Mikor találkozott először Zsigmond Vilmossal? Hogyan emlékszik rá?

Nagyon tisztán emlékszem arra, hogy mikor találkoztam először Vilmossal: 2013. október 20-án. Ahogy látja, pontosan tudom a dátumot is, hiszen nagyon fontos volt számomra, hogy egy fantasztikus operatőrrel, a filmes világ egyik mesterével találkozhatok. Mielőtt személyesen is megismertem volna, már többször beszéltünk, egyeztettünk telefonon, de először Párizsban találkoztam vele, ugyanis megkértem, hogy egy retrospektív vetítés keretében mutassa be két filmjét a Cinema The Grand Action közönségének. A Mennyország kapuja és a Gyilkos túra című alkotásokra esett a választásunk, Vilmos pedig előadást tartott a két film között és elmondta, hogy 1972 óta – mikor a McCabe és Mrs Millert mutatták be John Woolman rendezésében – nem volt nyilvános megjelenése Párizsban. Tehát ő azelőtt, hogy meghívtam, 41 éve jelent meg utoljára a francia közönség előtt.

Miért döntött úgy, hogy filmet készít Zsigmond Vilmosról?

Az első találkozásom Vilmos munkásságával nagyon meghatározó volt: a Cinefile fesztivál keretében láttam egy filmjét egy párizsi moziban, aztán több különböző alkotást is megnéztem tőle. Nagyon megérintett a munkájának, az általa fényképezett filmeknek a minősége, ezért biztos voltam benne, hogy ha megnézek egy filmet, melynek ő volt az operatőre, az jó film lesz. Így kezdtem el megismerni a nevét és a munkásságát. Elképzelni sem tudtam, hogy valaha is abban a megtiszteltetésben részesüljek, hogy személyesen is megismerjem őt. Ám amikor találkoztam vele, természetes volt számomra, hogy megkérem, engedje meg, hadd készítsek róla egy filmet, hiszen tehetséges, nagyszerű és nagylelkű ember volt.

Zsigmond Vilmos operatőr volt, tehát a kamera mögött dolgozott. Hogyan tudta rávenni, hogy a kamera elé álljon?

Ó, nagyon egyszerű volt! Sok nehézséggel kellett szembenézni a forgatás során, de ez nagyon könnyen ment. A retrospektív vetítés után egy, a mozi közelében lévő étterembe mentünk Vilmossal, és egy pillanat alatt közel kerültünk egymáshoz. Beszélgettünk arról, hogy fiatalkoromban hat hónapot töltöttem Budapesten: megosztottam vele a tapasztalataimat, az emlékeimet. Vilmos nagyon együttműködő volt, mikor mondtam neki, hogy szeretnék készíteni róla egy dokumentumfilmet. Számára a lényeg nem az volt, hogyan sikerül vagy milyen nehézségek adódhatnak, csak annyit mondott: „Janice Crasantis No Subtitles Necessary: László & Vilmos címmel 2008-ban készített egy dokumentumfilmet rólam és Kovács Lászlóról”. És akkor, mikor ott ültem vele szemben az étteremben, azon gondolkoztam, hogyan tudnék készíteni egy másikat. Meg kellett találnom a saját utamat, hogy elkészíthessem róla a saját filmemet. Amint ez megtörtént, megkérdeztem Vilmost, támogatja-e az ötletet, ő pedig azt mondta: „természetesen”.

Melyik volt a forgatás legemlékezetesebb momentuma?

Hm. A legemlékezetesebb az volt, mikor ellátogattunk John Travolta házába Vilmossal, Nancy Allennel és Paul Hirsttel – pillanatok alatt eltelt az a délután. John Travolta fantasztikus úriember, nagylelkű és végtelenül egyszerű, a szó legnemesebb értelmében. Ha visszagondolok a forgatásra, a nála töltött délután jut először eszembe, illetve maga Vilmos. Akármikor találkoztam vele, mindig mosolygott és boldog volt, amiért a csapatunkkal lehet. Örömmel vette az ötleteinket. Mikor kérdeztük, hogy meg tudod csinálni ezt vagy ezt, ő mindig rávágta, „hogyne”! Szóval azt kell mondanom, hogy minden pillanat emlékezetes, amelyet Vilmossal töltöttem.

