Egy szoptatóedényről lesz szó, egy ős-cumisüvegről, mert réges-rég is előfordult, hogy anyatej nélkül indult neki az életnek egy-egy csöppség. Erre a problémára az egyik legkézenfekvőbb, bizonyos helyeken a mai napig alkalmazott megoldás az, hogy egy másik, bő tejelválasztású anyuka veszi át az újszülött táplálását. S mint tudjuk, voltak olyan korok is, ahol a keblük szépségét megőrizendő, inkább lemondtak a nők a szoptatásról, és eleve dajkákat alkalmaztak erre a célra. De mégsem ez volt a jellemző úgy általában az idők folyamán, hanem például az, hogy a természetes anya tejhiány, vagy valamilyen betegség miatt nem tudta az ősi módon táplálni gyermekét. Nem ritkán a korai fogzás is gondot okozott, a mohón szopó csecsemő így véresre harapta az anya emlőjét, nem törődve azzal, hogy ezzel éppen a következő étkezését nehezíti meg, vagy teszi éppen lehetetlenné.

Ezen esetekbe vetették be a tapasztalt anyukák a most vizsgált edénykéhez hasonlatos dolgokat, mondhatni az első cumisüvegeket. Hogy aztán mikor és hol készült az első ilyen darab, arról fogalmunk sincs, az biztos, hogy ezt a 10 centiméter magas, kb. 2-3 deciliter űrtartalmú, tehát körülbelül fél, vagy egy szopizásnyi tejet tartalmazó cserepet a késő bronzkori (i.e. 1300-750) urnamezős kultúra Maglód környéki lelőhelyén ásták ki a régészek. Erről az Észak-Európától egészen a Balkánig és Itáliáig kiterjedő népességről a földművelés, állattenyésztés és a fejlett bronzeszközök használata mellett az tudjuk, hogy halottaikat minden esetben elégették, a hamvakat pedig cserépből készített urnákba gyűjtötték össze. Magyarországon a Dunántúlon, és a Duna bal partjához közel eső részeken találjuk meg zömében a kis falvaikat. A félig földbe süllyesztett, szabadkéményes házacskákban tértek nyugovóra, és leltek menedéket az időjárás viszontagságai ellen. És itt is nevelgették gyermekeiket, felhasználva ezt a leírás szerint nem éppen a „csúcsminőséget” képviselő edénykét.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu