1231

Közép-Európa a kedvenc helyem az egész világon

Operators (és Wolf Parade) interjú Dan Boecknerrel

Kevés olyan kanadai van, akit jobban érdekel a volt keleti blokk kultúrája, mint a hoki. A leginkább a Wolf Parade tagjaként ismert Dan Boeckner (a képen középen) közéjük tartozik, aki október 2-án új zenekarával, az Operatorsszal lépett fel a Dürer Kertben (ahol az észak-ír Girls Names és a magyar Black Bartók is tiszteletét tette), de előtte még mesélt nekünk Budapesthez és az Unicumhoz fűződő kapcsolatáról, kedvenc friss zenekarairól és a Wolf Parade következő lépéséről is.

Hogyan lett belőled zenész?

Egy kanadai kisvárosban nőttem fel. Tizenhárom évesen alapítottunk egy zenekart, amivel Metallica-feldolgozásokat játszottunk, Ride the Lightning volt a neve. Én lettem a basszusgitáros.

Hat évvel ezelőtt felléptél Magyarországon a Wolf Parade tagjaként. Van valami emléked az országról?

Sőt, a Handsome Fursszel is felléptünk itt kétszer, úgyhogy játszottam már párszor Budapesten, mindannyiszor ugyanott, azon az ukrán hajón a Dunán. Imádom azt a helyet, a Wolf Parade Expo 86 albumáról néhány számnak itt játszottuk el először a végleges verzióját, erről tök jó felvételek is vannak. Nagyon izgatott voltam, amikor először jöttem Magyarországra, korábban ugyanis Nádas Pétert és Szerb Antalt is olvastam, és Budapest mindig is lenyűgözött. Emlékszem, hogy az első Handsome Furs-koncert után elképesztően berúgtunk az Unicumtól, és összevissza mászkáltunk a Dunaparton a sötétben, az eget és a hidakat bámulva. A Wolf Parade-nek is érdekes kapcsolata van Budapesttel, néhány éve ugyanis barátunk és videósunk, Matt Moroz ide költözött, és elkezdett dolgozni egy Bill Nelson nevű pasasnak, aki a kétezres évek közepén itt élt. Róla azt érdemes tudni, hogy hitt a gyíkemberekben, több millió dollárt húzott le gyanútlan emberektől, akik elhitték neki, hogy energiakészüléke gyógyítja a rákot, és egy helyi tévétársaságnak fizetett azért, hogy az leadja éjjel a borzalmas filmjeit (itt pedig egy fantasztikus dal látható és hallható tőle – a szerk). Végül ezeknek a kapcsolatoknak köszönhetően az I’ll Believe in Anything klipjét Budapesten forgattuk.

Melyik a kedvenc európai országod?

Nehéz kiválasztani egyet. Azt hiszem, hogy a volt keleti blokk, ahol a régi Osztrák-Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom találkozott, a kedvenc térségem az egész világon, Budapesttől Belgrádig, Bukaresttől Szófiáig. A történelem különböző rétegei itt egymásra épülnek, finomak a helyi ételek, jók a zenekarok, jó a közönség. Egyfajta sötét energia hatja át ezt a környéket, kívülállóként úgy érzed, hogy itt Európa igazi középpontjában vagy, ami nem olyan, mint a kontinensről a tengerentúlon élő, idealista kép.

Vannak a zenében olyan emberek, mint Agnus Young, akik évtizedeken keresztül megmaradnak egyetlen zenekarnál, másoknak pedig arra van szükségük, hogy több projektjük is legyen párhuzamosan. Hogyan lettél te a második típus?

Azt hiszem, így lettem összerakva. Minden zenekaromtól kaptam olyan dolgokat, amiket a többi nem tudott megadni. Az Operatorsnál egy csomó szintetizátorprogramozást csinálok, a színpadon pedig én vagyok a frontember. Együtt játszhatok Devoikával és Sammel, akik nagyszerű zenészek. Mindegyik zenekarnak megvan a saját zenei nyelve, és szeretem, hogy át tudok járni köztük. Azt hiszem, hogy ezáltal jobban is értékelem őket. Talán olyan ez, mint a többszerelműség.

Melyik zenekarod az elsőszámú most?

Mindkettőnek ugyanannyi időt adok, és ez igaz a turnézásra és a kreatív munkára is. Ez egyrészt megtérülő dolog, másrészt viszont azt jelenti, hogy most nem igazán van hétköznapi értelemben vett életem. De ezt nem bánom egyáltalán.

