1880

Magyarország egyetlen és egyben legjobb artrock-zenekara

Interjú Lovasi Andrással

Fél év elteltével ismét színpadra került a Kiscsillag koncertszínháza, a Semmi konferencia, ezúttal a MOM Kulturális Központban. Ebből az alkalomból beszélgettünk egyet Lovasi Andrással, de persze nemcsak erről, hanem például a Kispál korai külföldi lehetőségeiről és visszatérő turnéjáról, a magyar társadalom mai helyzetéről, na meg arról is, hogy miért nem szeretnek a művészek közéleti kérdésekről nyilatkozni.

Az szerepel a Semmi konferencia promójában, hogy a Kiscsillag Magyarország legnépszerűbb artrock-zenekara. Ez mit jelent számodra?

Újra kellett pozícionálni a Kiscsillagot, mert már nem nevezhető hobbizenekarnak, ahogy még tíz évvel ezelőtt indultunk. Kiforrta magát, mára egy zeneileg jóval komolyabb, érett formáció lett. Alternatívnak már egyáltalán nem éreztük magunkat. Külföldi kedvenceinket gyakran sorolják ebbe a műfajba, és ez egy Magyarországon nem nagyon használt gyűjtőfogalom, így gyorsan le is csaptunk rá. Így lettünk mi Magyarország egyetlen és egyben legjobb artrock-zenekara. Egyébként meg ez a besorolás valóban egyre jobban illik a Kiscsillaghoz, főleg a Semmi konferencia kapcsán, ahol a számok hatvan százalékában már nincs meg a klasszikus popdal-struktúra. Sem az új anyag, sem a zenekar nem azt ambicionálja, hogy a slágerlisták első helyén végezzünk.

December elején két előadásotok volt a MOM Kulturális Központban, terveztek még többet?

Kiderült, hogy egy ilyen produkciót viszonylag nehéz utaztatni és összetartani, a hat-hét énekesünknek vannak saját projektjei, díszleteink vannak, plusz TAO-forrás és támogatók nélkül anyagilag is nehéz kijönni. Úgyhogy annyit tudunk, hogy Budapesten időnként csinálunk egy fellépést vele, de sajnos vidékre úgy néz ki, nem nagyon jutunk el, mert az ottani jegyárak és teremméretek mellett nem tudjuk kitermelni azt a pénzt, amibe a darab kerül. Tervezünk egyébként most egy olyan verziót, amiben egy színész játssza az összes szerepet. Ez egy fokkal könnyebben mobilizálható előadás lesz, de a többi legyen meglepetés.

Az előadást kritika érte a színészi játék miatt, mit gondolsz erről?

A kritikákból az derült ki, hogy bár mi jól kommunikáltuk a céljainkat, ez nem mindenkihez jutott el. Ugyanis szó sincsen színészkedésről, soha nem is volt. Egyszerűen csak monológokon keresztül elmesélünk egy történetet. Történetmesélésre és nem színészkedésre törekedtünk, a fontos az volt, hogy az elmondott szöveg és a zene egy izgalmas mesévé álljon össze, és azt hiszem, ez sikerült is. Mikor prózai színészek próbálnak énekelni, velük mindenki nagyon elnéző, pedig...

Hogy álltok a darab zenei anyagának felvételével?

A dobosunknak, Ferinek volt egy gerincsérve, ami miatt három hétig kórházban volt. Emiatt egy pár hetes csúszással ugyan, de már elkezdtük a stúdiózást, az első öt számot fel is vettük. Kicsit a bőség zavarában is vagyunk, mert miután megírtuk a Semmit, tovább próbáltunk, és született még egy pár olyan dal, ami nincsen benne a darabban. Szóval most tulajdonképpen két lemeznyi anyagunk van. Úgy néz ki, a Semmi Konferencia lemeze február környékén fog megjelenni, a másik lemez anyagával pedig ősszel jövünk ki.

