Pedagógia diplomájának megszerzése után, 1939. szeptember 30-án kötött házasságot Ann Brookfield-del, akitől két gyermeke született. A haditengerészetnél töltött éveit leszámítva egészen 1961-ig tanított ebben az iskolában. Goldingnak meghatározó élménye volt a második világháború: a Brit Királyi Haditengerészet tagjaként részt vett Németország leghatalmasabb csatahajója, a Bismarck elsüllyesztésében. A normandiai partraszállásban egy, a partot tűz alá vonó hajó kapitányaként vett részt, valamint egy tengeri akcióban Walcherennél. A háború végén visszatért a tanításhoz és az íráshoz.

1963-tól 1993-ban bekövetkezett haláláig az írásnak szentelte magát. 1985-ben feleségével a cornwalli Perranarworthalba költöztek. Itt is hunyt el 1993. június 19-én szívelégtelenség következtében. Dél-Wiltshire-ben temették el, Bowerchalke faluban.

William Goldingot 1954-ben A Legyek Ura egy csapásra híressé tette. Ez tette lehetővé számára, hogy 1961-ben kilépjen tanítói állásából. A következő tanévet rezidens íróként az Egyesült Államokban töltötte a Hollins Főiskolán, miután 1958-ban Salisbury-ből a közeli Bowerchalke-ba költözött. A legyek ura az angol regény legerőteljesebb hagyománytörzséből nő ki: az „utazás”- és „sziget”-regényből, melynek sok változatát olvashattuk Defoe-tól és Swift-től Stevensonon és Ballantynon át Huxley-ig. Ha a regény lényegére akarunk ráérezni, talán leghasznosabb az alapregénnyel, Defoe Robinson Cruso-jával összevetnünk. A Robinsonban már ott van a „sziget-regények” két alapvető motívuma: az egyik, hogy a lakatlan szigetre vetődött angol polgár hihetetlen nehézségek ellenére is helytáll, megőrzi magában az otthoni társadalom normáit, és szigetén sikerrel építi fel a „hazai” élet modelljét. A másik a jó szándékú, tanulékony, bár primitív „vadember” alakja, akit emberséges ura lassan magához és társadalmához emel.

A Legyek Ura egy csapat fiúról szól, akik felnőtt nélkül maradnak egy lakatlan szigeten. A könyv címe az ördög jelentésű héber Belzebub szó szerinti fordítása. A regény részben válaszként íródott R. M. Ballantyne A korallsziget című művére, amelyben három brit fiú hajótörést szenved a szigeten. Jack, Ralph és Peterkin neve itt is megjelenik, utóbbi Simon formában. Golding regényében azt próbálja elénk tárni, hogyan viselkednének valójában egy lakatlan szigeten partot érő fiúk, közösségük az őstársadalmak minden barbárságát produkálja. A lakatlan szigeten élő fiúkat végül egy brit tengerésztiszt menti meg, akinek fogalma nincs, miféle barbár, veszélyes játékot szakított meg a parton való megjelenésével.

Golding következő regénye, a Ripacs Martin 1954-ben keletkezett. Egy matróz utolsó perceit tárja elénk, akit a hajóját ért támadás az Atlanti-óceánba vet. A regény felépítéséből Yann Martel kanadai regényíró is merített, amint azt későbbi Booker-díjat nyert művén, a Pi élete címűn is megfigyelhetjük.

A sziget-történet két évszázados hagyománya után Golding következő művében az angol regény legfontosabb XX. századi módszerbeli vívmányát használja fel: joyce-i mintára tudatregényt ír, végtelen filmszalagra vagy magnótekercsre veszi fel hősei gondolatait. A nehézség konzekvenciáit másképp vonja le: a végsőkig redukál. A vademberré alacsonyodás regénye után azt írja meg, miként lesz a vademberből ember. Az 1955-ben keletkezett Az utódok (eredeti címén Az örökösök) a vademberi állapotot belülről ábrázolja, mégis történeti távlatból, és a fejlődés nem kellemes, noha elkerülhetetlen folyamatát is érzékelteti.

A három év alatt közzétett három kitűnő regény után kétévi szünet, majd a színház világába való kirándulás következett, amely után visszatért a regényíráshoz. A torony című regénye 1964-ben íródott: egy olyan torony építését (és kis híján ledőlését) dramatizálja, amelyet egy középkori katedrálisra akartak fölépíteni. A történetbeli templom valószínűleg a salisbury-i székesegyházra utal. A katedrális és a torony az egyház legnagyobb spirituális törekvéseinek és világi hívságának hatalmas jelképei.

A piramis (1967) című regénye három különálló történetet kapcsol össze ugyanazzal az elbeszélővel, és mindháromban az 1920-as évekbeli angol kisváros környezetét használja fel mint a történetek helyszínét. A skorpióisten (1971) három kisregényt tartalmaz, melyek közül az első egy történelem előtti afrikai vadász-gyűjtögető hordában játszódik, a második az ókori egyiptomi udvarban, a harmadik pedig egy római uralkodónál.

William Golding 1979-ben elnyerte a James Tait Black Emlékdíjat, 1980-ban a Booker-díjat, és 1983-ban az irodalmi Nobel-díjat. 1988-ban II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte.

Nagy Mária

Forrás: wikipédia, literatura.hu, Világirodalmi lexikon 3. köt. F-Groc. Budapest : Akadémiai Kiadó, 1975.

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.