A hosszú szünet után idén kiadott a Wolf Parade egy kislemezt. Mi a következő lépés?

Valamikor december-január környékén felveszünk egy új albumot Washington államban, ez már nem EP lesz, hanem rendes nagylemez. Nagyon várom már ezt az időszakot, egy olyan producerrel fogunk dolgozni, akinek nagy rajongója vagyok, és az idén eddig nagyszerűen ment a közös dalírás.

Mit szeretnél elérni az Operatorsszal?

Eddig sikerült teljesíteni azokat a célokat, amiket felállítottam magamnak, mikor elindítottam a zenekart. Az első amerikai turnénk nagyjából teltházas lett, és elégedett vagyok az idén megjelent albummal is, ami nálam elég ritkán fordul elő. Egyébként mindig féléves célokban szoktam gondolkodni, például a következő nyárra azt tűztem ki, hogy kétszer akkora helyeken játszunk Észak-Amerikában, mint most. Azt viszont sajnáltam, hogy mióta a Handsome Furs leállt, nem jártam Kelet-Európában, úgyhogy amikor készen lettünk a lemezzel, ez volt az első dolog, amivel elkezdtem foglalkozni. El akarok jutni oda, hogy évente kétszer járunk át ide fellépni. Ami pedig a kevésbé kézzel fogható dolgokat illeti, szeretném továbbvezetni az Operatorst új, különlegesebb, furcsább irányokba. Úgy gondolom, hogy ha nem állítasz magaddal szemben kihívásokat, és nem próbálod meg tágítani a kreatív munkád határait, akkor nincs sok értelme csinálni ezt az egészet.

Az Operators egyelőre nem igazán tört be a köztudatba. Mit gondolsz, mire van még szükség ahhoz, hogy elérje a Wolf Parade népszerűségét?

Azt hiszem, hogy a Wolf Parade kezdeti sikereihez nagyon kellett, hogy jókor legyen jó helyen. Ami ezután következett, az a turnézásnak és a kemény munkának köszönhető, na meg annak, hogy soha nem csináltunk semmit, ami nyíltan túl populáris lett volna. Az Operators más tészta, más a közönség is, és még csak az első albumunk jelent meg, szóval próbálok úgy hozzáállni, mint a Handsome Furs vagy a Divine Fits kezdeti időszakában. Lassú növekedés és punk hozzáállás, nem jut eszembe jobb szó erre. És annyi turné, amennyi csak belefér. Szerintem van valami nagyon fontos dolog abban, hogy a harmincezres fesztiválokról átváltottam oda, hogy kétszázötven embernek játszom egy varsói klubban. Bizonyos szempontból ez tartja fent a kapcsolatot köztem és a művészetem között.

A Pitchfork azt írta az Operators új albumáról, hogy a stílusára a legmegfelelőbb szó a nightmare pop. Mit gondolsz erről?

Nekem tetszik ez a kifejezés, passzol szerintem a Blue Wave-hez.

Mi inspirál téged a dalírásra? Igyekszel figyelni arra, hogy mi történik körülötted, vagy inkább elvonulsz a te saját világodba?

Elsősorban az utazás, a mozgás az, ami táplálja a kreativitásomat. És egyértelműen a nagyvilág dolgai inspirálnak, nem a saját kis belső világom. Azt hiszem, hogy még sosem volt olyan könnyű a saját, lezárt és teljesen testreszabott valóságunkban elmerülni, mint most, ez pedig egyáltalán nem vonzó dolog számomra. Ebben a kis világban egyszerűen nincs semmi, ami írásra inspirálna. Akármit készítettem eddig, az mindig reaktív volt.

Kik a kedvenc feltörekvő előadóid?

Például a Greys, a Preoccupations, az Alvvays, az Equiknoxx, Jenny Hval, vagy Gazelle Twin. Úgy érzem, hogy a mostani egy nagyon izgalmas időszak a zenében.

Ha az emberek Kanadáról beszélnek Magyarországon, elsőként a hoki jut eszükbe.

Én nem vagyok egy nagy hokirajongó, de nem hiszem, hogy ez egy igazságtalan sztereotípia lenne. Inkább az lehet, hogy nem vagyok elég jó abban a feladatban, hogy kanadai legyek.

Mik a terveid a következő évekre?

Turné, lemezfelvétel, dalírás és időnként néhány nap rögtönzött szabadság valami furcsa és szép helyen.

Magyar Ádám
Fotó: Shervin Lainez
Forrás: langologitarok.blog.hu

2016.10.07