Federico Fellini 1920. január 20-án született Olaszországban, Riminiben. A gyermek Fellini hétéves korában járt először cirkuszban. Az élmény nagy hatással volt rá, noha a bohócokat ijesztőnek, nem pedig mulatságosnak találta. Nem sokkal később megszökött egy vándortársulattal, ám a család egyik barátja fülön csípte és hazavitte. A kissé magának való Federico szeretett rajzolgatni, és rajongott a képregényekért. Tizenegy éves volt, amikor álnéven elküldte rajzait és képregényeit néhány firenzei és római lapnak. Évek múlva, amikor már nem is számított rá, megérkezett az első honorárium. Az akkor már tizenhét éves Federico Firenzébe ment, ahol mintegy fél évig gyakornokként dolgozott a 420 nevű vicclapnál, majd 1938 elején Rómába utazott. Szüleinek azt ígérte, hogy ott beiratkozik az egyetem jogi karára, ám az előadásokat végül nem látogatta.

Rómában Fellini ismét újságírással próbálkozott. A Popolo di Roma rendőrségi rovatánál dolgozott, majd a Marc’ Aurelio nevű vicclaphoz került, emellett pedig a Cinemagazzino nevű, kis példányszámú lapot is ellátta színes hírekkel, interjúkkal. A Marc’ Aureliónál a későbbi rendező, Stefano Vanzina – kinek nevéhez fűződik többek között a Piedone-sorozat – támogatta a tehetséges kollégát. Beajánlotta őt Mario Mattoli rendezőnek, aki új, fiatal tehetségeket keresett, hogy ötleteket szállítsanak friss szemléletű komédiái számára. Hamarosan mások is foglalkoztatni kezdték Federicót, aki tevékenységi körét rádiójátékok írásával egészítette ki. Az egyikben (Cico és Pallina) Giulietta Masina játszotta a női főszerepet. Fellini randevúra hívta a lányt, akibe azonnal beleszeretett. Az érzés kölcsönös volt, a pár így 1943-ban összeházasodott. Giulietta rövidesen áldott állapotba került, de egy baleset következményeként elvetélt. A párnak 1945-ben fiúgyermeke született, aki azonban csak két hétig élt. A tragédiát követően az orvosok közölték a házaspárral, hogy Giuliettának többé nem lehet gyermeke. Házasságuk ettől csak még erősebb lett, és szerelmük kitartott életük végéig.

Egy napon a neves rendező, Roberto Rossellini felkereste Fellinit, hogy megkérje, működjön közre tervezett új filmje, a Róma nyílt város forgatókönyvének megírásában. Fellini eleget tett a kérésnek, majd részt vett Rossellini következő filmje, a Paisà elkészítésében is. Ekkor állt először rendezőként a kamera mögött, amikor egy rövid snittet forgatott le Rossellini távollétében. Színészként is kipróbálta magát, ám megmaradt a forgatókönyvírásnál, majd szaporodó szakmai tapasztalatainak köszönhetően hamarosan társrendezői feladatokat is kapott előbb Rossellini Ferenc, Isten lantosa című művében, majd Alberto Lattuada A varieté fényei című alkotásában. Fellini első filmje, A fehér sejk sajnálatos módon megbukott, és úgy tűnt, az épphogy elindult filmrendezői pályafutásnak máris befellegzett, A bikaborjak című alkotás azonban megmentette a fiatal alkotót. A kisvárosi, polgári származású aranyifjakról szóló művet meghívták az 1953-as velencei filmfesztiválra, ahol elnyerte az Ezüst Oroszlánt.

Fellini a siker után egy szkeccsfilmet készített, majd egy nagyjátékfilmmel is megbízták, ám annyira aggódott évek óta kallódó filmterve, az Országúton miatt, hogy semmit nem volt hajlandó megrendezni addig, amíg azt el nem készítheti. A bikaborjak velencei sikere után Carlo Ponti producer elvállalta a film finanszírozását, Giulietta Masina szerepeltetését azonban csak úgy hagyta jóvá, ha a két férfi főszerepet amerikai színészek kapják. Fellini nem tiltakozott, mivel Anthony Quinn és Richard Basehart megfeleltek a figurákról alkotott elképzeléseinek. A kész film Velencében került először a közönség elé, 1954-ben: a siker óriási volt. Federico Fellini világhírű rendezővé vált, és 1957-ben ő vehette át az első idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. A már elismert alkotó 1957-ben elkészítette a Cabiria éjszakái című filmet Pier Paolo Pasolini közreműködésével. A katartikus hatású filmdráma az Országúton-hoz mérhető világsikernek bizonyult, és szintén elnyerte az Oscar-díjat. Fellini ezután Az édes élet elkészítésébe fogott, mely követte a siker útján addigi alkotásait.

Az édes élet után Fellini egészsége megromlott, orvosai javaslatára szanatóriumba vonult. Ott kezdett el körvonalazódni benne egy újabb film terve, amelybe a korábbiaknál is több személyes élményt és kínzó problémát dolgozott bele. Ezeknek köszönhetően vált a 8 és ½ a filmtörténet első önvallomásává. A cselekmény felszínén elvileg csupán arról van szó, hogy egy filmrendező válságba kerül, és nem képes arra, hogy új alkotását elkészítse. Valójában azonban a filmbeli rendező, Guido történetén keresztül Fellini egyrészt az olasz értelmiség válságáról tudósít, másrészt önvizsgálatra buzdítja a nézőt. Azt sugallja, hogy a külső tényezők helyett sorsunk jobbra fordulását belső tartalékainkból, önmagunkra támaszkodva kell megvalósítanunk.

Fellini 1993-ban Oscar-díjat kapott az életművéért, melynek átvétele után nem sokkal kórházba került. Reumája is kínozta, de az igazi ok sürgős bypass-műtétje volt, melyet Svájcban végeztek el. Noha orvosai szerint hosszabb utókezelésre lett volna szüksége, Fellini szülővárosába, Riminibe utazott, felesége pedig Rómába ment néhány sürgős ügyet elintézni. Fellini a szállodai szobában agyvérzést kapott, és nem tudott segítséget hívni, így 1993. október 31-én elhunyt. Giulietta Masina mindössze néhány hónappal élte túl szeretett férjét.

Ahogy az Oxford Filmenciklopédiában is olvashatjuk: "Fellini több, mint individuális filmek rendezője, életműve egységes egészként áll előttünk. A megjelenítés módja és a hangnem változik az évek során, ahogyan változik a társadalom és a világ is, de Fellini, filmjeiben ugyanazokkal a lényeges témákkal és ideákkal foglalkozik."

Forrás: kultura.hu