Novemberben megjelent legújabb, várva várt köteted, a Non nobis Domine. De mennyire is új valójában ez a történet, és miért különleges az életművedben ez a kiadás?

Régi-új könyvről beszélhetünk a Non nobis Domine esetében, nem mellesleg pedig egy nyolcéves álom beteljesüléséről. Eredetileg 2008-ban találtam ki, hogy szeretnék regényt írni a magyarországi templomos lovagokról, de hogy pontosan miről is fog szólni a történet, és miképp is álljak neki megírni, arról persze akkor még fogalmam sem volt. Addig még sosem írtam ilyen jellegű prózát, először tehát meg kellett tanulnom a történelmi regény műfajának szabályait – vagy inkább ráérezni azokra –, és beszerezni, átolvasni annyi forrásművet, amennyit csak tudtam. Végül, mivel tulajdonképpen írás közben tanulmányoztam a kort, és emiatt sokszor kellett átírnom már meglévő részeket, a megálmodott regény négy és negyed év alatt készült el: mondhatjuk, hogy ennyi idő alatt tanultam meg történelmi regényt írni. Rengeteg munkám volt a regény első változatával, de sajnos még így is akadtak hibái. Arról nem is beszélve, hogy eredeti terveimmel szemben két külön kötetben jelent meg, aminek aztán volt egy óriási hátránya: a második kötetet az akkori kiadóm botrányosan rosszul terjesztette, holott az nem folytatás volt, hanem a történet másik fele. Emiatt az elmúlt négy év során ezernél is több olyan olvasóm akadt, aki nem tudhatta meg, hogyan ér véget a Non nobis Domine, mert egyszerűen képtelen volt beszerezni a második kötetet. Az olvasói visszajelzések alapján valójában már tavaly éreztem, hogy óriási szükség lenne egy új kiadásra, de akkor még úgy festett, hogy a szerzői jogi bonyodalmak miatt erre leghamarabb csak 2018-ban kerülhet sor. Időközben viszont szerencsére megoldódtak a jogi problémák, és idén tavasszal már biztossá vált, hogy őszre megjelenhet a Non nobis Domine új, egykötetes kiadása. Nyár elején neki is láttam, hogy átfussam, kicsit felfrissítsem a szöveget, és az évekkel korábbi történelmi tévedéseimet is kijavítsam. Eredetileg úgy gondoltam, hogy két-három hetet igényel majd ez a munka, de aztán szembesültem vele, hogy mennyi mindent szeretnék átírni a könyvben. Nem csupán a történelemmel kapcsolatos apróságokat, hanem szinte minden mondatot és bekezdést, mert nem találtam ezeket eléggé gördülékenynek, kellőképpen kiműveltnek. Voltak párbeszédek, amiket átírtam vagy részben kitöröltem, máshol teljes oldalakat írtam hozzá a könyvhöz, sőt a közepe táján még egy új fejezettel is megtoldottam. Végül két hónapig tartott a Non nobis Domine teljes javítása, átírása és bővítése, de most úgy érzem, megérte: az eredeti változat még csak a gránittömb volt, amiből mostanra sikerült rendesen kivésni a szobrot. És íme, az egykori álmom nyolc év alatt teljesült: most már kerek egész a történet, bárki hozzájuthat, akit érdekel, és maga a könyv is olyan „testet” kapott, amilyet mindig is szerettem volna neki.

Az elmúlt két évben három rész is megjelent a tizenöt kötetesre tervezett Anjouk-sorozatodból (Liliom és vér, Lángmarta dél, Az utolsó tartományúrig) az Athenaeum Kiadónál. Hogyan kapcsolódik a Non nobis Domine az említett történelmi regényfolyamhoz?

