

15. OATHBREAKER – RHEIA

A belga Oathbreaker akkor is a post black metal zenekarok jobbik részéhez tartozna, ha történetesen nem énekesnő állna az élén. Az persze külön pikáns náluk, hogy Caro Tanghe nemcsak a fátyolos, bizarr női éneket hozza, hanem olyan veszettül károg a blastbeatek alatt, ami mondjuk a Deafheaven-frontember George Clarke-nak is előnyére válna, hogy már valami rokon zenét citáljak ide. A legnagyobb hibája a lemeznek, hogy a legjobb dalt elsütik rögtön az elején, emiatt aztán olyan, mintha csökkenne a színvonal, pedig nem. A Rheia az év egyik legjobb metállemeze. (dg)

14. GUSTAVE TIGER – CHASTE AND MYSTIC TRIBADRY

Nem véletlenül lett a Gustave Tiger harmadik lemeze a legjobb magyar album a listán. Zeneileg lényegében egy punklemezt kapunk, igaz, egy rakás különleges hangszerelési megoldás is felbukkan, például a fúvósok képében, szóval nem egyhangú reszelés megy. Ami viszont igazán különlegessé teszi a már amúgy is meglepően dallamközpontú alapokat, az Szurcsik Erika legtöbbször álmodozós hangja, ami a lebegésével elsőre furcsán hat ezzel a zenével, de aztán kitörölhetetlenül beleül az ember fülébe. (dg)

13. LADY GAGA – JOANNE

Miközben novemberben halomra dicsértem Lady Gaga új lemezét, egy kicsit tartottam attól, hogy némi idő elteltével már korántsem fogom annyira jónak tartani, mint abban a pillanatban. Ez nem következett be, két másik dolog viszont igen: egyrészt most abszolút más számok a kedvenceim róla (Sinner’s Prayer, Grigio Girls), mint akkor, másrészt pedig arra jöttem rá az utóbbi két hónapban, hogy a Joanne-nek alig van gyenge pontja. De nem is ez a legjobb dolog, hanem az, hogy Lady Gaga megmutatta, az abszolút mainstream popzene 2016-ban is tud igényes, hangszeres és elviselhető mértékben hatásvadász lenni, erről pedig még azoknak is érdemes meggyőződni, akik ebben az évezredben már nem tervezték bekapcsolni egyik kereskedelmi rádiót sem. (mádi)

12. STING – 57TH & 9TH

Remekül összerakott, izgalmas és sokszínű lemez lett Sting tavalyi albuma, amelyen egyszerre érezni azt, hogy az énekes ismét elindult a rock színtér irányába, illetve hogy valamit azért magával hozott az elmúlt évtized kísérleti projektjeiből is. Mert míg egyik-másik dal – I Can’t Stop Thinking About You, Patrol Head, One Fine Day – kifejezetten rockos, és a kései Police-, korai Sting-albumokat idézi, addig az olyan számokban, mint a Heading South On The Great North Road, vagy az Inshallah, egyértelműen tetten érhető az If On A Winter’s Night és a The Last Ship hatása. (roska)

11. CROWBAR – THE SERPENT ONLY LIES

A Crowbar = Kirk Windstein. Ha ő nincs, akkor nincs zenekar. Ezért van, hogy a Down nevű, jól menő pénzkereseti lehetőséget otthagyva tudott csak igazán új életet lehelni a Crowbarba. Az új lemez alapján nem is kellett, mert nem csak arra alapoz, hogy rajtuk kívül csak kevesen játszanak ennél mélyebben. Szokásos minőség, jól megírt, kompakt sludgemetál-lemez. (dj)

10. DEFTONES – GORE

Bármily vészjósló nyilatkozatokra is ragadtatta magát Stephen Carpenter Deftones-gitáros, az új album lazán hozza a Diamond Eyes, vagy a Koi No Yokan színvonalát. Tény, hogy a Gore-ba több pszichedelia szorult, mint a két előző műbe, ám amíg olyan jó dalok születnek, mint a Hearts/Wires, vagy a Phantom Bride, addig nem oszthatjuk Carpenter rinyálását. (nausea)

9. OCEANS OF SLUMBER – WINTER

Nehezen kategorizálható zenét játszik az Oceans Of Slumber. Levezethető az 1990-es évek közepén népszerű gótikus metálból, ugyanakkor nagyon is modern. Régies és hagyománytörő egyszerre, akár egy dalon belül is. A zenekar lelke Cammie Gilbert, akinél manapság nem nagyon találni jobb hangú énekesnőt a színtéren. Sajnos az utóbbi években megint viszonylag kevés az érdekes színfolt a metálban – az Oceans Of Slumber a ritka kivételek egyike. (SCs.)

8. RED HOT CHILI PEPPERS – THE GETAWAY

Bár lemezkritikánkban nem épp lelkesedve írtunk az ikonikus Los Angeles-i zenekar legújabb albumáról, év végén mégis felkúszott a top10-be. Világszinten is hasonló a The Getaway megítélése, mert bár a kritikusok nem voltak elájulva tőle, mégis minden rajongó meghallgatta. Ez pedig talán a legjobb bizonyíték arra, hogy a Red Hot Chili Peppers is eljutott arra szintre, ahol már senkinek semmit nem kell bizonyítaniuk, pusztán azt csinálják, amit szeretnek – arról pedig, hogy szeretik, amit csinálnak, a szeptemberi dupla koncerten mi is megbizonyosodhattunk. Egyébként pedig egyáltalán nem rossz album a The Getaway, a dalok sokszor újrahallgathatók és fülbemászóak, a lemez balszerencséje leginkább az, hogy mindenki bezzenrégenezik vele kapcsolatban. (roska)

7. LEONARD COHEN – YOU WANT IT DARKER

Mint Cohen utolsó albuma, örökre szomorú emlékű marad a You Want It Darker, ennek azonban nem szabad elhomályosítania a tényt, miszerint a lemeznek a kanadai énekes legjobbjai közt van a helye. Cohen az utolsó pillanatig aktívan zenélt, és bár az album egyértelmű búcsúzkodás részéről, a legméltóbb módon az. A szöveg és a zene tőle megszokott tökéletes egységét szinte fáj hallgatni annak tudatában, hogy az album nemcsak karrierjének, hanem életének epilógusa is lett. Mint ahogy azt már a címadó dalban is megénekli Cohen: „Hineni, hineni / I’m ready, My Lord”. (roska)

6. IHSAHN – ARKTIS.

Az Arktis. az Emperor-frontember Ihsahn szólópályájának talán egyik legjobb albuma lett. Különösen ajánlott azoknak, akik szeretnek elmerülni a progresszív black metal zenéjének apró részleteiben, és a huszadik hallgatáskor rácsodálkozni egy-egy addig fel sem tűnő hangszerelési trükkre. (nihil_ak)

5. DARKTHRONE – ARCTIC THUNDER

A Darkthrone black metaljában általában sohasem tudok csalódni, most sem sikerült. Dacára annak, hogy az első meghallgatás után tudtam, született már ennél zeneileg érdekesebb lemezük is. (nihil_ak)

4. VEKTOR – TERMINAL REDUX

Régen minden jobb volt. A közhiedelemmel ellentétben az iménti közhely cseppet sem ciki, ha pedig a 80-as, 90-es évek metálzenéit vesszük alapul, akkor egyenesen dogmatikus igazság. Nagy ritkán azonban egy-egy 2000 után alakult zenekar is rászolgál a szuperlatívuszokra. Pláne, ha egyértelműen a 80-as, 90-es évek súlyos zenéiből táplálkozik. A Vektor a Death és a thrashes Voivod házasításából dolgozott ki egy sajátos hibridet, és fejlesztette tökélyre harmadik lemezén. (Majd ennek örömére David DiSanto gitáros/énekes kivételével a komplett zenekar lelépett.) (nausea)

3. BON IVER – 22, A MILLION

Nehéz szülés volt a Bon Iver harmadik nagylemeze, mert úgy tűnt, hogy Justin Vernon vezér csinálna mindent, csak a fő zenekarát nem. Aztán megjelent a 22, A Million, ami annyiban különbözik az előző lemeztől, hogy még több fura zajt, effektet vittek az amúgy alapvetően folkos zenébe. Néha még egyenesen Kanye West hatása is felsejlik, ami nem is csoda, lévén Vernon elég sokat haverkodott a rapperrel az ötéves szünetben. Persze még így is csodálatosan Bon Iver-es az egész, csak olyan, mintha a főhős szép lassan becsavarodna. De végül is ez mindegy, ha ilyen lemezeket csinál. (dg)

2. NICK CAVE & THE BAD SEEDS – SKELETON TREE

Ahogy Cohen esetében saját halála, úgy Cave esetében fia végzetes balesete árnyékol(hat)ja be ezt az amúgy tökéletes lemezt. A legtöbb Nick Cave & the Bad Seeds albumhoz hasonlóan a Skeleton Tree-t is nehéz megfogalmazni, milyen is, annyira a végletek jellemzik. Az egyik pillanatban még iszonyú szikár és üres a hangzás, a következőben pedig mindent betölt a vonósok és Cave hangjának rezonanciája; az Else Torppal énekelt Distant Sky szinte ünnepien fennkölt, míg a Magnetónak minden akkordja szívszaggató. A szöveg viszont mindvégig a megszokott mélységű, sokrétegű, merengeni való Cave-féle szabad vers, aminek köszönhetően ezt a lemezt sem lehet elégszer meghallgatni. (roska)

1. DAVID BOWIE – BLACKSTAR

A Blackstarnak akkor is vitán felül ott lenne a helye 2016 legjobb lemezei között, ha nem ismernénk a megszületése hátterét. Teljesen egyedi a hangzása, intelligensek és izgalmasak a dalai, nyomasztó, morbid módon mégis vonzó a hangulata. Még döbbenetesebb, ha tekintetbe vesszük, hogy egy egész pályafutása során folyamatosan változó, megkérdőjelezhetetlenül zseniális 69 éves művész sokadik megújulásának gyümölcse. Igazán letaglózóvá azonban az teszi, hogy tudjuk, milyen körülmények között készült el. A Blackstar a megkoronázása egy már amúgy is régóta királyi életműnek. (SCs.)

A lista a következő szerzők egyéni kedvencei alapján készült: Boros Gábor, Dankó Gábor, Dankó János, Fekő Ádám, Helmeczi Béla, Juhász Edina, Kirsch J. András, Kovács Attila, Magyar Ádám, Prieger Zsolt, Rácz Mihály, Rosanics Petra, Stoff Csaba

Forrás: langologitarok.blog.hu