1393-ban Bajazid szultán elfoglalta Tirnovót, és a másik bolgár állam fővárosába, Vidinbe is török csapatokat vezényelt. A következő évben a magyar királynak, Zsigmondnak a hűbéresét, Mircea havasalföldi vajdát üldözte el trónjáról, s a hozzá hű Vladot ültette annak székébe.

1395-ban magyar ellentámadás indult, és Zsigmondnak sikerült visszahelyeznie Mirceát a román fejedelemség élére, majd a Temes-vidékre tört török portyázókat verték meg a határvédő magyar erők. Mindenesetre Luxemburgi Zsigmond úgy érezte, hogy a török veszélyt egyszer s mindenkorra fel kell számolni. Kihasználva a kereszteslovagság európai másodvirágzását, nyugatról is jelentős számú segítségre számíthatott 1396-os hadjárata során. A rossz hadvezér, ámde kiváló diplomata Zsigmond elérte, hogy a legelőkelőbb francia és burgund családok sarjai induljanak a török hatalom visszaszorítására. A modern kutatók által 10-15 ezresre becsült lovagi sereg zömét a magyarok adták (talán háromnegyedét), de a sok francia lovag mellett cseh, német, sőt angol harcosok is vonultak a Duna mentén Nikápoly felé 1396 késő nyarán. Ott volt Franciaország marsallja, Jean Le Maingre, azaz Boucicaut, János, burgund trónörökös (később uralkodóként: I. (félelemnélküli) János), Fülöp, Artois grófja és az európai lovagság színe-virága. Jelen volt a magyar nádor, Jolsvai Leusták, a nagy hatalmú Stiborci Stibor erdélyi vajda és maga Zsigmond király is.

A krónikák szerint a korban hatalmasnak számító hadsereg vezetőit elkápráztatta a katonák nagy száma, s kérkedtek vele, hogy annyian vannak, ha rájuk szakad az ég, lándzsáik hegye még azt is fenntartja. Ám Bajazid török szultán is hatalmas haderővel rendelkezett (sőt enyhe túlerővel bírt), és hadserege lényegesen fegyelmezettebb és homogénebb volt. Mikor a Nikápolyt ostromló keresztények hátába megérkezett a török hadsereg, a francia lovagok maguknak akarták a dicsőséget, s a csata napján elsőként rohanták meg az ellenséget, amelynek sem taktikáját, sem erejét nem mérték fel eléggé. Ahelyett, hogy a tapasztaltabb magyar és havasalföldi seregrészekkel együttműködve próbálták volna megsemmisíteni a törököket, lovukról leszállva gyalog vívtak meg a túlerővel, visszarohanó lovaik pedig rendetlenségbe hozták a hátul felsorakozó többi keresztény csapatot.

A magyarok nem tudták, hogy a francia lovagok gyakran lóról leszállva küzdenek, s azt hitték, hogy a szövetségeseik elvesztek. Mindemellett a franciák bukása után, akik tömegesen estek el vagy kerültek fogságba, a magyar-vlah seregrész csaknem mégis kicsikarta a győzelmet, de aztán a szultán vazallusának számító szerb fejedelem nehézlovasai hátba támadták a keresztényeket. Zsigmond seregét felszámolták, török fogságba esett a magyar nádor (ott is halt meg, mert nem tudták előteremteni a borsos váltságdíjat), a burgund trónörökös (őt nemzetközi adakozás révén szabadítják majd ki, óriási összegért). Zsigmond jobban járt, eljutott egy dunai gályára, amely elvitte Konstantinápolyba, ahonnan hamarosan a Balkán-félszigetet megkerülve jutott haza Magyarországra.

A Magyar Királyság szerencséjére a török veszély ekkor néhány év múlva megszűnt egy időre, mivel Timur Lenk mongol állama 1402-ben katasztrofálisan megverte az oszmánokat Ankaránál, s maga Bajazid szultán is a dzsingiszida kán fogságában halt meg. Így Luxemburgi Zsigmondnak lehetősége nyílt kiépíteni egy új védelmi rendszer alapjait, mikorra a Török Birodalom az 1420-as években újra magához tért.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hóvári János: A nikápolyi csata. In: Hadtörténelmi Közlemények. 1998. 3. sz.; Nagy képes millenniumi hadtörténet. Bp.: Rubicon-Aquila, 2000.

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.