1427

Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet

Filmkritika

A Disney számára Egy új remény múlott a Zsivány Egyes osztagának küldetésén, melyben a Lázadók leglázadóbbikai a Halálcsillag tervrajzainak megszerzése közben egy fontosabb feladattal voltak megbízva: bizonyítsák, hogy a Skywalker-család regéjén túl is van élet a messzi-messzi mozivásznakon. Bár minden tőlük telhetőt megtettek, hogy az újbóli – ki számolja már, hányadik – bolygóméretű szuperfegyver körüli hercehurca közben valami újdonsággal is szolgáljanak, tettükkel végül nem válnak majd felejthetetlen hősökké.

A Disney, aki 2012-ben felvásárolta a LucasArts-ot, egy folyamatosan táguló univerzumot álmodott meg a Star Wars-nak, melyben 2015-től kezdve minden páratlan évben a fősodort képviselő új trilógia darabjai mutatkoznak be, míg köztük, a páratlan években a mellékhajtások, melyek a messzi-messzi galaxis fontos eseményeit, szereplőit állítják a középpontba. Végül is, ha már a Disney-nek a szuperhősöknél sikerült egy szövevényes világot kiépítenie, akkor majd pont az űrcsempészeknél és fénykarddal hadonászó lovagoknál ne sikerülne mindez? Ráadásul az alapok adottak, csak össze kell őket kötni a spin-offokon keresztül, hozzájuk igazítani ezeket a kis történeteket elmesélő filmeket, megválaszolni azokat a kérdéseket, amelyek a rajongókat hosszú évek óta foglalkoztatják, nosztalgikus hangulatot teremteni, és bitang látványelemekkel felaggatni. Valahogy így képzelem el a mikiegeres cég elképzeléseit a jövőről, ugyanis az első különálló történetük, a Zsivány Egyes nem az a Star Wars-film lett, amit kerestünk, és amit megérdemeltünk a stúdiótól.

Pedig a tavalyi Az ébredő Erő, még ha túlságosan is ráment az Egy új remény vonalára, és inkább a biztonságos utat választva a rajongókat szolgálta ki – kvázi az eredeti rebootjának felelt meg –, és emiatt sokak számára csalódáskeltően hatott, jó volt tudni, hogy az amúgy nem éppen kreativitásáról híres Disney is képes a kultikus Star Wars-érzést megteremteni. Amivel ennek a galaxisnak a legerősebb fegyverét sikerült megszerezniük, amely bizonyos mértékig a fanokkal szemben pajzsként is szolgálhat a félresikerült akciók után. Mert a Halálcsillag tervrajzainak ellopásáról szóló 3.5-dik rész tulajdonképpen azt mutatja be, miként is kerültek ezek az adatok R2-D2 memóriájába. A legnagyobb kérdés mégis az volt, hogy Gareth Edwards rendező és a díszes négy főből álló szkriptírók miként kötik le nézőik figyelmét. Hiszen mindannyian tudjuk a végkicsengését, tudjuk, meglesznek azok a fránya tervek, és Luke majd betalál abba a bizonyos dinnyeméretű lyukba, azzal is tisztában vagyunk, miként folytatódik majd a cselekmény, és hogy nem ez a legveszélyesebb fegyver a Star Wars-saga történelmében. Tehát nem éppen a legizgalmasabb része az univerzumnak – George Lucas nem hiába dobta vissza 10 évvel ezelőtt ezt az ötletet –, így fontos volt megteremteniük azt az érzést, amitől a karakterek sorsai, a végső célhoz vezető útjuk mindezek ellenére is izgassanak minket. Amiktől úgy érezzük négy évtized után is a moziszékünkben ülve, hogy a Lázadók elbukhatnak, ezért szükségük van a biztatásunkra.

