Alapvetően egy bestsellert a mozivásznakra adaptálni mindig hálás feladat, hiszen ha maga az alapanyag minőségi, nagy baj nem történhet, csak kell egy forgatókönyv, amely a cselekmény esszenciáját rövidebb formában összesűríti, néhány nevesebb színész, na meg persze egy olyan rendező, aki mindezt megfelelően felfesti, és a lapok hangulatát is megidézi. Elméletben. Ugyanis mindezek ellenére mégsem mondhatnánk, hogy túlnyomó többségben lennének a csavaros, emlékezetes regényfeldolgozások. A lány a vonaton ennek a mérlegnek a nyelvét vaskos súlyával ebbe az irányba billenti el, mivel nemcsak a thriller alappillérének számító nyomasztó atmoszféra hiányzik belőle, de még az amúgy rendelkezésre álló, acélosnak nem nevezhető cselekmény átírását sem sikerült a javára fordítania a készítőknek. Így ha úgy döntesz, hogy bevállalod a harmadik vágányban Emily Blunt mellett ülve ezt az utazást, akkor készülj fel, hogy baromi hosszú és álmosítóan lapos percek várnak majd rád.

Ugyanis Paula Hawkins regénye a Holtodiglan mintáját követve igyekezett egy olyan krimi-thrillerrel előállni, amely a – sokkal eredetibb – elődhöz hasonlóan három szereplő szemszögén keresztül, illetve az ő nézőpontjukból láttatott eseményeket megtörő jelen és múlt váltakozásának segítségével igyekezett a műfajra jellemző kirakóst kreálni az olvasója számára, ezzel hitetve el velük, hogy egy roppant csavaros és feszültségekkel teli darabbal állnak szemben. Viszont ha mindennek a mélyére néztünk, akkor elnagyolt karaktereket és kiszámítható fordulatokat kaptunk, mely a rendezőnek, Tate Taylornak is feltűnhetett, így jó néhány dolgot átszabott a történetet illetően, csak éppen ezáltal tovább rontotta a helyzetet.

Először is a helyszínt Londonból egy New York-i kisvárosba tette át, ezáltal sokkalta előkelőbbé és kifinomultabbá téve a könyvben megismerthez képest – az már más kérdés, hogy így kommerszé varázsolta mindezt –, majd a multiplexek közönségéhez szabta a főhősnőt, és sokkalta vonzóbbnak, valamint kevésbé szarkasztikus személyiséggé silányította le őt. Mindennek tetejébe a végső konfliktus feloldását, a közönség számára a nagy ráeszmélést jelentő csattanót is alaposan átszabta. Míg alapvetően a legfontosabb momentum volt a maga érzelmi töltetével és a karakterek közötti viszonyrendszer feje tetejére állításával Rachel ráébredése a valóságra, a homályba veszett emlékeinek és tetteinek megismerése, az adaptációban valamilyen érthetetlen okból kifolyólag egy új karakter teljesen fölösleges bevezetésén keresztül történik mindez, mely a főhősünk igazsággal való szembesülésének intimitását teljesen rideggé és érdektelenné tette. Taylor bár igyekszik versenyre kelni az adaptációkban rutinos David Fincher példaként szolgáló darabjával, ő nem Fincher, és akármennyire is szeretné ezt hinni magáról, ha A lány a vonatont bizony mellé mérjük, akkor látványosan elbukik vele szemben. Mert a közel két órás játékidő a MÁV-hoz hasonlóan lassan és unalmasan zötykölődik előre, egy komornak csak látszani akaró, alkoholtól mámoros, egydimenziós thrillerként, amely így jócskán a végállomás előtt kisiklik.

