1477

Széchenyi és Kossuth – Egy 170 éves vita tanulságai

Előadás a megyei könyvtárban

Tempora mutantur et nos mutamur in illis – Az idők változnak, s változunk mi is velök” Október 3-án a megyei könyvtár Központi Könyvtárában Csorba László történész tartott előadást Széchenyi és Kossuth – Egy 170 éves vita tanulságai címmel az Országos Könyvtár Napok idei rendezvénysorozatának részeként.

Hűvös értelem vagy lángoló szív – a Széchenyi-Kossuth vita kapcsán talán ezekkel a jelzős attitűdökkel írható le a leginkább a magyar történelem legnagyobb államférfijei közé tartozó két személyiség. „A legnagyobb magyar” – mondta előbbiről utóbbi, s kettejük életpályája remek példázata annak, hogy ennyire eltérő habitusú, más társadalmi közegből érkező, különböző szemlélettel rendelkező emberek hogyan szolgálhatnak közös ügyet.

Csorba László történész ezen téma köré építette fel előadását a Központi Könyvtár Klubhelyiségében. A Széchenyi-család nemesi oklevelét a XVII. század végére vezetheti vissza. Az oszmánok elleni egyéni hőstettekkel érdemelték ki nemesi, majd főnemesi címűket. A család számos tagja játszott jelentős szerepet a magyar történelemben, közülük jelentőségében kiemelkedett gróf Széchényi Ferenc és fia, gróf Széchenyi István. Az apa érdeme a Nemzeti Múzeum megalapítása, valamint könyvállománya alapozta meg Nemzeti Könyvtárunkat.

Fia, gróf Széchenyi István az apa és gróf Festetics Julianna frigyéből született. Az ifjú kezdetben az arisztokrata aranyifjúság életét élte, táncolt a bécsi kongresszus báljain, ugyanakkor korábban már bekapcsolódott a napóleoni háborúba, valamint lovasfutár szolgálatot tett. Megkomolyodva elmélyült tanulmányozásra adta a fejét, és ismereteit utazásokkal gazdagította. Wesselényi Miklós báróval látogatott el a már fejlett, polgárosult Nyugat-Európába, franciaországi tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodott, majd – immár egyedül – átkelve a La Manche csatornán, Nagy-Britanniát kereste fel.

A „világ műhelyé”-ben tett látogatása – a gépek uralta gyárak, a vasút, a pöfögő gőzhajók, a Temzén átívelő híd – lenyűgözte, de elismeréssel konstatálta a parlamentáris rendszer működését is; különösen tetszett neki az a körülmény, hogy az arisztokrácia is megőrizhette politikai befolyását. Mindezek azt a meggyőződést erősítették meg benne, hogy hazánkban gyökeres változásokra van szükség. Utólag nézve tökéletesen igazolódta Kölcsey Ferenc későbbi szavai (az 1832-1836-os országgyűlésen mondta őket): „Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.”

Kossuth Lajos köznemesi családból származott, evangélikus kollégiumba járt, korán megismerkedett a felekezeti viszonyokkal, majd Sárospatakon jogot tanult. Közéleti munkássága ébresztette rá a feudális társadalom visszásságaira, érlelte a jövőért felelős politikussá. A kor problémáit már korábban megfogalmazták (Ócsai Balogh Péter tanácsos, valamint bizottságok is alakultak a részproblémák orvoslására), de a munkálatok akadoztak, megfeneklettek. A jobbágykérdés megoldatlansága – mondhatni – ráégett országunkra. S bár a korábbi kezdeményezések részsikereket hoztak ugyan, de igazi átütést nem.

Nyugat-Európában ekkor a modern ipari civilizáció mellett a polgári társadalom és nyilvánosság nyert teret, így mind élesebben ütközött ki az Elbán inneni társadalmak, köztük Magyarország anakronizmusa. Meg kellett teremteni a kulturális politikai közéletet: írók és költők tevékenysége járult hozzá a műveltség terjedéséhez. Széchenyi István nevére akkor figyelt fel a hon, amikor az 1825-ös országgyűlésen egyévi jövedelmét ajánlotta fel egy olyan intézmény megalapítására, amely a nyelvünket műveli. Ez lett a Magyar Tudományos Akadémia. Kossuthot pedig az Országgyűlési-, majd a Törvényhatósági Tudósítások kapcsán ismerték meg. A szélesebb politikai közvélemény formálására tervezett kőnyomatú sajtó szándékát azonban nem tudta keresztülvinni.