Na, pontosan ezt az érzést nem adja meg a Zsivány Egyes, viszont csak egy Wookie-szőrszálon múlott a dolog a Monsters és a Godzilla megalkotója, Edwards részéről, aki egyedi látásmódjával és kreativitásával robbant be az álomgyárba. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez teljes mértékben az ő sara lenne. A film történetvezetése ugyanis korántsem olyan, mint amire elsőre számítanál a remek megközelítésnek hála: a háborús sci-fi iránynak köszönhetően földhözragadtabb világba csöppenünk, melyben a szokásos jó-rossz karakterábrázoláson Gareth csavar egy picit, ezzel összemosva a határokat. A katonák soraiba kalauzoló nézőpont, a váltakozó zene és a vészjósló hangok az első képsoroktól kezdve jelzik: ez nem az a mese, amit a Star Wars világában megszoktunk, sokkalta sötétebb annál. Egy pátoszos hőstörténet, mely keserédes mivoltával teljesen száműzte a Jar Jar Binks-i csínyekre épülő humorkodást.

De ez nem is baj, hiszen egy kibontakozó konfliktus kellős közepén járunk, ráadásul a militarista jellegnek köszönhetően kicsit a Birodalmiak és a Lázadók színfalai mögé is betekinthetünk, sőt egy nagyon érdekes szálat is boncolgatni kezd figuráinak múltján keresztül. Még a 40 év alatt megismert szerepköröket is sikerül megingatnia a filmnek az Ellenállás berkein belüli megosztottság, valamint az egyet nem értés felfestésével. A direktor apránként rávilágít arra is, hogy a háborúban nincs jó oldal, az embert próbáló döntések a szabadság érdekében aljas húzásokra kényszerítik a résztvevőket, amelyek magukban hordozzák a gonosszá válásuk lehetőségét, ezalól pedig nem nyerhetnek feloldozást. A Zsivány Egyes ehhez hasonló nüánszaival hiperugrással állhatna a saját lábára, a franchise-tól önálló mikrotörténetként megkülönböztetve magát. De esze ágában sincs nagyot kockáztatni, és ezzel megpróbálni mindezt, hiszen első antológiafilmként nem is teheti meg, mivel az álomgyár legnagyobb Birodalma a Disney dédelgetett álmának, a további különálló filmek megvalósításának még a végén keresztbe tenne.

Mert a Zsivány Egyes Az ébredő Erőhöz hasonlóan szintén nem mozdul ki a komfortzónájából, inkább a biztos megoldásokat keresi minimális kockázatvállalással. Rengeteg kérdést felvet a szereplők múltjáról, kapcsolatairól, az univerzumról kialakított rendjükről, de ezek végül néhány mondatos utalásokba torkollanak. Amint kapnánk egy olyan elemet, amely tágítaná és bemutatná ennek a messzi-messzi galaxisnak egy ismeretlen szegmensét – amely a Star Wars spin-off filmek alapköveként lett meghatározva –, kihátrál belőle, hogy ezzel a talányok felfejtése helyett csak hatalmas űrt és még több kérdést hagyjon nézőjében. Aki kifele jövet a filmről válaszokat keresve lázasan csipegetheti majd a netre eddig kikerült információmorzsákat. Mindez a misztikusság és a titokzatosság még javára is válhatna a Zsivány Egyesnek, hiszen általa izgalmasabbá és érdekesebbé tehetné a figuráit és a nem túl acélos cselekményét. De Edwards-ék nem sokat szöszmötölnek az egyébként potenciállal bíró karaktereikkel, kapnak néhány érdekesnek ígérkező személyiségjegyet, aztán összeeresztik őket, hagy sodródjanak a történet folyamával. Nem csoda, ha nem sikerül velük szemben rokonszenvet táplálni, és szívükön viselni az amúgy meglehetősen hányatott sorsukat.

Tegyük hozzá, a sötét oldalon bemutatkozó Orson Krennic elképesztően aljas és sunyi kis főgenya figuráját nem is csoda, hogy nem érezzük közel magunkhoz, aki a Star Wars-univerzum eddigi legjobb beemelt antagonistája. A hideg futkos tőle az ember hátán, és mindez Ben Mendelsohn érdeme, aki az apró kis mozzanataival teszi igazán gyűlölhetővé és visszataszítóvá ezt a hataloméhes szörnyeteget, akihez képest a sötét oldal csak úgy fénylik a jóságtól. Egyértelműen nincs, ki versenyre kelljen vele a Zsivány Egyesből, ugyanakkor egy erőteljesebb árnyalást és előtérbe helyezést bőven elbírt volna, mert így gyakran kénytelen a háttérben meghúzódni. Ahogy a többieknek is kijárt volna a tisztességes karakterábrázolás: Jyn Erso (Felicity Jones) a 130 perces játékidő alatt kifullad, és sorstársaihoz mérve elenyészik, Saw Gerrera (Forest Whitaker) őrült figurájáról pedig jó lett volna megtudni, miért hagyta ott a Lázadókat, és miért dolgozik saját szakállára.

