Egy átlagos amerikai 167 műanyag flakont dob ki évente. Hatvan év alatt ez hozzávetőlegesen tízezer flakont jelent, éppen annyit, amennyiből Benjamin Von Wong megépítette drámai alkotásának díszletét. A nagyszabású projekten rengeteg önkéntes és művész dolgozott. Lelkes fiatalok tisztították és rendezték mintákba a kék, zöld és fehér palackokat, a ruhatervező, a sminkmester, a testfestő és a hajszobrász együtt álmodták meg a mesébe illő hableányt, végül a fotográfus kattintott, és létrejött ez a káprázatos sorozat.

„Az egyik legnagyobb erősségem művészként, hogy túl naiv vagyok ahhoz, hogy belássam, mennyire őrültek az ötleteim. Mindig fejest ugrom a megvalósításba, amihez először önkénteseket gyűjtök. Hála a sok lelkes ismeretlennek és ismerősnek, az apró ötletekből mindig csodálatos alkotások bontakoznak ki. Ennél az esetnél csak annyit tudtam biztosan, hogy a műanyag általi szennyezés lerágott csont, így találnom kell egy új utat, amellyel érdekessé tudom tenni az emberek számára azt a témát, amely már a fülükön jön ki. Egyedül csak egy fotográfus vagyok, de a sok fantasztikus ember segítségével fontos üzenetté formáltunk egy rakás élettelen szeméthalmot: A hableányok utálják a műanyagot. Bízom benne, hogy a munkám fontos párbeszédet indít majd el, és motiválja az embereket az újrahasznosításra” – nyilatkozta Wong az alkotásról.

A Benjamin Von Wonghoz hasonló művészek az ecoart képviselői. Az irányzatban alkotók fő célja felhívni a figyelmet a környezet megóvására. Egyik népszerű műfaja a trashart, amelynek középpontjában kifejezetten a szemét és a szemetelés következményei állnak. Az ecoművészek valójában a „művészvilág greenpeace aktivistái”, akik innovatív, formabontó alkotásaikkal milliókat érnek el közvetlen környezetükben és a közösségi oldalakon.

Johannes Stötter: Elefánt (Fotó: WWF)

Johannes Stötter, az irányzat egyik olasz képviselője például testfestéssel komponál állatképeket emberekből. A WWF (World Wildlife Fund) Coming Together for Elephants elnevezésű kampányában három nőből alkot egy lélegzetelállító elefántképet, felhívva a figyelmet a fenséges állatok populációjának drasztikus csökkenésére.

Azonban nem mindenkit az óceánok és a szavannák világa, a globális felmelegedés vagy a szemetelés inspirál. Steve Wheen, a brit „kátyúkertész” eddig 150 miniatűr kültéri jelenetet rendezett be London kátyúiban. A legkisebb díszlet mérete csupán egyujjnyi volt. „A kátyúkertészet olyan kezdeményezés, amely megváltoztatja az emberek felfogását az urbánus környezetről. Szeretném megmutatni a városiaknak, hogy mennyire fontos zöld övezeteket és egy kis szépséget hozni a betondzsungelbe. Egyre többet kell gondolnunk a környezetünkre, de ami a legfontosabb, hogy a legváratlanabb pillanatokban is mosolyt csalhatunk az emberek arcára egy kis kreativitással. Tudom, hogy közhelyes, de a kis változás is sokat számít.”

Steve Wheen alkotása

Akadnak olyan művészek is, akik nem csupán felhívják a figyelmet a környezetvédelemre, de haszontárgyakat látnak abban, amit mindenki szemétkupacnak gondol. Rodrigo Alonso argentin művész például bútorokat készít elektronikai hulladékból: „Ez a kézzel készített sámli szimbolizálja, hogy egy csipetnyi kreativitással mennyi minden készíthető a sok kidobott szemétből. Manapság rengeteg az elektronikai hulladék, számítógépek, műanyagtokok, kártyák, lemezek, mikrofonok, kábelek kilométerei hevernek mindenhol. Nálunk, Dél-Amerikában az e-hulladékot újrahasznosítani lehetetlen vagy igen nehéz feladat. Előbb vagy utóbb ezek a dolgok mind a kukában végzik. A folyamatos szennyezés miatt életbevágóan fontos azon gondolkodni, hogyan lehetne a szemetet hasznos és esztétikus módon újrahasznosítani” – hangsúlyozta az alkotó a New York Timesnak.

