Richard Strauss 1903 és 1905 között komponált zenéjére jellemző a wagneri vezérmotívumok használata, de harmóniavilágában, tematikájában, ritmikájában és főleg a hangszerelésben a szimfonikus költeményeiben megjelenő egyedi hangja tükröződik. Hatalmas zenekar segítségével a színek széles skáláját tudta kifejezni. A darab tökéletes választás volt Strauss számára: egyrészt megrázó dráma, mely erőteljes zenét kíván, és kihasználja a színházi hatásokat, másrészt pszichológiai befelé fordulás is, amely líraibb, kamarazene jellegű dallamokat követel.

Már a mű nyilvános bemutatása előtt is komoly problémák merültek fel, a próbák ugyanis egyre nehezebbé váltak, egyrészt azért, mert Strauss túlságosan magas igényeket támasztott az énekesekkel szemben, másrészt a téma erotikus jellege miatt. Az első zongorás próbán a teljes társulat visszaadta a kottát, mondván, hogy lehetetlen elénekelni a szerepeiket, a zenekar pedig úgy nyilatkozott, hogy a művet képtelenség előadni. A Salomét játszó Marie Wittich a szerep visszaadásával fenyegetőzött, arra hivatkozva, hogy ő „tisztességes férjes asszony”, aki ilyen szerepet nem alakíthat.

Végül a drezdai ősbemutató botrányok nélkül zajlott le, és az opera nagy sikert aratott. Az ősbemutató főszereplőiként Salome Marie Wittich (1868-1931), Heródes Karel Burian (1870-1924), Jochanaan Karl Perron (1858-1928), Herodias Irene von Chavanne (1863-1938) voltak. Ernst von Schuch (1846-1914), az operaház igazgatója vezényelt. A díszletet Emil Rieck (1852-1939), a kosztümöket Leonhard Fanto (1874-1940) tervezete.

Berlinben azonban a császár csak úgy engedélyezte a darab előadását, ha optimista befejezést kap: az égen meg kellett jelennie a hajnalcsillagnak, amely jelzi a Háromkirályok megérkezését. Gustav Mahler szerette volna Bécsben is bemutatni a darabot, hiába küzdött azonban a bécsi cenzúrával a mű érdekében, erőfeszítései nem jártak sikerrel. A Salomét egyszer adták elő 1907-ben a New York-i Metropolitanben, olyan nagy volt a közönség felháborodása, hogy az igazgatóság azonnal levette a darabot a műsorról. Végül 1933-ig kellett várni a következő előadásra. 1910-ben a londoni Covent Garden előadásán a cenzúra utasítása miatt „a próféta levágott fejének színpadra vitele helyett csak egy véres tálca behozatalát engedélyezték”. Budapesten 1909-re tervezték a bemutatót, a kormány azonban a darab „erkölcstelensége” miatt nem járult hozzá az előadáshoz, annak ellenére, hogy már a próbák is elkezdődtek. Végül 1912. december 19-én tartották meg a magyarországi ősbemutatót.

1905-ben a Salome sokkoló előadásnak számított, a nyíltan bemutatott buja szexuális vágy miatt. Különösen a Hétfátyoltánc, illetve Salome vágyakozása, hogy megcsókolja Jochanaan levágott fejét, váltott ki óriási megbotránkozást. A botrányok miatt Strauss azzal magyarázkodott, hogy bibliai anyaggal dolgozott.

Richard Strauss körül számos, a zeneszerző humorát bemutató anekdota kering: II. Vilmos császár egyszer így szólt intendánsához: „Annyira sajnálom, hogy Strauss megírta ezt a Salomét, annyira megkedveltem már a derék komponistát, s mekkora kárt okoz neki ez a darab.” Strauss így reagált a császár felvetésére: „Ebből a kárból tudtam felépíteni a garmischi villámat!”

Ősze Mária

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.