1079

A nemzetőr és a géppisztolyos forradalmár


Izgalmas kiállítással köszönti a költözőfélben lévő Néprajzi Múzeum az ’56-os forradalom 60. évfordulóját. A szabadság kódjai című tárlat mindazon erényeket magában hordozza, amik egy 21. századi, közönségsikerre számító attrakcióhoz kellenek. Modern, világos üzenetet hordoz és szellős, nincs fölösleges tárgyakkal, információkkal telezsúfolva.

Sokak számára ismert az 1848 és az 1956 közötti párhuzam, 1848. március idusán a polgári szabadságjogokért indultak harcba eleink, 60 évvel ezelőtt pedig ezek visszaszerzését tartották talán a legfontosabbnak. A hagyományban mélyen gyökerező ’48-49-es forradalom és szabadságharc jelképeit, szimbólumait ezért is látjuk visszaköszönni a „davajgitáros” forradalmárokon, karszalagjaikon, igazolványaikon, kitűzőiken.

Arra az emberben önkéntelenül felmerülő kérdésre pedig, hogy ’56-ban miért nem a koronás címert vették elő az utcákon, az lehet a válasz, hogy a forradalmárok egyben reálpolitikusok is voltak, el szerették volna kerülni a „reakciós” bélyeget. És valahol nem is annyira akarták a háború előtti világ visszatérését. Viszont a vörös zászlókból és a nagy testvérére hajazó új címerből is elegük volt, így egyszerűen visszaléptek az amúgy reményekkel teli koalíciós időkhöz, a köztársasághoz és Kossuth-címerhez.

Ami a tárlathoz vezető folyosón a falra festve már vár bennünket, hogy aztán az első teremben mindjárt ott legyünk a mondandó lényegénél: Borsos József híres nemzetőr portréja a maga tenyérnyi vastag karszalagjával annyiban különbözik ’56 lódenkabátos forradalmáraitól, hogy a lábai között nem géppisztolyt, hanem lovassági kardot tart. 1848 márciusában születik a kokárda, ami aztán a mai napig végigkíséri életünket.

Egy vitrinben 11 történelmi darabot nézhetünk meg ebből a sokszor gyöngyökkel hímzett kitűzőből, köztük a Damjanich özvegye, Csernovics Emília által hordottat, ami az aradi múzeumból érkezett. ’56 októberének kis kabáthajtókán viselt műanyag kitűzői között is van egy kedves darab, készítője egyszerűen egy gombostűre szúrt fel piros, fehér és zöld kábeldarabokat, és ezt hordta jelvényként.

A címert hordozó tárgyak 1849 után a nemzeti ellenállás jelképei voltak a festett porcelán tányéroktól kezdve a pásztorfaragásokig. A címer megjelent a szűrökön, a karikás ostorokon, sótartókon, tükrösökön, borotvatokokon és a mézeskalácsokon is. Ezekből láthatunk is nagyon szép darabokat a vitrinekben. Ahol Kossuth és Petőfi kultuszára is vannak illusztrációk, megható például, hogy a betiltott és üldözött Kossuth-bankókra nyomtatott minta megjelenik a hímzett textíliákon, így a tardi Simon András viseletes kötényén is. Itt van két, eddig még soha ki nem állított zászló is, a Kossuth-címereset láthatóan sebtiben állították össze különféle vászon anyagokból, varrógéppel. A másik, Martfűről érkező darabot a közepéből bicskával kihasított Rákosi-címerrel együtt őrizte meg valaki, nagy kockázatot vállalva. Mi pedig most megnézhetjük ezt a kuriózumot, magunk elé képzelve azt a lázas sietséget, a szaggatott mozdulatokat. Ahogy a kés szabta az anyagot, úgy lett számára egyre közelibb, valóságosabb a vágyott szabadság. Már ezért a zászlóért is érdemes a Néprajziba látogatni.

A szabadság kódjai
Néprajzi Múzeum
2016. 06. 25. – 10. 27.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu

2016.09.27