3104

Csoda a Kossuthban

Amerikai oktatási rendszer a győri iskolában

Hat éve Győr Újvárosában, a Kossuth Lajos Általános Iskolában még mindennaposak voltak a balhék. Verekedés, drog, lopás, komoly összeütközések a szülőkkel. Sokan széttárták a kezüket: hátrányos helyzetű, problémás gyerekek, hát mit lehetne várni mást. Aztán az új igazgatónő bevezetett egy amerikai oktatási módszert, és mostanra minden megváltozott.

Amikor először hívtuk fel a szülőket azzal, hogy megdicsérjük a gyereküket, többen elsírták magukat... Sose történt velük ilyesmi – kezdi a Kossuth igazgatónője, Papp Gyöngyi, és arcáról sugárzik a lelkesedés. Talán ez az első, ami szembetűnik, amit a kelleténél sokkal ritkábban látni pedagógusszemekben. Lelkesedést.

Győr Újváros nevezetű része a közvélekedés szerint jó ideje a város egyik legproblémásabb környékének számít. A Kossuth pedig ennek a közepén áll. Az itt lakók egy része munkanélküli, és komoly nélkülözésben él. Papp Gyöngyi, a mostani igazgatónő is azt meséli, amikor ő 1997-ben idekerült, a helyzet szinte kilátástalannak tűnt. Rendszeresek voltak a verekedések, a fegyelmi ügyek, lopás, minden, amit el lehet képzelni egy rossznak bélyegzett környéken, rossznak bélyegzett gyerekekről.

ÁLLAMI IS, ALTERNATÍV IS

Az igazgatói szoba ajtaja nyitva, ahol beszélgetünk, de nem csak most van így. Mindig.

– Amikor majdnem húsz éve elkezdtem járni ezeket a családokat, azonnal láttam, hogy lesz itt bőven tennivaló – meséli, hogy hogyan is kezdődött. – Mindig azt gondoltam, a gyerekről a családján keresztül lehet érdemben a legtöbbet megtudni. Arról, hogy hogyan kell kezelni őt.

Aztán, amikor tizenkét éve igazgatóhelyettesnek kinevezték, jött egy lehetőség, hogy egy roma integrációs program kapcsán kimehetne Montpellier-be, ahol egy nemzetközi módszert próbáltak kidolgozni az oktatásügy kapcsán.

– Akkor én már nagyon keresgéltem a megfelelő utat... – folytatja. – Mindig érdekeltek az alternatív pedagógiai irányzatok, de ezek többsége nem illeszkedik az állami oktatási rendszerbe. Nekem viszont olyan módszert kellett találnom, amelyik beleillik. Ott, Franciaországban ismerkedtem meg a Pressley Ridge Alapítvánnyal, és azzal az amerikai módszerrel, amellyel ők dolgoznak. 2010-ben pedig, amikor megkértek, hogy megbízott igazgatóként vegyem át az iskolát, újra felvettem velük a kapcsolatot, megismerkedtünk az oktatási modelljükkel, hogy aztán adaptáljuk a mi iskolánkra, a mi körülményeinkre.

A komplex program alapjait egy amerikai pszichológus, Nicholas Hobbs dolgozta ki. Lényege, hogy a gyermeki magatartás tanult dolog, és mint ilyen, újraírható, újratanulható. A motiváció pedig éppen itt gyökeredzik. A tanulásnak, a sikernek az az alapja, hogy a gyerek legyen motivált, legyenek céljai, mégpedig már egészen kicsi korában. A programnak több „lába” van. Elsősorban képzések a pedagógusok számára.

– Mindenekelőtt teljes szemléletváltásra volt szükség – mondja az igazgatónő. – Például kisöpörni az agyunkból a tiltást és a negatívumokban való gondolkodást, hiszen ezek beivódtak sajnos mindnyájunk életébe, a mindennapjainkba, a pedagógiáról nem is beszélve. Meg kellett tanulnunk, hogy ne azt mondjuk, hogy mi az, amit nem szeretnénk, hanem mi az, amit igen. Eleinte nem is hittük volna, hogy az ilyesfajta megfogalmazás milyen sokat számít.

A program egyes elemeit először a negyedik-ötödik osztályban kezdték el bevezetni. Nem volt egyszerű. Igaz, a tanítási órák keretei nem változtak, maradt a negyvenöt perc, a követelmények, a felelések, a dolgozatok. Csakhogy jött az egész mellé egy óriási „társasjáték”, amelyben mindenki részt vett.

AZ ARANY NYOMÁBAN

Az ötödik osztály falán sok-sok felirat. Például az osztályba járó gyerekek nevei és alattuk egy szám. A név tulajdonosa által „megkeresett” virtuális Aranyak száma. Az Aranyakat elsősorban az órai részvétel minőségével és jó magatartással lehet megszerezni.