A Non nobis Domine abban a korszakban játszódik, amikor kihalt az Árpád-ház, és bő tízéves harcok kezdődtek a trónért. Mint tudjuk, ezekből a harcokból Anjou Károly került ki győztesen, az ő oldalán harcol a regény főhőse, Bátor Vilmos fogadott fia, Attila is. A Non nobis Domine a rozgonyi csatával ér véget, ami a trónharcok szempontjából egy jelentős történelmi esemény, Anjou Károly számára azonban még mindig csak valaminek a kezdete. Mivel időközben teljesen beleszerettem a magyar Anjou-dinasztia és a XIV. század történetébe, már a Non nobis Domine megírásakor tudtam, hogy magáról a korról még írni akarok, sőt azt is tudtam, hogy amit írni fogok, az sorozat lesz, és Anjouk címen fog futni. Azt nem tudtam csupán, hogy honnan is kezdjem elmesélni a lovagkirályok évszázadának történetét. Kezdjem ismét az elején? Írjak megint ugyanazokról az eseményekről, csak más szemszögből? Ez hatalmas dilemma volt számomra, és igazából semmi kedvem nem volt ugyanezt a történelmi korszakot még egyszer megírni, így végül a legkézenfekvőbb megoldást választottam: közvetett módon ugyan, de az Anjouk első részével folytattam a Non nobis Domine történetét, amit pedig hivatalos előzménytörténetté „avattam”. A gond csak az volt, hogy ez az előzménytörténet nem az Athenaeum Kiadónál jelent meg, és az új olvasók nem tudták beszerezni az eredeti kiadást, legfeljebb annak első kötetét. Ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy a regény végre az Athenaeum Kiadó gondozásában is megjelent, méghozzá kerek egészként, és az Anjouk­-sorozat köteteivel megegyező méretben. Így most már egy helyen van az egész „család”, és a polcon is jól mutatnak egymás mellett.

A kötet szépséges és hatalmas, a 800 oldal azonban két regényt is tartalmaz, melyek kicsit hangulatukban, szerkezetükben is különböznek egymástól, annak ellenére, hogy teljes egészet alkotnak. Mesélnél egy kicsit a Kelet oroszlánja és Az utolsó vörös barát keletkezéstörténetéről?

Bár én valójában egyetlen nagyregényként kezelem ezt a történetet, az kétségkívül igaz, hogy a Kelet oroszlánja és Az utolsó vörös barát című részek hangulatilag is, és bizonyos arányokat tekintve is különböznek némileg egymástól. Ennek csupán annyi az oka, hogy míg a regény első felében (a Kelet oroszlánjában) a főszereplő gyermekből férfivá, fegyvernökből lovaggá érését követhetjük nyomon, addig a második felében (Az utolsó vörös barátban) már azt láthatjuk, ahogy a főhős egy feltörekvő király lovagjaként vesz részt az események sűrűjében, fiatal felnőttként gyakran a történelmet formálva. Éppen ezért mások az arányok is: míg a történet első fele inkább egy kalandregény, amihez a történelem majdhogynem csupán díszletként szolgál, addig a második fele már egy tömény háborús regény, ami sokkal inkább figyel a történelmi eseményekre, és kissé háttérbe szorítja a főszereplők fiktív kalandjait. Ha azonban teljesen külön kezeljük egymástól a két részt, akkor nem működnek önálló regényekként: a Kelet oroszlánja még csak felvezeti az igazi nagy történetet és a katarzist, míg Az utolsó vörös barátból hiányzik a felvezetés, a megalapozás, a karakterek bemutatása. Az a poén egyébként, hogy valójában mindig is Az utolsó vörös barátot szerettem volna megírni: a tűzben edződő templomos lovag történetét, minden sikerével és kudarcával, drámájával és fájdalmával együtt. Csak hát ez elé még odakívánkozott egy vaskos szakasz arról, hogy ki is ez a lovag, miért is küzd, hol él, mikor, és mik ennek a világnak a szabályai. Tehát Az utolsó vörös barát az, amit meg akartam írni, a Kelet oroszlánja pedig az, amit meg kellett írnom. Így lett a kettőből egy nagy, kerek egész: a Non nobis Domine.

Bátor Attila felemelkedését látva felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogyan kerültek a középkorban a hatalom közelébe az emberek, hogyan választódtak ki a nagynevű családok. Mi számított még az érdemen kívül?

