A kések őse is az úgynevezett marokkő volt, ez az univerzális, és meglehetősen kezdetleges eszköz. Amivel lehetett állatbőrt hasítani, húsokat szabdalni, de a koponyák betörésére is alkalomadtán kiválóan megfelelt. A kövek pattintásának fejlődése, finomodása, az obszidián használata és a csiszolási technikák aztán sokat javítottak az ősi kések hatásfokán. Szép lassan kialakult a funkcióhoz a forma, a késpenge alakja, ami aztán nem sokat változott már a gyorsan röpülő évezredek alatt. Ha jobban megnézzük a keszthelyi Balatoni Múzeumban őrzött bronz késünk formáját, némi hasonlóságot azért találunk a ma is használatos magyar és spanyol bicskák pengéje és eme ősi eszköz között.

A penge alakjánál különösen az él ívelésének volt szerepe, ettől függött a vágás hatékonysága. Ami azért is volt fontos, mert általános használati eszközként, békés célokat szolgálva leginkább darabolásra használta a gazdája. Aki ezen esetben – már csak a penge és a markolat díszítettsége okán is – nem a legszegényebb ember lehetett ott a Nagy-Lázárhegyen, Várvölgy határában. A díszítésül szolgáló, a penge fokán, tehát a tetején lévő pontsort és pikkely alakú íveket valamilyen kemény fémeszközzel ütötték bele meglehetősen pontosan a bronzöntvénybe. Ami nyilván többletmunkával, és így a kés árának emelkedésével is járt. Aztán az is valószínű, hogy tulajdonosa „megette vele a kenyere javát”, mert a penge indulásánál megmaradt, kezdődő ívből arra következtethetünk, hogy az él valamikor jóval íveltebb volt, csak aztán szépen elfogyott, a sok köszörülés hatására. Késünk így biztosan megbirkózott a szalonna szeletelésével is, és persze minden hasonló feladattal, amire egy ilyen eszköz való.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu