2088

Emberi szó és valóságos figyelem

Interjú Kemény Zsófival

Kemény Zsófi slammer, költő és író, legutóbb az Országos Könyvtári Napok alkalmából találkozhattunk vele Győrben, 2016 októberében a Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér klubjában. Most slamről, tervekről, a generációs szakadékokról és a kommunikációs nehézségek feloldásáról beszélgettünk a fiatal alkotóval.

Hogyan találkoztál a slam műfajával?

Négy évvel ezelőtt a József Attila Kör szigligeti táborában Simon Márton költő és Závada Péter költő, rapper és (azóta) drámafordító tartottak egy slamről szóló szemináriumot. Négy délelőttön keresztül ültünk egy asztal körül egy hatalmas tölgyfa alatt a kastélykertben, és megtanultuk, hogy mi a slam, hogyan alakult ki, mik a szabályai, miben tér el az eddig általunk megszokott műfajoktól. És főleg azt, hogy mennyire érdemes és jó művelni.

Mit változtatott rajtad?

Az az időszak nekem amúgy is a nagy változások időszaka volt: akkor kezdtem az utolsó gimnáziumi évemet, és gátlásos kamaszlányból egyszer csak egy underground szcéna ismertebb alakja lettem. Ezt persze ironikusan mondom, de majdnem ez történt: nappal ültem a gimnáziumban, éjszaka pedig kocsmákban léptem színpadra, és jártam az országot a műfaj „nagy öregjeivel”. Napközben az iskolában ezredik senki voltam, éjszakánként kétszáz ember nevetett a vicceimen és tapsolt nekem hujjogva. Önbizalmat kaptam és rengeteg örömöt.

Azt nyilatkoztad, hogy a slam számodra életmód, mit jelent ez?

A slammerség nemcsak azzal jár, hogy az ember megír egy szöveget, és azt elmondja a színpadon. Vagyis nagy vonalakban persze igen, de ezeken a majdhogynem alkalmi szövegeken szinte éjjel-nappal dolgozik az ember, és a színpadok sokszor a Kárpát-Medence igencsak különböző pontjain vannak felállítva. Volt olyan hét, hogy hat városban voltam, észak-dél és kelet-nyugat irányban is majdnem a lehető legtávolabbi pontokat összekötve.

Hogyan szoktad leküzdeni a félelmeidet?

A slam-színpadban az az egyik legjobb dolog, hogy nincs mitől félni. A közönség általában nagyon befogadó és kedves, és nem várja el, hogy tökéletesen előadott, tökéletesre csiszolt szöveggel lépjünk fel. Azt várja el, hogy önazonosak és őszinték legyünk.

Érzel magad felé elvárásokat fiatal íróként, aki tolmácsolhatja az új generáció életérzését?

Folyamatosan. De igyekszem magam függetleníteni az elvárásoktól, mert akkor csak rágörcsölnék minden mondatra.

Milyennek látod a mai középiskolásokat?

Ahogy olvasom a régebbi idők irodalmát, sok különbséget nem látok a régi és a mai középiskolások között. Mindenki a helyét keresi a világban, és a nagy többség szerencsésen meg is találja. Persze lehetne sorolni, hogy a folyamatos multitasking még az agyszerkezetet is megváltoztatja, vagy a digitális technika függőséget okoz, satöbbi, de szerintem inkább az ismerőset kell keresnünk egymásban.

Sokan generációs szakadékokról beszélnek. Szerinted gyógyíthatóak?

Szerintem az emberi szó, a valóságos figyelem ugyanúgy gyógyírként hat a mai középiskolásokra is, mint ahogy hatott, mióta világ a világ. Talán a legfontosabb változás, hogy az információért már nem kell máshoz fordulni, mindenki megtalálja a kérdéseire a tényszerű válaszokat. Csak az a lényeg, hogy időt adjunk egymásnak, és értelmezzük együtt ezeket a válaszokat. Persze tudom én is, hogy az idő drága kincs, és nehéz egymással szót érteni.

Regényedben a kommunikációs nehézségekre is rávilágítasz. Ma hogyan látod ezt a kérdést?

Ugyanúgy: nehéz. De a társas élet abból áll, hogy folyamatosan próbálkozunk a lehető legpontosabban elmondani, amit szeretnénk. És ennél már csak egyetlen lépéssel van előrébb, hogy azt is próbálgassuk minél pontosabban megérteni, hogy mit mond a másik.

Mi a legfontosabb szerinted, amire ma egy művésznek fel kell hívnia az emberek figyelmét?

Ez. Hogy az ember társas lény, és ha elveszíti maga körül a többi embert, akkor csak a puszta, kietlen üresség marad. Vagyis vigyázni kell a kapcsolatainkra, és nem adni fel a kommunikáció lehetőségét.

Kik azok az írók, akiket iránymutatónak, példaképnek tekintesz?

Ciki, nem ciki, de nekem az apám (Kemény István) az egyes számú példaképem. Íróilag és emberileg is.

Milyen tervek foglalkoztatnak mostanában?

A napokban tettem pontot egy új regényre, ami az idei könyvhétre fog megjelenni. A címe Nyuszika, amit én nagyon szeretek, de annyian és olyan változatos érvekkel próbálnak lebeszélni róla, hogy a végén lehet, hogy megtörök, és nem ez marad a címe. Ezen kívül egy rap-projekten dolgozom, amihez klip is készül. De éppen vizsgaidőszak van, úgyhogy az egyik fő tervem átmenni az összes vizsgámon.

Szabados Éva
Fotó: Németh Dániel

2017.01.10