A történelemnek mindig voltak olyan korszakai, amikor puszta tettekkel, vitézi helytállással vagy akár éles ésszel is lehetett bizonyítani. Ha eljött a megfelelő pillanat, és az adott személy ezt felismerve cselekedett, akkor megcsinálhatta a szerencséjét – és az utódai szerencséjét is. Időről időre történtek a középkorban szinte népmesébe illő felemelkedések. Ilyen népmesei korszak Magyarországon a XIV. század eleje is, amikor a magyarság – mint azt jellemzően minden évszázad során legalább egyszer, manapság pedig már hetente megteszi – drasztikusan kettészakadt: az egyik fele az ifjú Anjou Károly mellé állt, a másik fele vele szemben sorakozott fel. Az már a sors fintora, hogy az akkori nemesség java része a vesztes oldalra állt, és Károlyt javarészt kisebb családok, afféle szerencselovagok támogatták. Így aztán a régi arisztokrácia szép fokozatosan eltűnt, és az új király új nemesi réteget emelt fel, méghozzá nem Itáliából beköltöztetett családokból, hanem régi magyar famíliákból. Létrehozta az udvari lovag intézményét, és a keresztény világon elsőként saját, világi lovagrendet alapított: a Szent György Lovagrendet. Számos tettre kész embernek adatott meg ekkoriban a társadalmi előrelépés. Olyan családok emelkedtek fel ekkoriban, akik a későbbi évszázadok során meghatározták a magyar történelem alakulását: többek között a Báthory, a Széchenyi és a Széchy család ősei, akik akkor még valóban csak afféle vakmerő szerencselovagok voltak. Debreczeni Dósa vagy éppen a Lackfiak felemelkedése szintén egy izgalmas történet – főképp az utóbbiaké, akik a század végére el is buktak, hatalmasat zuhantak a csúcsról, ahova egyébként Anjou Károly és Nagy Lajos alatt viharos sebességgel emelkedtek fel.

A Non nobis Domine szerelmi szála egészen egyedi, a középkori vágyakozás helyett itt igazi, testi és lelki szerelmet látunk, mely a zavaros viszonyok közepette is beteljesedik. Hogyan született meg a fejedben Ágnes és Attila szerelme?

Azért akad bőven olyan időszak is a regényben, amikor Attila és Ágnes jó ideig csak a messzeségből vágyakozhatnak egymás iránt, de valóban igyekeztem beteljesíteni az ő szerelmüket. Mivel annak idején úgy gondoltam, hogy ez a regény elsősorban Bátor Attila élettörténete, ezért semmiképpen sem akartam kihagyni belőle a szenvedélyt, az igazi nagy szerelmet, méghozzá azt a ritka fajtát, amikor egy ember egész életében csak egyvalakit szeret igazán. Filmek és könyvek egyaránt inspiráltak, amikor elkezdtem írni a történetet: A rettenthetetlen, a Mennyei királyság, az Egri csillagok, A láthatatlan ember – ezekben az alkotásokban jellemzően van egy nagy szerelmi szál, ami átível az egész történeten. Egyértelmű volt, hogy a mindent elsöprő lángolás és az igazi, tiszta szeretet az én nagy történelmi opusomban is vezérfonal lesz. Nem véletlen az sem, hogy a regény mottójául az első kiadásban Szent Pál Szeretethimnuszát választottam. Ezzel kapcsolatban még elárulok egy kulisszatitkot: Attila szerelmének eredetileg más lett volna a neve, de 2009-ben beleszerettem egy Ágnes nevű lányba, és úgy döntöttem, róla mintázom meg az addigi legnagyobb művem női főszereplőjét. Attila például azért kap negyvenhárom szál levendulát Ágnestől, mert egy szép nyári napon én is ennyit kaptam tőle. A kis vászonszütyő a rávarrt vörös kereszttel szintén létezik, csak én nem lemorzsolt levendulát, hanem a pendrive-omat tartom benne, rajta az aktuális regényemmel. Ezt a lányt, az én Ágnesemet végül feleségül is vettem, az esküvőnkön pedig elhangzott Szent Pál Szeretethimnusza. Nincsenek véletlenek, és hiába is tagadtam évekig: Bátor Attila én vagyok.

A regény egyik legizgalmasabb mellékszereplője Szélűző, a táltos. Hogy találtad ki, és mi az ő szerepe?

Szélűző valójában nem a saját karakterem. Fonyódi Tibor kollégámtól és barátomtól kaptam kölcsön, aki először az Isten ostorai című regényében keltette életre ezt a nagyszerű regényalakot: az ő története szerint Szélűző, azaz Torda volt Atilla nagykirály táltosa, aki valójában egy vénségesen vén lélek, és végig jelen van a magyar történelemben. Olyannyira beleszerettem ebbe a csodás figurába, hogy kölcsönkértem a megalkotójától, aki – miután elolvasta Szélűző jeleneteit – örömmel adta nekem kölcsön a karaktert. Én mindenképpen szerettem volna legalább nyomokban megjeleníteni az ősmagyar világot is a kötetben, és ehhez Torda, na meg a Buda ostromakor feltűnő Vajk tökéletes alapot szolgáltattak (ha már itt tartunk, azt is megsúgom, hogy Furó Vajk létező személy, egy fiatal hagyományőrző srác, akit megleptem ezzel a szereppel). A regény egyébként telis-tele van irodalmi utalásokkal, csak a legtöbbje nem annyira direkt, mint Szélűző szerepeltetése. A félkezű Bökény például, aki végül hazakíséri szegény Wittelsbach Ottót, eredetileg Sümegi Attila Göröngyös utak című, zseniális novellájának főszereplője a Sár, vér, levendula című antológiából. Vagy ott van János, az íródeák, akiről a narrátor elmondja, hogy eddig egy bán szolgálatában állt, aki a mórokról íratott vele kitalált történeteket: ez egy kódolt főhajtás Bán Mór (polgári nevén Bán János) munkássága előtt. És még hosszan sorolhatnám, de inkább nem teszem: az olvasók bátran vadászhatnak irodalmi, sőt filmes utalásokra is a regényben.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Az olvasó, amikor a műveiddel találkozik, úgy érzi, hogy igazi bepillantást nyerhet a középkor világába, ez a könyv is rendkívül részletgazdag. A rendelkezésedre álló forrásokon kívül mi segít a saját írói világod felépítésében?

Hatalmas segítség számomra a XIV. századdal foglalkozó hagyományőrző csapatom, a Csallóközi Anjou Károly Bandérium munkája. Igaz, a Non nobis Domine eredeti megírásakor ez a közösség még nem létezett, de az átírás, javítás idejében már több mint két éve megalapítottuk, így utólag visszahatott a szövegre a ténykedésünk. Az ebben a csapatban való tagságom elsősorban a viseletek, a fegyverek és azok használata terén nyújt óriási segítséget: tudom, milyen nehéz egy kard, hogy néz ki egy autentikus párbaj, vagy hogy pontosan miből is állt egy középkori ember mindennapi viselete, és hogy azt milyen érzés egész nap viselni. A kísérletezés is sokat segít, otthon például időnként igyekszem a konyhában középkori ízeket feleleveníteni, és az így szerzett tapasztalataimat szintén beleírom a regényeimbe. Jelentős segítség továbbá a Pazirik Informatikai Kft. munkája, akik középkori magyar várak digitális rekonstrukcióit készítik el hihetetlen részletgazdagsággal. Mindez azonban mit sem ér kellő intuíció nélkül. Ha én nem tudnám igazán beleálmodni magam a középkorba, ha nem látnám magam előtt tisztán és élesen, amiről írni akarok, akkor az olvasókat sem tudnám úgy istenigazából mélyre rántani. Elsősorban érezni kell a kort, és szenvedélyesen szeretni – ha ez a kettő megvan, akkor már nem lehet túl nagy gond. Csak el kell kezdeni írni.

Szöveg: Peiker Éva
Fotó: Soós Laca