1748

A hét mesterlövész

Filmkritika

A Denzel Washington vezette A hét mesterlövész a mai kor nézőjéhez igazodva, az őszi mozi szezon egyik legerősebb párbajozója, amely klasszikus westernként azt is bizonyítja, hogy van járható útja a kultikus, régi filmek leporolásának, csak félelmet nem ismerő revolverhősök kellenek hozzá.

Hollywood remake-jei kétségkívül olyanok, mint a letűnt western korszak revolverhősei: a lehetetlenre vállalkoznak azáltal, hogy az eredeti alkotás mércéjét megugorják (legalábbis megközelítsék), így felszegett fejjel, vakmerően a biztos halálba menetelnek. Éppen ezért érthető, miért is övezi eme alkotásokat gyakran mérhetetlen harag a megjelenésükkor. Mert ami igazán megkülönbözteti ezeket az elődjüktől, az a pusztán anyagias, üzleti érdekből való életre hívásuk, nem csoda hát, ha többnyire időpocsékolásnak és teljesen fölöslegesnek bélyegzik őket a rajongók. Fuqua dolgát ezenfelül különösen nehezítette A hét mesterlövész újragondolása közben, hogy egy rég letűnt műfajon belül kellett John Sturges ikonikus westernjét (amely már önmagában Kurosawa mesterművének, A hét szamurájnak a remake-je volt) ismét relevánssá tennie a mai multiplexekhez szokott közönsége számára.

Fuqua vadnyugati kalandja pedig nemcsak, hogy a fiatalabb filmkedvelők generációjával ismerteti meg a klasszikus történetet, mely univerzalitásának köszönhetően a mai napig közkedvelt az álomgyár berkein belül, de a modern, mai kornak megfelelő friss külseje mögött tiszteleg is a filmkészítés halottnak hitt stílusa előtt. Mert ha valakik, akkor ő és szkriptírója, Nic Pizzolato tudják, mik is egy vérbeli western követelményei. Hiszen a modern vadnyugat történeteinek mesélőiként, központi karaktereik eddig is a magányos, sötét előéletű hősök voltak, akik, ha az élet úgy hozta, akkor félelmet nem ismerve álltak ki a gyengébbekért. Ezt a vonalat követte a True Detective sötét és komor világa, vagy az amerikai direktortól A kiképzés és A védelmező.

Ugyanakkor Fuqua filmográfiája eddig nagyjából kimerült a középszerű akciókban, így félő volt, hogy a western műfajának feltuningolása és modernizálása közben a Clint Eastwoodék és John Waynék képviselte hamisítatlan poros, koszos, nyugati hangulat szélsebesen elvágtat mellettünk a naplementébe. De az már az első képkockáknál egyértelművé válik, hogy a rendező nemcsak hatalmas áhítattal nyúlt az alapanyagához, de minden, a műfajhoz köthető stiláris eszközt megidéz, amiért valaha is rajongani tudtunk a mozivászonra felfestett párbajok és leszámolások közepette. Akadnak itt premier plánban elnyújtott verítéktől tobzódó szúrós tekintetek, dohánytól barnult hatalmas köpések, 45-ös Coltokat pörgető cowboyok, háztetőről holtan a mélybe zuhanó banditák, a kocsma falában álló koporsók, pattanásig feszült szótlan összepillantások amolyan „én vagyok a faszább gyerek a vadnyugaton” stílusban és persze a naplementébe gyönyörű paripán ellovagoló főhős is, aki a titokzatos múltjával valahogy köthető a fő cselekményhez. És bár A hét mesterlövész 136 perce bővelkedik látványos akciókban és szemet kápráztatóan megkomponált harci jelenetekben, a régi vágású kaszkadőrmunkának köszönhetően mindezek a jelenetek tényleg valóságos veszéllyel lettek felruházva. Ez az old school megközelítés a direktortól meg is hozta gyümölcsét: merészebb, hangosabb és látványosabb minden eddigi munkájánál, olyannyira hangulatosak, frissen hatóak a látottak, hogy emlékeztet minket mindarra, egykoron ez a műfaj miért is volt annyira népszerű és favorit a mozi történelmében.

