2442

Nekünk nem szabad feledNI

1956 emlékezete a megyei könyvtárban

Október 20-án, csütörtökön a megyei könyvtárban egy zenés irodalmi összeállításon 1956 emlékezete volt a téma, amelyen a Hangraforgó együttes és Maszlay István Jászai Mari-díjas színművész előadásában elevenedett meg énekelt és szavalt versek, valamint naplórészletek formájában az, amit Nekünk nem szabad feledNI.

Két teljes hétre megrendült a kommunista pártállam, amikor egy kis nép felemelte a zászlót, és nemet mondott annak az önkényuralomnak, mely lábbal tiporta az emberi jogokat, méltóságukban mélyen megalázta az embereket, s ki akart irtani mindent, amely az egyetemes humanizmussal kapcsolatos – végleg el akarta téríteni népünket az európai „fősodortól”. Magyarország régóta nélkülözte a független létet, nagyhatalmak járszalagra fűzve éltünk, teljes kiszolgáltatottságban, nemzeti létünket azonban nem tudták megsemmisíteni.

Szabadságharcok, forradalmak, rendi-függetlenségi törekvések nyomták rá bélyegüket a „viharos századokra”. Rákóczi, Kossuth zászlaja fenyegetést jelentett az „osztrák sasra”, melyet ha nem is sikerült legyőzni, a diadalmaskodók – megkésve bár, de – lazítottak az elnyomás gyeplőin. A XX. század ugyan meghozta függetlenségünket, de az önálló magyar állami létünket csupán egykori területünk egyharmadán élhettük. A második világháború – nagyhatalmi megfontolás alapján – egy olyan birodalom érdekszférájába taszított, ahol a hagyományos életvitelünktől eltérő politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális rendet építettek már hosszú évtizedek óta. A történelmi vágány kelet felé vezetett, nyugatra „tilosra állították a szemafort”.

A magyarok reménykedtek egy „jobb kor” eljövetelében, de keservesen kellett csalódniuk. A népi demokrácia „fügefalevele” mögött egy hatalomra törő erő rejtőzött, mely teljes arc(ulat)át 1949-től mutatta meg. A fényes szellők nemzedéke az országépítő lelkesedéssel visszaélve a jövőbe vetett reményeitől megfosztva totális zsarnokság igájába hajtotta az országot, Rákosi, Gerő és társai, a szovjet bolsevizmus magyarországi szálláscsinálói korlátlan uralmat építettek ki, olyan elnyomó rendszert, ahol „mindenki szem a láncban”.

A nyomor, a politikai jogfosztottság, a kiúttalanság robbantotta ki népünk dicsőséges forradalmát, majd szabadságharcát. Az események láncolatát a fotóriporterek, az írás elkötelezett művészei mindig is megörökítették. A korábbi elnyomó rezsimek is szembesülhettek az intellektuális ítéletekkel: gondoljunk A walesi bárdokra, Szondi két apródjára, V. Lászlóra, mely történelmi balladákban a megénekelt középkori történéseket saját korunkba helyezve, a szereplőket kicserélve kell értelmezni. A festők ábrázolta Siralomház, vagy Hunyadi László siratása szintén a zsarnokság elítélésének jegyében született, és például a filmművészet vászonra alkotott Szegénylegények is ebbe a sorba tartoznak. A nyílt ellenállások mellett ezek voltak a rejtettebb tiltakozás, elutasítás megnyilvánulásai.

Az októberi két hét mondhatni világtörténelmi jelentőségű volt, Magyarország beverte a kommunizmus koporsójába az első szöget. Egyetemisták, tanulók, fiatal munkások harcoltak a barikádokon a világ egyik legerősebb hadseregének nyomasztó túlerejével szemben. A magánemberi nemzetközi szolidaritás, segítségnyújtás számos formája jelent meg, de a kegyetlen reálpolitikai számítások áldozataként keleti függésünk megmaradt, katonai segítség híján fiaink elvéreztek, s ha a hangsúlyok eltolódásával is, de a rendszer még több mint három évtizedig megmaradt.

A forradalom kapcsán mind hősies helytállásra, mind politikai árulásra, köpönyegforgatásra láthattunk példát. A két hét eseményei a békés felvonulástól, rendszerellenes követelésektől, jelszavaktól, a tömeget békítő, majd vérforralóan uszító politikusi beszédektől a harcig terjedtek. A pesti utcákat lánckerekek taposták, Sztálin szobrát ledöntötték, majd következett a vér, megtorlás, akasztófák, börtön, egzisztenciális ellehetetlenítés – a Kádár-rezsim ezekkel a fegyverekkel lépett fel. Példa kellett, hogy rettegjen az ország, ez a szemlélet az uralom elleni lázadást akarta kiirtani egyszer s mindenkorra.

