A Hangraforgó

Győri zenekarok 4.

Cikksorozatunkban – melyben ismert és feltörekvő zenekarokat mutatunk be korosztálytól, stílustól és műfajtól függetlenül, hogy megpróbáljuk a győri zenei élet sokszínűségét közvetíteni – a rock, a világzene és a big band után most az énekelt vers egy jeles képviselőjével, a Hangraforgó együttessel folytatjuk a sort.

Az F. Sipos Bea és Faggyas László előadóművész-házaspár alkotta zenekar augusztusban átvehette a legrangosabb megyei művészeti elismerést, az 1991-ben alapított Kormos István-díjat. Ennek apropóján kérdeztük őket a sikerhez vezető útról, speciális műfajukról, zeneszemléletükről.

Rengeteg zenei műfaj létezik. Aki kedvet érez a tanuláshoz, az megtalálja a helyet, ahol a klasszikus muzsika, a jazz vagy akár a népzene fortélyait elsajátíthatja. De hová fordulhat az, aki a verséneklés műfaja iránt érdeklődik? Ki volt, vagy kik voltak a Hangraforgó mesterei?

A verséneklés tulajdonképpen egy nagyon régi műfaj. Valamikor, az idők kezdetén a szövegek együtt születtek a dallamokkal, illetve már meglévő dallamokra íródtak. Szinte elválaszthatatlan egységet alkottak. A későbbi korok folyamán a kettő elvált egymástól – külön születtek a csak olvasásra vagy írásra szánt irodalmi művek, és külön útját járta a zene. E régi időkben az elsődleges a szövegek közvetítése volt, hosszú történeteket vagy éppen hadi eseményeket meséltek el. Az igricek – énekmondók –, históriás énekesek fontos szerepet töltöttek be: a korabeli történések tudósítói voltak.
A XVIII-XIX. században újra megjelentek a „dalolt versek” – pl. Csokonai Vitéz Mihály, Pálóczi Horváth Ádám, Arany János maguk is gitároztak és szereztek dalokat, mozgalommá azonban az 1960-as évek derekától vált, amikor a Kaláka együttes – Sebő Ferenc – Dinnyés József munkássága nyomán, részben népzenei, részben műzenei vagy folk-beat alapon újra elkezdtek dallá válni, és ezáltal szélesebb körben is terjedni a versek.
A verséneklés speciális műfaj. Nincs kialakult iskolája, a művelői a zenei élet különböző területeiről érkeztek, más-más zenei irányultsággal, felkészültséggel, fogékonysággal és eszköztárral. A közös talán az akusztikus megszólalás és a személyesség, de ez – látva napjaink zenei folyamatait – ma már nem mondható ki egyértelműen. Mindenképpen „kamaraműfaj”, amely nagy stadionokban, a média és a reklámipar modern eszközeivel támogatva elveszti, vagy legalábbis alapvetően megváltoztatja közvetítő erejét.
A mi hitvallásunk szerint a műfajunkban elsődlegesnek a versnek kell lennie; nekünk, zenészeknek némi alázattal kell viszonyulnunk a nyersanyaghoz; nem elsősorban a saját egónkat és zenei elképzelésünket kell mindenáron keresztülvinni a verseken, hanem finoman hangolva kell, hogy a vers szolgálatába álljunk, mégsem szolgalelkűen, hanem egyenrangú társként.
Ezeket a „mesterfogásokat” nem tanítják sehol: meg lehet tanulni a hangszerkezelést, a hangképzést, a verstant, az összhangzattant, a színpadi előadást, stb., külön-külön, mindegyikre szükség van; a létrejött énekelt vers mégis több – egyben kevesebb is ezek összességénél. Nem egy-egy hangszer kiváló kezelőivé vagy egy-egy zenemű kiváló interpretálóivá válunk, de ha jól végezzük a dolgunkat, hozzá tudunk tenni a verssorokban megfogalmazott gondolatokhoz.

Mennyire nehéz „betörni” az énekelt vers műfajában? Mi szükségeltetik hozzá? Egyáltalán: mi a különbség a megzenésített vers és az énekelt vers között?