Fuqua a szeptett újrahangolásának is elsőre egy érdekesnek és izgalmasnak tűnő módját választotta. A szereposztás a műfajtól eltérően sokkalta változatosabb és színesebb lett, mint ahogy azt megszokhattuk, ezzel az 56 esztendő után sok mindenben nem változott cselekmény fonalát a mai elvárásokhoz igazítva. De ahogy mondtam, mindez csak elsőre tűnik érdekfeszítőnek, ugyanis egy ilyen brigád bár önmagában hordozza a rasszizmus vagy az eltérő politikai nézetekből adódó konfliktusokat, melyek akár reflektálhatnának Hollywoodra a sokszínűség kérdését illetően, vagy emlékeztethetné az amerikai nemzetet (akiknél az előítélet és a megbélyegzés egyre csak nagyobb probléma a választások előrehaladtával), hogy az országuk a bevándorlók befogadásának szellemiségére épült fel, mégis ezek megpendítésénél sorra mellélő Fuqua. Mert itt senki sem „niggerezi” le a kocsmába betérő fekete öltönyös, fekete bőrű banditát, főhőseink is egymás között maximum azon élcelődnek, hogy a koreai késfanatikus alacsony, az ex-konföderációs gyilkológép pedig nem is tud olyan jól célozni, vagy hogy a mexikói tuti hazudik a megölt emberek számát illetően, hiszen a tequilától a nyelve sem áll jól, na meg aztán mexikói is. Ezeket a készítők egy musztáng paripa gyorsaságával beékelődő vicces egysorosokkal oldják fel, de hát a vadnyugat az 1860-as években nem a hosszas csevegésekről vagy az egyenjogúság buzgó népszerűsítéséről volt híres. Ha valakinek problémája volt, előbb járt el a revolvere, mintsem kinyitotta volna a száját. A szűkszavúságával nem is lenne semmi gond A hét mesterlövész remake-jét illetően, ha a karakterek ellensúlyozni tudnák mindezt.

Mert hol vannak már azok a színészlegendák, akik egy western filmben névtelenül, szótlanul felbukkanva csak egy szúrós tekintettel kikacsintva a kamerába egész életutakat tudtak elmesélni, akiket ha megláttunk a vásznon, azonnal az emlékezetünkbe véstük, és még évek múltán is könnyedén felidéztük a meggyötört, portól összemocskolt arcukat. Mindez hiányzik Fuqua újrázásából, hiába korunk nagy színészeinek hatalmas csinnadratta közepette történő felvonultatása, ez a műfaj távol áll tőlük, idegen számukra. Meglepő módon Chris Pratt a leggyengébb eleme a hetesnek, aki a szórakoztató zsivány képében mintha Star Lordként kalapot és pisztolyt ragadott volna, majd ezzel a lendülettel nekiveselkedett a lövöldözésnek. Bár igyekszik a tőle megszokott minőséget hozni, ebben a világban – ő is érzi – nem találja a helyét. Denzel Washington Fuqua kedvenc előadójaként, akivel immár harmadszorra dolgozott együtt (A kiképzés, A védelmező), első western élményeként hozza a tőle elvárható, keményvonalas, hűvös hőst, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a többiekhez képest mélyebb és kidolgozottabb háttértörténetet kapott, amint pedig lóhátra pattan, és elnyargal a naplementébe, azonnal megnyeri a közönségét. Akik viszont viszik a prímet a hét haramia között, kétségkívül Ethan Hawke megfáradt háborús veteránja és Vincent D’Onofrio bibliát kívülről fújó, az őrület határán egyensúlyozó skalpmániás vadembere, akik képesek nemcsak mindarra, hogy régi vágású vadnyugati cowboyokként puszta megjelenésükkel ellopják a showt kollégáiktól, de gyatrán megírt jellemeiket árnyalva emlékezetessé is válnak. Ha pedig ilyen szépen összejött a változatos csapat, már csak egy hozzájuk méltó ellenlábas hiányzott volna a képből, aki indokolja a fenyegető veszély elleni hosszadalmas felkészülésüket, de Peter Sarsgaard szociopata jellemvonásokkal felruházott, kisvárost terrorizáló bányatulajdonosa kénytelen beérni a felejthető és szokásos „kell egy antagonista, ezért rakunk a filmbe” szerepkörrel.

Antoine Fuqua A hét mesterlövésze még több mint fél évszázad után sem ismeri a lehetetlen kifejezést, és ahogy az a régi vágású revolverhősöktől elvárható, félelem nélkül, szűkszavú kötelességtudattal néznek szembe felmenőjük kultikus, megugorhatatlan nagyságával. Mert mindez lehetett volna ismét egy olcsó másolata elődjének, amelyben az értelmetlen halál felé menetelnek, de nem lett. Így az őszi szezon egyik meglepetéseként lovagolnak be a mozitermekbe, egy hamisíthatatlan, rég letűnt korszak hírnökeiként, akik ha sok újdonságot nem is mutatnak fel, ezzel a vakmerő küldetésüket követően a múlt homályába vesznek, az újabb generáció számára még így is elhozzák azt a csodálatos érzést, amit egyszerűen csak westernnek emlegetünk.

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen.hu

2016.10.06