Milyen helyszíneken forgatták a filmet?

Sok különböző helyszínen forgattunk, hiszen megpróbáltunk azokra a helyekre eljutni, melyek Vilmoshoz köthetők. Mikor Párizsban, a moziban találkoztam vele, egyértelmű volt számomra, hogy ott kezdjük a forgatást. Mivel biztos anyagi háttér nélkül fogtunk hozzá a munkához, álmodni sem mertem volna arról, hogy eljuthatunk Amerikába. Aztán találkoztam a koproduceremmel, Marc Olryval, aki azonnal kijelentette: „Amerikába kell menned!” 
Először Olaszországba indultunk, hogy két kiváló operatőrrel – Vittorio Storaro, Dante Spinotti – forgassunk. Vittorio három Oscar-díjat nyert, ez is mutatja, hogy milyen tehetséges operatőr. A velük töltött idő után Los Angelesbe utaztunk, ahol összesen tíz napot töltöttünk: 2015 januárjában elmentünk Vilmos californiai házához, majd néhány hónappal később lehetőségünk nyílt arra, hogy Magyarországra jöjjünk. Felvételeket készítettünk a Ludwig Múzeum Fényképezte Zsigmond Vilmos című kiállításáról, emellett forgattunk még Szegeden, Vilmos szülővárosában is, méghozzá abban a moziteremben, melynek a neve Zsigmond Vilmos.

Van valamilyen különleges jelentősége annak az ön számára, hogy a CineFest keretében levetítették a filmjét Magyarországon?

Természetesen. Nagyon megindító volt bemutatni a filmet a magyar közönségnek, azoknak, aki jól tudják, hogy ki volt Zsigmond Vilmos. Tisztelgés volt ez a portré Vilmos előtt a szülőhazájában, hiszen hiába élt külföldön, ő nagyon is magyar volt. Mindig boldog volt, ha Magyarországon lehetett, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretett volna itt lenni velem a premieren. Sajnálatos módon január 1-je óta már nincs köztünk, de a vásznon ismét életre kel. Az özvegyével, Susannal tartom a kapcsolatot, aki nagyon örült a magyarországi bemutatónak. Azt még el kell mondanom, hogy nagyon hálás vagyok Klaudiának és Attilának, a Pannonia Entertainment munkatársainak, amiért novemberben a magyar mozikba kerül a film.

Mi a véleménye, vannak olyan tehetséges operatőrök a mai filmes világban, mint amilyen Zsigmond Vilmos volt?

Vilmos nemcsak kiváló mester volt, hanem rendkívül alázatos ember is. Valahányszor lehetőségem nyílt az operatőri munkáról beszélgetni vele, mindig azt mondta: „rengeteg tehetséges operatőr van a világon, akiket csodálok”. Ezt igazolja, hogy nagyon sok operatőrrel kötött barátságot. Véleményem szerint ma is sok tehetséges operatőr alkot. Ha ön megnevezne egyet közülük, biztosan egyetértenék, hiszen fantasztikus munkák születnek. Számomra a legkiemelkedőbb Zsigmond Vilmos, Kovács László, Gordon Mullis és Haskell Wexler. Ők nemcsak megváltoztatták a filmképet, hanem forradalmat csináltak a hetvenes években Amerikában. Most már a digitális technológia elterjedése tapasztalható, a filmkészítők áttértek a 35 mm-es filmről a digitális rögzítésre, de ettől még lehet jól dolgozni. Az esztétikai forradalmat viszont az jelenti, ha egy operatőr áll a kamera mögött, ahogy Vilmos és társai tették.

 Tóth Eszter

Forrás: kultura.hu