Mind a forradalom, mind pedig a Kádár-korszak kitermelte a maga ötvenhatos irodalmát. Természetesen pályadíjul nem irodalmi elismerések, hanem börtönévek lettek osztályrészei a szerzőknek. Kiss Dénes verse, az „ötvenhatos Talpra magyar” (Velünk vagy ellenünk) egy év szabadságvesztést eredményezett, de rendszerellenes költeményeiért Buda Ferenc is megjárta Kádárék börtönét.

A Hangraforgó együttes és Maszlay István Jászai Mari-díjas színművész fémjelezte ünnepi rendezvényt az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott 1956-os Emlékbizottság támogatta. A megyei könyvtár programja nagyszámú érdeklődőt vonzott. A helyszín dekorációja remekül teremtette meg a kellő hangulati atmoszférát, bevezetőként egyedülálló képsorok peregtek: 8 korabeli tudósítói felvétel idézte fel az eseményeket, ahol láttunk hömpölygő tömeget, lelkes szavalatokat, az utcákon felvonuló harci járműveket, barikádköveket, vállukon fegyvert viselő forradalmárokat, a határokon túlra menekülőket, kórházban ápolt sebesülteket.

A műsor folyamán a forradalmi események nyomon kísérése irodalmi utazással párosult: Buda Ferenc, Kecskési Tollas Tibor, Ratkó József, Kiss Dénes, Tamási Lajos, Wass Albert és mások versei hangzottak el megzenésített formában. A költemények a forradalom melletti állásfoglalásra, színvallásra késztettek, felcsendült az elhagyott haza utáni honvágy, a november kettős üzenete: emlékezés az elesettekre (sajátos Halottak napja), de egyben fenyegető mementó is.

A feledésre, a kollektív amnéziára való hatalmi törekvés szerencsére sikertelen maradt, az emléknyomok búvópatakként éltek tovább, hogy a hatalmon lévők politikai „elernyedésével” a felszínre törhessenek. Minden igyekezet 56 emlékének eltörlésére, hiteltelenítésére, erkölcsi megbélyegzésére kudarcra volt ítélve. Deák szavait vélem érvényre jutni, melyek a negyvennyolcas események bukása után hangzottak el: „Amit erőszak, önkény vesz el, jószerencse visszahozhatja, míg amiről a nemzet önként mond le, annak visszaszerzése kétséges”.

A dicső történelmi eseményeknek mindig vannak megéneklői. Tamási Lajosnál a pesti utcák fiataljainak harcai elevenedtek meg, Márai Sándor Mennyből az angyal című költeménye a világ lelkiismeretéhez szól, mintegy tetemre hívásként szólalnak meg Nagy Gáspár verse az elkerülhetetlen számonkérésre hívja fel a figyelmet (a hatalom ekkor a verset megjelentető Új Forrást bezúzatta). A nyolcvanas években aztán a szellem kezdte feszegetni a palackot, s már csak néhány esztendő kellett, hogy elérkezzen 1989, a valódi annus mirabilis, a csodálatos év.

F. Sipos Bea és Faggyas László, valamint meghívott vendégük, Maszlay István roppant színvonalas, remekül megkomponált műsorral rukkolt elő; az ilyen produkciók nemcsak emelik az ünnep fényét, hanem teljességgel visszaadják az ünnepi megemlékezések méltóságát, ráadásul üde színt is visznek bele. A rendezvény végén a főszereplők a közönség minden tagjának kitűzőket adtak át az 1956-os események 60. évfordulójának és a Hangraforgó együttes 1956 emlékezetének megörökítéséről.

Az 1956-os események tisztán világítottak rá népünk szilárdságára, identitásához való töretlen ragaszkodására. Komoly tanulsággal járt az elmúlt időszak: végérvényesen nem lehet a népeket akaratuk ellenére kormányozni, hiszen 1956 nevezetes októberén is tapasztalhatták, hogy a néma csend egyszer véget ért, és „feltámadott a tenger, a népek tengere…”.

Csiszár Antal
Fotók: Molnár György, a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

2016.10.24