Napóleon Párizsba hazatérve azonnal új hadsereg szervezésébe kezdett, valamint kivont Spanyolországból akkora haderőt, amekkorát csak mert. Az új hadsereg még mindig hatalmas volt, ám akadtak gyenge pontjai. Míg a franciák elegendő újonccal rendelkeztek, sőt fegyver is volt bőven, a lovakat már nem lehetett olyan gyorsan pótolni, így az 1813-as hadjáratban a gallok korábbi nehézlovassági fölénye már nem volt meg, és természetesen az újonc katonák sem rendelkeztek a régi veteránok harci tapasztalatával. A másik kudarc diplomáciai fronton következett be. Napóleon képtelen volt erőszakkal szövetségesévé tett csatlósait megtartani, és amint a franciák ellenségei elérték valamely állam határát, azok gyakorlatilag azonnal pártállást váltottak. Elsőnek Poroszország fordult Napóleon ellen, s csatlakozott a brit-spanyol-orosz-svéd koalícióhoz, de a kisebb német fejedelmek hűsége is erősen kérdéses volt.

Hogy megelőzze a szászok, dánok és a Habsburg Birodalom átállását, 1813 májusában Napóleon a porosz-orosz erők ellen Szászországban támadást indított, majd néhány győzelemmel helyre is állította legyőzhetetlen hírét. A nyár diplomáciai alkudozásokkal telt, melynek csúcspontja június 26-án a diktátor és Metternich osztrák külügyminiszter 8 órás találkozója volt Drezdában. A drámai hangvételű beszélgetés során ismét kiderült – a Napóleon uralmát egyébként megmenteni igyekvő – Metternich számára, hogy ezzel az emberrel képtelenség betartható alkut kötni, mert mindent vagy semmit játszik. A francia császár végül azzal köszönt el a diplomatától, hogy majd találkoznak Bécsben… Nem meglepő módon az osztrák-magyar állam csapatai hamarosan felvonultak Csehország felől Napóleon ellen, végérvényesen megváltoztatva az erőviszonyokat. Ennek ellenére Napóleon katonai zsenije még mindig működött. 1813. augusztus 26-27-én 135 ezer fős serege igen súlyos vereséget mért a 214 ezer emberből álló orosz-porosz-osztrák koalíció hadseregére Drezdánál. Ám a császár nem lehetett mindenhol ott, és más hadszíntereken a túlerő visszaszorította a franciákat.

Végül mindkét fél Lipcsénél vonultatta fel hadait, méghozzá elképesztő nagyságban. Az október 16-tól 19-ig tartó „népek csatájának” elnevezett vérfürdőben 380 ezer szövetséges és 225 ezer francia katona vett részt. Mindkét oldalon ténylegesen népek vonultak fel, még a „francia” hadsereg is tele volt lengyel, szász, würtembergi, olasz katonákkal, a vele szemben álló koalíciós haderőt alkotó nemzetmozaikról szót sem ejtve. Alighanem ez volt az Európa földjén addig vívott legnagyobb csata. A francia császár védelmi állást foglalt el Lipcse városa körül, melyet a szövetségesek északi (poroszok) és déli (osztrákok, oroszok) irányból támadtak. A csata október 16-án óriási ágyúzással indult, ami nem meglepő, hiszen Napóleon 700 löveget, a koalíció 1500 ágyút és tarackot vetett be a harc során. A csata hullámzott, falvakat foglaltak el az osztrákok, majd foglaltak vissza a franciák Lipcse körül, de egyik fél sem jutott lépéselőnybe. Másnap csak két kisebb harci esemény volt, és mindkét fél további erősítéseket vont magához. Október 18-án aztán minden oldalról elszabadult a pokol. Északkeletről megérkeztek a svéd csapatok Napóleon korábbi tábornoka, Bernadotte vezetésével.

Érdekesség, hogy Bernadotte később XIV. Károly János néven svéd királlyá lett (a svéd királyok a mai napig az ő leszármazottai), felesége pedig Napóleon korábbi jegyese, Désirée Clary volt. Még érdekesebb, hogy mikor Bernadotte svéd királyként meghalt, és balzsamozták a testét, egy még forradalmi tábornok korában készített tetoválást találtak a testén a következő felirattal: „Halál a királyokra!”… Hiába, a következetesség nem volt a legfőbb erénye.

A svéd támadás folytán Napóleon teljesen beszorult Lipcsébe, egy keskeny nyugati sávot leszámítva bekerítették. Napóleon igen keményen küzdött, ám a szász csapatok megunták, hogy német testvéreik ellen küzdjenek, és átálltak a szövetségesekhez. Napóleon október 18-án este úgy döntött, hogy visszavonul a harapófogóból. A nyugat felé a várost elhagyó franciáknak át kellett kelni Elster folyón, mely felett híd ívelt át. A szövetségesek reggel 7 órakor érzékelték, hogy a franciák visszavonulnak, s ezért intenzív támadásba kezdtek. Délután 1 órakor az Elsteren átvezető hidat egy francia utász idő előtt felrobbantotta, s így a francia hadsereg egy része a város keleti partján ragadt Oudinot irányításával. Napóleonnak semmi esélye nem volt megmenteni katonáit, akik heves utcai harcokban védték magukat. Napóleon hű lengyel tábornoka, Poniatowski megpróbált lóval átúsztatni a folyón, ám belefulladt. Végül az egész ott ragadt hadtest kénytelen volt megadni magát. A csatát kezdő francia haderőnek csak a roncsai jutottak ki nyugat felé a városból.

Napóleon 38 ezer halottat és 20 ezer foglyot veszített (seregének negyede, nem számítva az átálló szászokat), de ellenfeleinek is 54 ezer katonája halt meg vagy sebesült meg. Ez az egész csatában bevetett létszám csaknem ötöde, ami egészen megdöbbentő! A francia vereség azonnal eldöntötte a Napóleon kreálta német Rajnai Szövetség sorsát, és 1814 elején már küszöbön állt Franciaország inváziója. A britek Spanyolország, a porosz-osztrák-orosz-svéd seregek Németország felől elérték Franciaország történelmi határait. Ekkor már közel 1 millió katona készült Franciaország megszállására, Napóleon pedig ismét nekiállhatott új hadsereget szervezni.

Bár rendszerint Napóleon bukását Waterloo-hoz szokás kötni – és az utolsó végzetes döfést tényleg ott kapta meg –, de birodalmának végét ténylegesen a császár Lipcsei veresége jelentette.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: www.honvedelem.hu

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.