Még az is lehet, hogy a baljós hírek, miszerint négy hetes utóforgatásokat tartottak, mondván, a Disney túl sötétnek tartotta az első verziót, okozta a zavart az Erőben. Tulajdonképpen Gareth Edwards több mint három órás anyagból vágta össze mindezt, rengeteg jelenet kimaradhatott, ráadásul ha hozzávesszük a stúdió jól ismert elveit és Az ébredő Erőben tapasztaltakat, akkor biztosra venném, hogy egy újabb kreatív direktort törtek be a biztos pénzkereset oltára előtt. Mert a Zsivány Egyes ismét egy rajongói mozi, amely mérhetetlenül tiszteli a felmenőit, ezért olyan 130 perces visszautalás-cunamit zúdít a nézőjére, amilyet korábban még nem tapasztaltunk a nagyvásznon. Az eredeti trilógia legkisebb kis mozzanataitól kezdve lényeken, szereplőkön és konkrét jeleneteken át vérbeli fan legyen a talpán, aki az összeset felismeri. Mégis hangulati világában az erdős, sivatagos bolygóival leginkább A jedi visszatér darabot idézi meg, természetesen vizualitásában és képi világában az eredeti Csillagok háborújához igazítva, hogy klappoljon hozzá. Mondanom sem kell, hogy a mai blockbusterek világának megfelelően teszi mindezt. A Zsivány Egyes az utolsó negyed órájára viszont elképesztő bravúrral okoz döbbenetet, melyben az univerzum legfontosabb karaktere olyat tesz, amire nem is számítanál. Külön öröm volt látni, hogy végre kaptunk a csillogásáról és a giccsről ismeretes mikiegeres cégtől egy olyan Star Wars-mozit, amiben mindenki koszos, a helyszínek porosak, lepukkantak, és az eszközök mind kopottak és karcosak.

Mert Gareth Edwards rajongói mozija impozánsabb és összeszedettebb, mint az új fősodorbeli Az ébredő Erő, annál merészebb és frissebben hat, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy egy kiváló filmmel állnánk szemben. A Zsivány Egyesben a Disney által 600-ról 1700-ra emelt látványeffektek számán erősen érződik az utolsó pillanatokig való munkálkodás. Helyenként nagyon csúnyák, főleg a régi karakterek arcfiatalításánál. Bár ki kell emelni, hogy a végső, több szálon manőverező összecsapás koreográfiájára semmilyen panaszunk nem lehet, megkockáztatom, minden idők legjobb földi-űrbéli csatározása az univerzumban. A 3D viszont hatalmas parasztvakítás, mely még az akcióorgiákban sem képes többé tenni azt, látszik, hogy a plusz pénzre hajtottak vele. És ami a legfontosabb: ne szinkronosan nézzétek! Ritkán látni ennyire pocsék választásokat a karakterekhez, főleg Darth Vaderhez – akit ismét James Earl Jones szólaltat meg –, akinek ugyan nincs sok mondókája, de amint megszólal magyarul, a filmből visszarepít a valóságba.

Összességében a Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet első spin-offként ismét a bejáratott receptet veszi elő: elképesztő nosztalgiafaktor közepette, könnyed forgatókönyvírói megoldásokkal és meglepően rosszul megírt szövegkönyvvel igyekszik elhitetni velünk, hogy van még mit elmesélni a Skywalkereken kívül ebben a hatalmas univerzumban. Az érdekes karakterei és a biztató megközelítése ennek a világnak egy percre el is hiteti velünk, hogy mindez kreativitásból, nem pedig anyagi okokból került mozikba, de aztán Gareth Edwards nem mer kockáztatni, és inkább hagyja mindezt a levegőben lógni. A remény kezd elveszni – talán nem is lehetséges, hogy valaha is fogunk még látni egy olyan Star Wars filmet, amely az eredetiek nagyságával felér. De a Lázadók sem adták fel, így kitartás!

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen.hu

2016.12.18