Az ötödikesek a teremben négyes asztalok körül ülnek. Természetismeret óra zajlik. Mindenki előtt egy mondat, egy papíron, a padra ragasztva. A fekete szemű kislány előtt például ez: „Kerülöm a felesleges beszédet és a morgolódást.” Egy másik fiú előtt pedig ez: „Az órán a feladatomat kevés hibával végzem el.” Becsöngetés után ezeket egyenként, fennhangon el is mondják, akár egy vers büszke kezdősorát.

– A program úgy működik – magyarázza az igazgatónő, hogy minden gyereknek meghatározunk egy egyéni célt, amikor szeptemberben, évkezdetkor belép az iskolába. Ezen a beszélgetésen ott a szülő, az osztályfőnök, a gyerek és Kati, az iskola szociális munkatársa. Nem azt kérdezzük ilyenkor, hogy miben nem jó, hanem arról beszélgetünk, mi az, amiben úgy érzi, még fejlődnie kellene. Mondjuk, a magatartását tekintve. Ez lesz a magatartási célja. Miután ezt meghatároztuk, a tanulmányi cél következik.

Mondják is a gyerekek egyenként tovább, az óra legelején: „Minden órai feladatomat elvégzem”, vagy: „Az írásbeli órai munkámban legfeljebb két hibát ejtek.” – Nagyon fontos, hogy ne törekedjünk mindenáron maximalizmusra – folytatja az igazgatónő. – Mindig olyan célt kell meghatározni, ami nem elérhetetlen, de még tenni kell érte.

Amikor ezek a célok év elején megfogalmazódnak, kötnek egy szerződést, amelyet a szülő, a gyerek és a pedagógus is aláír. Ebben rögzítik, hogy kinek milyen feladata van abban, hogy ezek a célok meg is valósuljanak. Most a természetismeret-tanárnő megkérdezi, mi a csoportcél. Mert olyan is van. A felszólított srác hangosan mondja: „Csak szépet és jót mondok osztálytársaimról és azok családjáról.”

Minden reggel beszélgetőkörrel indul a nap az osztályban. Tíz-tizenöt perc az egész, de annál fontosabb, ami elhangzik. Itt azt is elmondhatják a gyerekek, ha aznap épp valami akadályozó tényező merült fel a céljuk maradéktalan elérésében. Megesik például, hogy valaki kiböki: nem tudott aludni az éjjel, ezért valami segítséget kér a célja eléréséhez. A lényeg, hogy senki ne indulhasson hátránnyal vagy szorongással egyetlen napon sem, csak azért, mert ő éppen nem a megszokott fizikai vagy szellemi állapotban van. A gyerekek rengeteget dolgoznak csoportban, így megtanulják, milyen fontos az együttműködés. Ráadásul így a sajátos nevelési igényű tanulóknak is mindig jut olyan részfeladat, amelyben ők a jók, így nem érzik semmivel sem kevesebbnek magukat, mint a többiek. Nincs csalódottság, nincs szorongás. Van viszont motiváció, jókedv és kíváncsiság.

Az óra a végéhez közeledik, pár perces közös értékelés következik, minden óra így zárul. Egy szőke lány szól elsőnek, és határozottan, bátor hangon ezt mondja: – A tanulmányi célom, hogy az órai feladatomat maradéktalanul ellátom, szerintem teljesítettem. – A tanár helyesel. A lány bekörmöl magának, az előtte lévő lapra száz virtuális Aranyat. Majd folytatja. – A magatartási célom, hogy csak az órai munkával kapcsolatban szólalok meg, nem teljesítettem, mert a hétvégéről beszélgettem Lacival. – A tanár újfent helyesel. A második száz Arany most nem kerül iktatásra.

– Fantasztikus, hogy amióta bevezettük ezt a rendszert, már második osztályban is milyen pontos és reális önértékeléssel rendelkeznek ezek a gyerekek – mondja az igazgatónő.

Az Aranyakat többféleképpen költhetik el. Van egy „kisbolt”, semmi óriási dolog, tulajdonképpen egy szekrény az egyik lenti irodában, benne csupa csecsebecse, illatos radír, toll, póló, tolltartó... Mindennek megvan az Aranyban való ára. Eleinte, amikor az „aranyozást” bevezették, ez volt ez egyik legnépszerűbb aranyköltési mód, de mára azt is megtanulták, hogy jobb gyűjteni, és aztán egy nagyobb dologba fektetni, mint az azonnali, kicsi örömre herdálni a keresetüket. „Eladó” program van bőven: kirándulások, színház, Csodák Palotája, állatkert, interaktív kiállítás – minden a világon.

Szünetben pedig már zsizseg mindenki, megrohanják a tanárnőt: – Mennyi is a gokartozás? Százezer? Nekem kilencvenhétezrem van... Vállalok akkor munkát, és meglesz, ugye?

AZ ÉLET, KICSIBEN

Így van ez. Mindenki maga dönti el, hogyan gazdálkodik. A tanárok persze mindig tudják, kinek hány Aranya van éppen, és ahhoz képest árazzák be a programokat. Elérhető legyen minden, de azért meg is kelljen érte küzdeni. Ha pedig valakinek sürgősen plusz Aranyra van szüksége egy közeli programra, lemegy szépen a „Munkaügyi Központba”, ami nem más, mint a faliújságra mindig aktuálisan kiragasztott, vállalható pluszfeladatok sora. Lehet dekorálást vállalni, vagy a homokozó takarítását, tanterem berendezését egy rendezvényre, esetleg szereplést a ballagási műsorban, és így tovább. De nem ám csak úgy, nagyvonalakban megy ez, minden úgy történik, ahogy a való világban. Még munkainterjú is van, ha több a jelentkező. Van adó is, ez automatikusan levonódik a „keresetből”. Itt soha nem merül fel, hogy valaki nem érdemelte volna meg, hogy elmenjen egy programra. Mert a teljesítményével ő maga kereste meg a rávalót. Tanulják az életet. És ahogy az életben, itt is vannak következményei a tetteknek. Mutatják is a gyerekek a teremben kifüggesztett papírokat, amelyeken ott áll mindez számszerűsítve. Verekedés: mínusz ezer Arany, tiszteletlenség: mínusz ezer Arany, órai munka zavarása: mínusz száz Arany, és: mínusz tíz Arany/perc... És a többi.

És – egyelőre – az élet, ebben a formában, tetszik itt minden gyereknek. Mert van motiváció, megerősítés és sikerélmény. Ugyanez igaz a tanárokra is. Mutatja a tanárnő a dupla naplót, mert van a rendes, és van a pressley-s, utóbbiban minden részletesen vezetve, minden gyerekről. Ki, mikor, miért, mennyi Aranyat kapott, és mikor, miért, mennyit vontak le tőle, hány százalékban teljesítette a tanulmányi és magatartási céljait, és ezer más dolog, amelyekből aztán hasznos konzekvenciákat vonnak le a továbbiakra vonatkozólag. Rengeteg pluszmunka, de minden kolléga szerint maximálisan megéri.

A siker másik kulcsa: a szülők bevonása az egész folyamatba. A velük való, nagyon is intenzív kommunikáció. – Eleinte a szülők úgy tekintettek ránk, mint ádáz ellenségeikre – meséli Papp Gyöngyi. – Mi viszont elmondjuk, hogy egyben mindenképp hasonlítunk: mi is, és ők is a legjobbat akarjuk a gyereküknek. És innentől megértik, hogy itt nincs alá-fölérendeltségi viszony, itt egy építő partnerségről van szó. Megszámlálhatatlan, hányszor beszélgetünk a szülőkkel. Itt nem kell időpontot kérni, ha bárkinek bármi gondja, kérdése, meghányni-vetni valója van velem vagy a tanárokkal, állunk rendelkezésre, bármikor. Sokszor előfordult már, hogy a gyerek egy másik iskolából jött át hozzánk, a szülő pedig ámulva mondta nekünk, hogy már két hét alatt többet tudott meg itt a fiáról, lányáról, mint valaha gondolta volna. Ami az anyagiakat illeti, pluszpénzt a szülőktől semmire sem kérnek, nem is tudnának, hiszen a többség a létminimum alatt él. A programokat, képzéseket alapítványi forrásokból és pályázati pénzekből finanszírozzák.

Az iskolában hat éve már ezt a speciális nevelési módszert alkalmazzák, most kezdenek igazán látszódni az eredmények. Az egyéni tanulmányi átlag sokat javult, a szociális kompetenciák, a gyerekek önismerete és önérvényesítése rengeteget fejlődött, fegyelmi ügyek szinte már nincsenek is, ahogy az igazolatlan hiányzások száma is jelentősen csökkent. De az igazgatónő szerint nem is ezek a legfontosabb eredmények.

– Én hosszú távra tervezek – mondja. – Az igazi siker az lesz, ha azok a gyerekek, akik első osztálytól kezdve ebben a programban vesznek részt, nyolcadikos korukra egy olyan közösségi, befogadó, empatikus szemléletet kapnak, amit már továbbvisznek magukkal. És ami még fontosabb: mindezt tovább is fogják adni. A környezetüknek, a családjuknak, a szüleiknek. És majd a saját gyerekeiknek is. Akiknek ők már azt fogják mondani, hogy tanulni nagyon fontos. Ahogy nagyon fontos a célodat elérni, és küzdeni érte, hogy nem szabad feladni soha, hogy oszd be a pénzt, hogy legyen mindig tartalékod, hogy ha elbuktál, állj föl, hogy ha azt mondják rád, hogy nem tudod, ne hidd el, és próbáld ki magad más területen. Nézd meg, mihez értesz, mert még te sem ismered magad. És ha így lesz, akkor talán végre megtörik az ördögi kör, amelybe ezek a hátrányos helyzetű gyerekek beleszületnek.

Az írást a Nők Lapja magazin engedélyével közöljük.

Dobray Sarolta
Forrás: Nők Lapja, 2016/26. szám, június 29.

2016.09.14