Egyszer azt mondtad, hogy téged nem érdekelne az, ha valaki negyvenvalahány évesen kihozza a sokadik lemezét. Ilyen megfontolásból is kezdtetek bele a színházba?

Nem pontosan ezt mondtam. De egyrészt fontos volt, hogy nekünk is új kihívás legyen, másrészt meg azért kezdtünk bele, hogy olyanokhoz is szóljon, akik nem feltétlenül Kiscsillag rajongók, illetve akik nem is ismerik a zenekart. A hobbizenekaros kezdés nyilván azért is volt, mert közben még létezett a Kispál, és azt előre tudtuk, hogy a Kiscsillag kevésbé lesz sikeres. Joe Strummer is bármivel próbálkozhatott a Clash után, mindenki azt szerette volna, hogy a London Callingot játssza, nem a Mescaleros valamelyik slágerét. Kezdetben a Kiscsillag inkább csak egy szerepzenekar volt: elképzeltünk magunknak egy zenekart, és olyan számokat írtunk, amikről azt gondoltuk, hogy jól állna neki. A 2011-es lemezünk pont ennek a kitalált szerepnek volt a csődje, nem igazán szeretjük, nem is nagyon játsszuk élőben. Mostanra viszont már a Kiscsillagot tekintem a zenei szándékaim fő megvalósulási lehetőségének.

Szerintem az utóbbi években már a közönség is inkább úgy érzi, hogy a Kiscsillag a saját lábára állt.

Az biztos, hogy én a saját ötleteimet soha nem tudtam olyan jól megvalósítani, mint most, ezzel a zenekarral. Szesztay Dávid az egyik legtehetségesebb fiatal szerző, akivel mostanában találkoztam, ő nagyon jó választás volt, és Erős Marci is, a Semmi konferencián például egy csomó hangszerelést már ő csinált. Régebben amikor levittem egy témát a próbaterembe, abból sokszor nem pont az kerekedett ki, ami a fejemben szólt, de próbáltam elfogadó lenni a változások felé. Mostanában meg sokszor még jobb is lesz a végeredmény. Az utolsó pár évben rendszeresen próbálunk, korábban ez sem volt jellemző.

A darabbal kapcsolatban azt mondtad, hogy a társadalom tele van elfojtott nyomorúságokkal, mire gondoltál?

Miért nem mondunk el egy csomó mindent a másiknak? Mert kényelmesebb így, mert félünk, hogy megbántjuk vele a környezetünket, és azt gondoljuk, hogy hosszú távon hasznosabb lesz így nekünk. Vagy csak egyszerűen el akarjuk temetni magunkban. Ebben a társadalomban makro- és mikroszinten is tele vagyunk elnyomorodott titkokkal, amiket valamikor régen lehet, hogy tök könnyű lett volna egy-két mondatban kimondani, de nem tettük. Majdnem minden családban vannak ilyen titkok, tragédiák, tortúrák, az enyémben is. Tulajdonképpen erről az elpazarolt időről szól a darab, hogy inkább hallgatunk a dolgokról, és szarul érezzük magunkat akár éveken, évtizedeken keresztül ahelyett, hogy kibeszélnénk magunkból a nyomorúságunkat. És az sem igaz, hogy a gyerekeket meg kell kímélni az ilyen dolgoktól, ők is pontosan tudják, ha valami szar van a palacsintában, és látják, hogy hogyan nyomorodnak meg a szüleik.

A Kispált a rendszerváltás meghatározó zenekarának szokták tartani. 1989 óta már eltelt huszonhét év, hogy érzed, olyan lett a világ, ahogy elképzelted rendszerváltó fiatalként?

