„Egy Pilinszky-verssel kezdeném, ez jutott eszembe akkor, mikor Glaser Péter most kiállított képeit először végignéztem a Kisfaludy Könyvtár tágas rendezvénytermében.

Találkozások

Hányféle találkozás, Istenem,
együttlét, különválás, búcsuzás!
Hullám hullámmal, virág a virágtól
szélcsendben, szélben
mozdúlva, mozdulatlanúl
hány és hányféle színeváltozás,
a múlandó s a múlhatatlan
hányféle helycseréje!

Még egy idézet, a hét évvel ezelőtti szövegemből, amivel Glaser Péter első kiállítását megnyitottam az akkor még városi könyvtár galériájában. A rácsodálkozásomban ez is előjött az időből:

Amikor először hallottam Pétertől, hogy fest, útjait ismerve, nem lepődtem meg, de nem hittem el, hogy vásznon, lemezen, papíron is el tudja mondani ugyanazt és ugyanúgy, amit verseiben már évtizedek óta rögzít, mesél. Önmagát és önmagunkat. Nem hittem el, hogy a képein is úgy tudja feltenni a kérdéseket, hogy minden ecsetvonással választ is simogat elénk. Nem hittem el, hogy korpuszait látva, újra meg újra átélhető a kereszt misztériumának eget és földet szétfeszítő fájdalma. Nem hittem el, hogy Péter egeit látva ismét elgördül a kő, és a patyolat gyolcsokkal bélelt sziklasírban új meg új remény születik. Nem hittem el, hogy sajátos színeiben, akár valami mesteri tükörben, naponta új arcot kap, új arccal szembesülhet a világ. Nem hittem el, hogy keze nyomán – kellékek, drapériák és oszlopok, monstranciák és kelyhek nélkül is – szakrális térré, templommá válhat a semmi. Nem hittem el, hogy a mélység és magasság minden felesleges mozdulat nélkül teremtő harmóniában ölelheti egymást.

Nem véletlenül használtam az előbb a rácsodálkozás szót. Glaser Péter képeit meglátva olyan világba érkeztem, ahol minden világít, ahol minden sötét, ahol minden erőt ad, ahol minden elgyengít. Ahol a fények, a formák és a színek ölelkezéséből élet- és lélek-képek születtek. Lendület, teremtő mozgalmasság sodorja az embert, ha Glaser Péter alkotásaira tekint. Valamiféle olyan statikusság, amely minden pillanatban változik, előbbre segít, aztán pár lépést megint hátra késztet. Az érzésből a gondolatba. Olyan pasztell állapotba, amely fölötte van minden térnek és időnek. Ahol a rejtelmek maguktól tárulnak fel.

Az alkotó különleges lelki birodalomában először úgy tűnik, hogy minden egyértelmű, aztán sokat időzve a képek előtt, kiderül, hogy a leghalványabb szín, a leggyengébb ecsetvonás is, ezer, meg ezer értelmezést enged, kínál. Rejteznek, mégis mindent elsőre elmondanak. Ezek a képek nem zárják le a teret, nem állítják meg az időt. Szabadon engedik a magukban hordott üzenetet. Felzaklatnak és megnyugtatnak, és egyszerre érintik, nyitják meg a szívet és az agyat, a lelket és az elmét. Ezek a képek szorosan összezárva egymásba kapaszkodnak. Testvérek.

Glaser Péter titkokkal teli, mégis pőre birodalmában sétálgatva két költő jutott eszembe. Egyiküket, Pilinszky Jánost már idéztem. A másik mester, aki felötlött bennem, Fodor Ákos. Mégpedig Portré című háromsorosa: „fájdalmon-túli / szélcsiszolta kőarcon / kozmikus mosoly”. Letisztult, súlyos és égi szavak. Feltárás és feltárulás. Lélekjáték. Ahogy Glaser Péter minden képe is az. Alkotásai találkozások, érintések és megragadások. Határozott megérkezések. Rájuk tekintve a nyugvó tengert látom magam előtt, a kiterített végtelen alatt munkáló bölcsességet, erőt és időtlenséget. Isten hatalmas üzenetét.”

Glaser Péter festőművész kiállítása 2017. január 13-ig tekinthető meg.

Fotók: Pozsgai Krisztina

Fotógaléria: Kiállítás Glaser Péter festményeiből a megyei könyvtárban

7 kép