Taylor darabja inkább egy erkölcsi tanmeseként értékelhető, mint vérbeli krimi elemeket is felvonultató thrillerként. A múltból összekapart kirakós darabjainak fokozatos összeillesztése még akár érdekes is lehetne, de a karakterek annyira közhelyesek és eltúlzott archetípusokként vannak beállítva, hogy történeteik, mögöttes motivációik közhelyességük miatt a kíváncsiságunkat sem keltik fel. Zombikként mozgó figurák, akik mindenféle összetettséget vagy különleges vonást mellőznek. Humort, érdekes fejtegetéseket nem ismerve, ugyanakkor szexuálisan túlfűtött libidóval gördítik előre a sztorit, történjék bármilyen érdekes momentum, amit fejtegetni lehetne, nincs mese, megy a levesbe. Pedig lenne ebben bőven kraft, amiken elmélázva azonnal feltűnik, hogy ez az adaptáció egy kihagyott ziccer volt a készítők részéről. Hiszen a sztoriban éppen úgy benne volt a téves megítélés kérdése, mint a női alkoholizmus tabu témája, a megtévesztő, belülről önmagát felemésztő ideálnak tartott családmodell veszélyei, az anyasággal járó félelmek, vagy éppen a házasság intézményének elavult mivolta a modern világban. De köszönhetően a biodíszletként funkcionáló szereplőknek, valamint a hollywoodi igényekhez igazított Erin Cressida Wilson forgatókönyvíró alapján lebutított szkriptnek, mindennek látványosan csak a felszínét kapargatják a készítők.

Taylor sincs teljesen tisztában mindazzal, hogy miként is kellene a látottakat (olvasottakat) megközelítenie, így rendre mellényúl a feszültségkeltő szekvenciák során. Bárminemű mélység nélkül alapvetően lehetelten ezt a feladatot abszolválni, ha ráadásul még emellett a fókuszpontot sem találja, kész a rosszul ütemezett és ezáltal a gócpontok mellett InterCity sebességével elhaladó hangulatteremtés. A lány a vonaton nagy szerencséje, hogy Charlotte Bruus Christensen operatőr merész kameramunkája valamelyest szépít a helyzeten. A gyakorta zavarosan lüktető megközelítéseivel, az arcok rezzenéseit közelről megmutató beállításaival remekül közvetítené a főhősnő labilis idegállapotát, sőt néhány jelenet erejéig neki köszönhetően elhisszük, hogy ez még lehet egy feszes thriller is. Aztán a baljós, sötét hangvételű összképet elrontja a könyvben eredetileg foltos, puffadt arcú, karikás szemű, túlsúllyal és alkoholproblémával küzdő, megkeseredett Rachel képében a gyönyörű, még ebben is filmsztárnak tűnő Emily Blunt. Értem én, hogy a minél eladhatóbb külcsín érdekében ez elsőre remek döntésnek tűnhetett a castingon, de így pontosan azt a karaktert sikerült eldobniuk, akire Hawkins írónő a legnagyobb hangsúlyt fektette, akit a körülötte lévő szereplők között egyedüliként mélyebb változásokkal és árnyaltabb személyiségjegyekkel ruházott fel. Blunt bár tényleg elhiszi, hogy sikerülhet helytállnia, és menteni a menthetetlent, így elképesztő vehemenciával üvöltözik, bámul tátott szájjal, grimaszol, és ha kell, hirtelen megőrül, de még így sem hiteti el velünk, hogy ő Rachel, inkább kínos és hatásvadász mindaz, amit látunk, ahogy a többi színész is.

Tate Taylor adaptációja nem képes olyan stiláris elemekkel elkápráztatni minket, mint David Fincher etalonja, így kiszámíthatóságával és üres karaktereivel felszínes thrillerként a középszer homályába merül. Mégis az operatőri munka és az ezt aláhúzó Danny Elfman lüktető, szabálytalanul váltakozó, feszültséggel teli dallamai időről időre elhitetik velünk, hogy amit látunk, az jó. Bár a játékidő közben a készítők igyekeznek a nagy rejtély iránt felkelteni a figyelmünket, A lány a vonaton a hatalmas erőlködések közepette a nagy „minden mindennel összefüggésben volt” érzés átadására olyannyira kínos pillanatokba fullad, hogy mire leszállunk erről a vonatról, már csak egyetlen kérdés foglalkoztat majd bennünket: Ki hitte el erről, hogy ez ilyen formában működhet, és méltó adaptációja lehet a bestsellernek?

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen.hu