A kilencvenes években sok minden rosszabb volt. Minket például az érintett, hogy gagyik voltak a klubok, borzasztó hangtechnikákon játszottunk, furcsa maffiózók voltak mindenhol, Budapest is rosszabb hely volt, mint ma. Viszont akkor remélhettük azt, hogy egyszer majd jobb lesz. Nekem most az a legrosszabb, hogy azt érzem, nem lett, és nem is lesz itt már semmi sem jobb, sőt, szarabb lesz. Ez az egész össznépi társadalmi illúzió, hogy azért van rendszerváltás, hogy eljöjjön az élhető, kényelmes világ, amiben igazságosabb döntések születnek, és ahol a rendszer kevésbé teszi tönkre az emberek életét, egyre távolabb kerül tőlünk, és ma már nem látom, hogyan jöhetne el. És szerintem a fiatalok ugyanígy éreznek, aminek sok tünete van, például a tanácstalanság.

Sok zenésszel ellentétben téged szinte minden interjúban kérdeznek politikai, közéleti dolgokról. Szerinted miért van ez?

Azért, mert hiába van valakinek magánemberként véleménye, nem éri meg elmondania. Én úgy vagyok vele, hogy erre a kis időre már nem változtatok a stratégiámon, ha nem kérdezik, nem jövök vele elő, de egyébként válaszolok. Pár kollégám nemrég egy interjúban valami olyasmit mondott, hogy a politika már a hálószobában van, és valószínűleg azt értették rajta, hogy az ember sokszor falakba ütközik, akár már alacsony szinteken is, ahol a buzgó káderek még elkötelezettebbek, mint a főnökeik. Elképesztő az a fajta arrogancia, az a fajta bátorság, amivel ma a döntések születnek. Mondok egy példát: a sokadik olyan esetet hallom már a szponzorációval kapcsolatban, hogy nem az adott cég dönt arról, hogy támogat-e egy rendezvényt vagy egy zenekart, hanem átnyúlnak a fejük fölött. A potenciálisan szóba jövő szponzorok ma már szinte mind kézivezéreltek, és nem a cég racionális szempontjai a döntő tényezők, pláne nem a produkció mögött lévő művészi érték, hanem az adott politikai érdekszférának megfelelően kell támogatniuk kulturális termékeket. Ezek után ne csodálkozzon senki, ha művészek nem nyilatkoznak közéleti kérdésekről. Ráadásul azok a dolgok, amik botrányként a felszínre kerülnek, és megmutatják, hogy mi minden történik ebben az országban, mind példák arra, hogyan lehet itt élni és boldogulni, mi a követendő minta a sikerességhez.

Mennyire idegesítenek fel téged ezek a rendszeresen érkező hírek?

Én ilyen konkrét ügyben akkor szólaltam fel, mikor az Artisjuson keresztül az iparágból kivontak kétmilliárd forintot, majd a Cseh Tamás Program révén egy részét visszajuttatták. A program menetével és célkitűzéseivel maximálisan egyetértek, de azzal nem, hogy nem hozzáraknak az iparági bevételekhez, hanem inkább elvesznek belőlük, ugyanis itt igazán hatékonyan lehetne elkölteni a forrásokat, mert az önerőből, lelkesedésből zenélő embereket támogatni kell, és érdemes. És segítségre lenne szükség ahhoz, hogy hosszú távon exportképes legyen a magyar könnyűzene.

Milyen zenekarokat kellene kivinni külföldre?

Mindig vannak olyan zenekarok, amiket érdemes kivinni, sőt, mindegyiket érdemes, mert csak tanulni fognak belőle, és aztán majd eldől az adott helyzetben, hogy tudnak-e élni a lehetőségekkel. Nyilván lennének és vannak is bukások, de ha egy-kettőnek bejön, akkor utána már sokkal könnyebb lesz a többieknek, elég csak a skandináv példára gondolni. De a valóban exportképes iparág létrehozásához még nagyon tudatos építkezés mellett is tizenöt-húsz évre lenne szükség.

A kezdeti években a Kispállal is sokat jártatok külföldön.

