Szent Miklós vagyonát a nép megsegítésére fordította, a városka utcáin tett sétái közben beszélgetett az emberekkel, meghallgatta gondjaikat. Adakozásaiért a nép „Noel Babá”-nak („Ajándékozó Apa”) nevezte el, és imáiba foglalta. Békés, hosszú öregkor után 326-ban tért örök nyugalomra. A legenda szerint lelkét angyalok vigyázták.

A középkorban szerepjátékokkal emlékeztek meg Szent Miklós tetteiről. Kezdetben a különféle játékokban a kolostori iskolák legifjabb diákja alakította Miklóst. Később ezt a szerepet a felnőttek vették át. Részben ebből alakult ki később az a szokás, hogy az ünnepnap előestéjén „Mikulás”, egy piros köpenybe öltözött apó járt házról házra, vizsgáztatta, dicsérte, ajándékokkal halmozta el a gyerekeket.

Magyarországon 1900 előtt december 6-án, Miklós-napon a hagyományos ünneplés az álarcos, jelmezes játék („alakoskodás”) volt. Miklósoláskor a fiatalok házról házra jártak ijeszteni, ilyenkor hosszú láncaikat csörgették, és akár meg is ütögették vele a járókelőket. A népszokásból kiszorult a karácsonyra való lelki készülődés, s a gonosz-űző jelleg lett a hangsúlyosabb.

A Mikulás ünnepen történő ajándékosztó népszokás körülbelül a 18. század végén jelent meg először, de még nem a ma ismert jókedvű, pirospozsgás Mikulás járt házról házra, hanem egy félelmetes, koromfekete arcú, láncot csörgető rém, „Láncos Miklós”, aki egyszerre jutalmazott és büntetett. Ennek eredetéről többféle magyarázat alakult ki. A legelterjedtebb álláspont szerint a rémisztő alak Odin, germán főisten továbbélése, akinek kettőssége mutatkozik meg benne: jóságos alakja ajándékot oszt, míg büntető alakja ijesztget. A falvakban egészen a 20. század utolsó harmadáig élt a lánccsörgető alakoskodás, amit végül kiszorított a jóságos Mikulás.

„No gyerekek! a ki szépen
Tudja viselni magát,
Annak majd a jó Mikulás
Mindenféle szépet ád;
Tedd ki fiam az ablakba
Lefekvéskor a csizmád:
Mennyi mindent találsz benne
Mire fölkelsz, majd megládd!
Jó ember a Mikulás.

Ezüstbárány, czifra Jankó!
Piros alma, aranyos!
Czukorangyal, mézes kalács!
Porczelánbáb, kalapos!
Aszalt szilva-ördögöcskék!
Hát még a szép tarka ló!
Síp van belé dugva hátul,
Ez meg sipolni való!
Elhozza a Mikulás.”

(Jókai Mór: Mit hozott a Mikulás -részlet 1859.)

Érdekesség: 1927-ben derült fény a Mikulás „lakhelyére”, amikor a finn rádió gyermekműsorának vezetője, Márkus bácsi bejelentette, hogy a Korvatunturin (Fül-hegyen) lakik Lappföldön. Egész éven át a nyuszifülre emlékeztető hegyen keresztül hallgatja, hogy jók voltak-e a gyerekek vagy rosszak. A hegy gyomrában, ahol a játékok készülnek, feleségével és a szorgos manókkal éldegél már réges-régóta.

Az 1950-es évek óta a gyerekek a Lappföldön található Napapiiriben egyre többször találkozhattak a Mikulással. 1985-től látogatása rendszeressé vált, végül Napapiirit Mikulás faluvá nevezték ki, irodát és postahivatalt rendeztek be, ahová egész évben várják a gyerekek leveleit és a látogatókat. Bármilyen elfoglalt is a Mikulás, hiszen sok helyre kell eljutnia, amikor gyermekekkel találkozik, mindig szívesen meghallgatja, ha verset mondanak neki.

Devecsery László: Jön a Mikulás (részlet)

A Mikulás gyorsan eljő
feje felett nagy hófelhő.
Rénszarvasok húzzák szánját,
hó csipkézi a bundáját.

Zelk Zoltán: Mikulás (részlet)

Ablakba tett kiscipők,
várják már jöttödet,
Hoztál cukrot, mogyorót,
jóságos Öreg?!

Hoztam bizony, hoztam én,
hisz itt az idő.
Nem marad ma üresen
egyetlen cipő.

Weöres Sándor: Suttog a fenyves (részlet)

Suttog a fenyves, zöld erdő,
Rászitál a hófelhő.
Végire jár az esztendő,
Cseng a fürge száncsengő.

Összeállította: Szabados Éva

Források: Wikipédia, www.sulihalo.hu, ezenanapon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.