Széchenyi érdeme, hogy a már korábban felmerült problémákat szintetizálva közelítette meg, s javasolt rájuk terápiát. Az ősiség eltörlése, a hitelesség, az utak megjavítása, a Lánchíd megépítésének kezdeményezése mind-mind hozzá köthetők. Széleskörű szaktudományos munkásságából három mű emelendő ki: a Hitel, a Világ és a Stádium. Főúri mivoltából fakadóan vélte úgy, hogy az arisztokráciának kell a folyamatot levezényelni, a bécsi udvarral karöltve. A gőzhajózás, a hajógyár alapítása, a Tisza szabályozása, a Vaskapu ügye a jövőre mutató, korszerű elképzelések voltak.

Kossuth politikai szerepe az 1840-es években vált meghatározóvá. Mögötte voltak börtönévek, melyekből – Lovassy Lászlóval és báró Wesselényi Miklóssal ellentétben – épen, egészségesen, politikai törekvéseiben megszilárdulva került ki. A bécsi udvar, hogy a kenyérfüggés kapcsán megszelídítse, állást ajánlott neki, a Pesti Hírlap szerkesztője lehetett. A cenzúrát kijátszva azonban keresztülhúzta Bécs számításait. Megalkotta a politikai vezércikk műfaját, minden lényeges kérdésről elemző tájékoztatást adott, és megoldást kínált.

A két nagy államférfi azért került egymással szembe, mert Széchenyi úgy látta, hogy Kossuth rebellis szellemben veszélybe sodorja hazáját és az ügyet. Az írásokban közöttük lezajló vitájukban Kossuth azzal érvelt, hogy a hűvös ész mellett az érzelmekre is szükség van. A 40-es évek második felét a haladók és a változást ellenzők pártba szerveződése határozta meg, létrejött a Konzervatív Párt és az Ellenzéki Párt. Kossuth radikalizmusa – a Fiatal Magyarországhoz és Táncsicshoz képest – visszafogott volt. Igaz, hogy az utolsó rendi országgyűlés eseményeit a bécsi, majd a pesti forradalmárok ösztökélték, de Kossuth szavaival („Én Pestet az ország fővárosának tartom, de urának soha nem fogom”) fenyegetőleg szólt a nemzet érdekei ellenében való törekvésekről.

Kossuth mélyreható változásokat sürgetett: közteherviselést, nem önkéntes, hanem kötelező örökváltságot. Az érdekegyesítés, vagyis a nemesi és paraszti érdekek összehangolása elengedhetetlen annak elkerülésére, hogy Bécs Divíde et impera politikája diadalmaskodjon. A forradalom kapcsán született kormányban mind Kossuth, mind pedig Széchenyi szaktárcát kapott. Az eddigi talán legszínvonalasabb kormányzatban mindketten képesek voltak együttműködni, ez mutatja, hogy egymást tisztelték, még ha a megoldásokban el is tért a véleményük. Egyébként a forradalom és az azt követő gyors változások lelkesítették Széchenyit, emiatt egy ideig Kossuthtal szembeni fenntartásait is félretette. A császári katonai támadás azonban hátrányosan hatott Széchenyi elmeállapotára, felerősödött a bipoláris depresszióra való hajlama.

Az események a politikai palettát balra tolták, Kossuth az Országos Honvédelmi Bizottmány teljhatalmú elnöke lett, mely hatalmát „nem a törvényből, hanem a haza veszélyéből” merítette. Mindez a katonai-politikai eseményeken keresztül a Függetlenségi Nyilatkozathoz,  Kossuth kormányzó elnökségéhez, a második magyar kormány megalakításához, valamint a bukása után politikai emigrációjához vezetett. Azonban idegenben is a haza üdvén fáradozott: szorgalmazta a közép-európai nemzetek konföderációját, amely kivédhetné a nagyhatalmak aspirációit, kárhoztatta a Deák által nyélbeütött Kiegyezést, tárgyalt külföldi politikusokkal, és az USA-ban is népszerűsítette a magyar ügyet, de tapasztalnia kellet, hogy más a népi rokonszenv és más a nagypolitika. Végül Torinoban hunyta le örökre a szemét, s mivel Ferenc József megtagadta tőle az állami temetést, a székesfőváros vállalta magára azt. Széchenyi egy bécsi elmegyógyintézet lakója lett, tudata átmeneti megtisztulásakor írt egy rendszerellenes pamfletet, lelepleződése után azonban öngyilkosságba menekült.

A két személyt a különböző korszakok másként értékelik. A Horthy-rendszer a forradalmi radikalizmussal, a szabadkőművesek bomlasztó tevékenységével magyarázta Trianont, a kor híres történetírója, Szekfű Gyula Széchenyi politikáját, módszereit preferálta, a világháborút követő kommunista diktatúra pedig kezdetben Kossuth munkásságát sajátította ki. Kádárék – érthető módon, a forradalmi hevületet elkerülendő – a pragmatikus Széchenyit helyezték előtérbe.

Csiszár Antal
Fotók: Cseke Gabriella

2016.10.05