Azért hagytunk fel a külföldi fellépésekkel, mert akkor hirtelen elkezdett itthon nagyon menni a zenekarnak. Emlékszem, hogy kint is beindult valami, játszottunk például Gröningenben, és akkor jött egy promóter, hogy Amszterdamban lenne három klubkoncert a következő hónapban, de mondtam neki, hogy mi jövő héttől már lemezbemutató turnét csinálunk Magyarországon, úgyhogy nem megy. Akkor még nem voltak nyáron fesztiválok, hanem márciustól májusig volt negyven-ötven koncertünk, amiket persze mi szerveztünk. Aztán annyira elkezdett menni itthon, hogy a következő egy-két évben, amikor még kerestek bennünket külföldről, általában azt mondtam, hogy bocs, de nem fér bele. Ezt egyébként ma már sajnálom, el kellett volna kezdenünk akkor ütni a vasat, amikor még meleg volt. Azt persze egy percig nem gondoltuk, hogy egyszer majd nagyon nagy zenekar lesz belőlünk külföldön, de mondjuk mikor kimentünk magyar zenekarokkal együtt, és ezek közül mondták, hogy ti vagytok azok, akik kellenének nekünk, az egyfajta elégtétel volt, mert hát ránk mindenki azt mondta itthon, hogy csak a szövegek miatt vagyunk népszerűek, de amúgy nem nagy szám, amit csinálunk.

Az is nagyon érdekes volt, hogy Magyarországon akkor nem nagyon találtunk olyan zenekart, amihez tudtuk kötni magunkat. Nyilván ismertük a klasszikus magyar undergroundot, amihez jobb híján hasonlítottak bennünket, de alapvetően a magyar könnyűzenében inkább a korai beatkorszak volt az előzménye a Kispálnak. Viszont külföldön láttunk több olyan zenekart is, ami hasonló volt, mint mi, a kilencvenes évek eleje egy nagyon izgalmas időszaka volt a gitárzenéknek kint is.

Eltelt néhány hónap a Kispál hároméves turnéjának utolsó koncertje óta, milyennek látod most ezt az időszakot?

Rengeteg kedves és klassz pillanat volt benne, és az egész meglepő módon nagyon nyugis volt. Egy csomó mindent sikerült átértékelnem a zenekar teljesítményével kapcsolatban. Nem véletlen, hogy nem nagy arénakoncerteket csináltunk best of műsorral, arra voltam kíváncsi, hogy az életművünk mennyire működik egy kisebb, türelmesebb és fanatikusabb közönség előtt, akik jobban elfogadják, hogy a zenekar nem csak abból a húsz dalból állt, amit mindig el kellett játszani. Kíváncsi voltam, hogy az a sok sercli, a féldalok jobbak lesznek-e, ha nekiállunk megcsinálni őket, és van, amelyik jobb lett, van, amelyik nem. A Kispál sokszor próbált megújulni, de azt hiszem, az a közhelyes tanulsága a zenekar működésének, hogy nem elég pusztán jól csinálni, hanem jókor és jó helyen is kell. A kilencvenes évek eleje a Kispál számára jó kor volt, és valószínűleg nekünk akkor Magyarország is jó hely. Szerencsés időben és helyen csináltunk valamit, és amikor később sokszor csak jót csináltunk, az hatásában már nem tudott a kilencvenes évek Kispáljával versenyezni.

2014-ben még volt arról szó, hogy a próbák során írtok majd dalokat. Ebből nem lett semmi?