A környezetvédelemmel foglalkozó művészek kiindulópontja, hogy az információ önmagában kevés. A sokkoló adatok és grafikonok nem mindig érnek célba. Minél jobban érzi az ember a természet és a közte lévő kapcsolatot, annál nagyobb késztetést érez arra, hogy megóvja azt. A művészet már sokszor bizonyította, hogy erős, kreatív, lélekig hatoló eszközeivel mindennél jobban segíti bizonyos társadalmi problémák megértését. A művészek ugyanis képesek érzésekké varázsolni a tudományos tényeket. Mivel a művészetben a képeket, a mozgásokat, a dallamokat a testünkön végigáramló érzéseinken keresztül formáljuk jelentéssé, a művész könnyen ébreszt empátiát tudat alatt közönségében alkotásaival. Egy remekmű képes megtalálni az utat egy globális közösség megannyi különböző tagjának szívéhez, nyelvtől, kultúrától, társadalmi osztálytól függetlenül.

Rodrigo Alonso alkotása a Szék–Szobrászat–Installáció sorozatból

„Egyelőre nem érezzük eléggé, hogy egy globális közösség tagjai vagyunk, pedig így van. Egy sokkal nagyobb mi-hez tartozunk, mint azt elsőre gondolnánk. Az információs szupersztrádán az emberek gyakran túlterheltnek érzik magukat, és elegük van. Egyszerűen túl sok az adat, és ez egyáltalán nem segíti őket abban, hogy kezükbe vegyék a sorsukat. Ezen a ponton tud változást hozni a művészet. Egy remekmű nem mondja meg, mit tegyél vagy ne tegyél, hanem az érzéseiden keresztül teremt kapcsolatot a testeddel és a tudatoddal. Képes éreztetni veled a világot, ezektől a kavargó érzésektől pedig gondolkodni kezdesz, és elindulsz a változás útján. Hiszem, hogy a művészek legnagyobb felelőssége – talán egyeseket meglepetésként ér, hogy a művészeknek igenis van felelőssége – segíteni az embereket abban, hogy ne csak a tudatukkal értsenek, hanem a lelkükkel is érezzenek. Ez tudja igazán a gondolkodást cselekvéssé alakítani” – nyilatkozta Olafur Eliasson designer a művészet erejéről a World Economic Forumon.

A művészek dolga azonban nem egyszerű, mert olyan alkotásokat kell létrehozniuk sokszor szomorú témákban, amelyek nem teszik a belőlük áradó pesszimizmussal csalódottá és indifferenssé a közönséget. Hiszen az ecoart célja nem elkeseríteni, hanem érzékenyebbé tenni az embereket a környezetvédelem iránt, és segíteni őket abban, hogy passzív elszenvedőből aktív résztvevővé váljanak a problémák megoldását illetően. Jogosan teszik fel sokan a kérdést: vajon kevesebb elefántot lőnek-e majd le az orvvadászok, ha három kifestett nő egymásba fonódva állatként pózol? Vagy kevesebb palackot ereszt-e majd az óceánba egy indiai műanyagfröccsöntő gyár, csak mert egy kanadai fotós elkattintott néhány képet egy szeméthalmon fekvő modellről? Nem valószínű, de ha az alkotások hatására akár csak egy gyerek is az elefántok Dian Fossey-ja akar lenni, vagy akár egy hétköznapi ember szelektíven kezdi gyűjteni a hulladékot, már megérte. Nem csak a hableányoknak, hanem nekünk is.

Készül a hableány (Fotó: Benjamin Von Wong, www.vonwong.com)

A címlapképen: Plastic Beach (Műanyag part), fotó: Benjamin Von Wong (www.vonwong.com)

Jámbor-Miniska Zsejke
Forrás: kultura.hu