De, csak nem fejeztük be őket. Ha nagyon erőltetem, akkor valószínűleg meg lehetett volna csinálni, de egy kicsit mindenki a másikra várt. Ez bizonyos értelemben mindig benne volt a zenekarban, hogy ha én nem toltam, és nem mondtam, hogy csináljuk, akkor nem is csináltuk. A Kispál vége egy kicsit az is lett, amikor 2005-ben kvázi bizalmi válságba kerültem a zenekaron belül, és akkor azt mondtam, hogy jó, ezentúl annyi munkát rakok a dologba, mint ti. Ahogy hátráltam ki a zenekarból, úgy erőtlenedett el, és talán ennek köszönhető a Kiscsillag is. Akkor talán egy kicsit meg voltam sértődve, hogy nem ismerik el eléggé, mennyi energiát rakok bele a zenekarba. Aztán a Kispál megcsinálta a Velőrózsákat, és mikor két év után belefáradt és abbahagyta, akkor fölhívott egyszer, és azt mondta, hogy most már tudom, milyen sokat melóztál, és már értem, miről beszéltél, mikor mondtad, hogy miért nem segítünk, miért neked kell csinálni mindent, úgyhogy végül is egy ilyen kései elégtételt kaptam tőle. Az utóbbi három évben pedig sokat próbáltunk együtt, ami jó móka volt, de úgy tűnik, hogy az a szikra, ami kell ahhoz, hogy egy zenekar újra beinduljon, már nem jött elő.

Nem is lesz további folytatás? Jövőre lesz az alapítás harmincadik évfordulója például, erre lehetne építkezni.

Lesz majd valami, amit december hatodikán jelentünk be, úgyhogy erről nem nyilatkozhatok, de Kispál és a Borz-koncert nem lesz. Jövőre, december tizedikén lesz harminc éve, hogy megvolt az első fellépésünk a Szenesben, Pécsett, és az ötletként felvetődött bennem, hogy ugyanott csináljunk egy koncertet, és ugyanazt a kilenc számot, amit akkor eljátszottunk kétszer, most játsszuk el megint, de ez nyilván inkább csak magunknak szólna, meg annak a nyolcvan embernek, aki beférne oda. Egy ilyen nem kizárt, hogy lesz, de ez nem feltétlenül tartozik a nagyközönségre.

És hogyan folytatódik a Fishing on Orfű?

Jövőre tíz éves a Fishing, arra is készülünk mindenféle vicces dologgal, de ezek is majd december hatodikán fognak kiderülni. A külföldi zenekarokkal egyébként bajban vagyunk, mert nem nagyon termelhetők ki azok, amik közönséget is hoznak, minden nagyon drága lett. Például megkeresett minket a Prophets of Rage, hogy jönnének, mert pont a környéken lesznek a Fishing időpontjában. Először még hatvanötezer eurót mondtak, mi meg gondoltuk, hogy ha sikerül lealkudni olyan negyvenre, az jó lenne, aztán később hívott a menedzsment, hogy bocsi, de nagyon tele lett a naptár, úgyhogy olyan háromszázezerért jönnének el. Ez nekünk már persze megfizethetetlen.

Te melyik könnyűzenei szereplőnek adnád a következő Kossuth-díjat?

Ezt inkább az Orbánéktól kéne megkérdezni.

Bár jövőre még csak ötven leszel, látod már, hogy milyen lesz a hatvanéves Lovasi András?

Ez sok mindentől függ. Elsősorban persze attól, hogyan érzem magam a bőrömben, milyen lesz az egészségi állapotom, ebben a korban ez már egyre inkább számít. Illetve attól is, hogy mi történik addig még az országban, és így mennyire lesz kedvem bármit is a nyilvánosság előtt tenni-venni. Dalokat, szövegeket valószínűleg majd írok, merthogy ez ilyen egészségügyi program, szeretem csinálni, és sikerélményt okoz. Aztán hogy ebből kifelé mi látszik majd, azt nem tudom. Nyilván ahogy az ember idősödik, úgy egyre inkább az a jellemző, hogy összetákolják egy-egy nagy eseményre, például Lovasi 60 címmel, de én nem tudom elképzelni, hogy mi a jó abban, ha egy-két napra úgy csinál az ember, mintha szupersztár lenne. Nekem az jó érzés, mikor tudom, hogy hétvégén megyünk koncertre, úgyhogy később is így szeretném folytatni. Ha ez menni fog, akkor nagyjából ugyanazt fogom csinálni, mint most, ha meg nem, akkor nyilván kell majd egy B terv.

Magyar Ádám
Forrás: langologitarok.blog.hu

2016.12.06