A verséneklés manapság divattá vált. Megszámlálhatatlanul sok szerző és előadó tevékenykedik a műfajban a legkülönfélébb zenei stílusokban. Ennek megfelelően kialakult a maga piaca is; nem nélkülözi a sztárprodukciókat, a mega-koncerteket, a profi szintű menedzselést, a közönség számára különböző plusz fényhatásokkal vagy vetített képekkel kiegészítve, vagy más, performansz jellegű megmozdulásokkal való ráhatást. Ez a világ, ahol a „betörés” szónak értelme van, ugyanolyan piaci törvények szerint működik, mint bármelyik más pop- vagy rockzenei műfaj.
Mi ennél jóval visszafogottabb, kisebb léptékű előadók vagyunk – viszont hosszú távon hitelesek, értéket közvetítők. Ezt tudatosan is végiggondoltuk, és amolyan zenei irányelvként is megfogalmaztuk: a kisközösségek modern kori énekmondóivá váltunk, továbbra is hiszünk a személyességben, az akusztikus zene erejében, és valljuk, hogy minden korosztály számára van „énekelni valónk”. Megfordulunk óvodákban, iskolákban, templomokban, felnőtt és idős közösségekben – közösségi házakban, könyvtárakban vagy ünnepi rendezvényeken.
A kérdés második felére visszatérve: előadásaink során mi magunk inkább énekeljük a verseket, vagyis általában ragaszkodva a vers eredeti tömörségéhez – minimális zenei szövetet (kíséretet, hangszeres szólókat) teszünk hozzá. A megzenésített vers kifejezést ezzel szemben a hangszerelésben gazdagabb kompozíciókra szokták használni, ahol adott esetben a verssorokkal is szabadabban bánik a zeneszerző; felcserél, kihagy, ismétel sorokat, és a zenei kíséret tekintetében is inkább válik komplex zeneművé a darab. (A hétköznapi gyakorlatban azonban a kifejezések keverednek, gyakran egymást kiváltó szinonimákká válnak.)
Hadd tegyük hozzá, hogy nekünk is van egy-két albumunk, ahol mi is többet mutatunk a hangszeres játékból: rengeteg hangszerünkön élvezzük a stúdiózás lehetőségeit. Dúsan hangszerelt dalainkat akár verszenének is nevezhetjük…

A Hangraforgó megszólaltatja régi és újabb költők verseit egyaránt. A laikus úgy gondolná, hogy a klasszikus, jó ritmusú, rímekbe szedett költemény könnyebben előadható, mint a modernebb, kötetlenebb, esetleg szabadversek. Valóban így van ez?

A laikus alapvetően jól gondolja. Nincs ebben különösebb ördöngösség. Nem minden vers való dalra, nem is érdemes minden versnek a zenésítésébe belefogni, mert vannak pl. hosszú, gondolati versek, amelyekben a sokszor több soron átívelő gondolatokat nagyon nehéz úgy zenei egységbe foglalni, hogy az dalban is értelmezhető és élvezhető legyen. Persze, a formaversek időnként zsákutcába csalogatják a dalost: túl könnyen, túl sablonos megoldás születhet, vagy a strófákon át azonos zenei anyag eltompítja a figyelmet, elzsongítja a fület, és elsikkad a zene mellett a vers. Ezt igyekszünk elkerülni. És szívesen kísérletezünk is: keressük az újabb és újabb megformálási lehetőségeket – ez természetes belső igény is, hogy ne váljanak a dalaink kiüresedetté, sablonossá. Nem véletlen egyébként, hogy nagy klasszikusaink nagy versei ritkán válnak dallá: nagy formátumú zenét csak kevesen képesek ezekhez a versekhez illeszteni. És nagy a zenész felelőssége is ebben.

A kortársak közül ki az, akinek a versei maguktól értetődően „adják” magukat, és ki az a költő, aki „kemény dió”, nehezen megzenésíthető?

A kortársaknál nem csupán maga a formai megzenésíthetőség válik kérdéssé, hanem maga a versválasztás is: melyek azok a költői üzenetek, amelyeket magunkénak érzünk, amelyekhez hozzá tudunk, hozzá szeretnénk tenni. Az illyési, Nagy László-i élet- és versszemléleten felnőtt költőgenerációt lassan felváltja egy (vagy több) újabb nemzedék: az ún. közösségi-közérzeti költészet egyre inkább háttérbe szorul. A mai kor verse nem feltétlenül a jobbítás szándékával íródik, úgy érezzük, sok a divatos téma, a költő nemcsak a Parnasszus csúcsára vágyik, hanem megélni is szeretne a tehetségéből, ami persze teljesen érthető, csak talán kevesebb vers válik időtállóvá.
Az általunk énekelt kortárs költők is javarészt az idősebb költőgenerációhoz tartoznak: nagyon szeretjük pl. Kányádi Sándor, Buda Ferenc, Vári Fábián László, Fecske Csaba, Oláh András, Szepesi Attila verseit, de folyamatosan bővül a daltárunk a fiatalabbakkal is, pl. Varró Dani versei mellett énekelünk Hétvári Andreától, Farkas-Wellmann Évától, Kiss Judit Ágnestől, Miklya Zsolttól is (a teljesség igénye nélkül).

Mi a helyzet a szerzői jogi kérdésekkel? Kell-e egyeztetni a kortárs költővel, vagy bármilyen vers bármikor felhasználható? Fontos, hogy az elkészült művel a költemény szerzője elégedett legyen?

A mai kornak megvan az az előnye, hogy a kortárs költőkkel sokkal jobban tudjuk tartani a kapcsolatot, törekszünk is erre. Hét évig voltunk kitalálói és szervezői a kortárs költő-zenész kapcsolatot ösztönző InternetVers Fesztiváloknak, két éve hasonló szemléletben alkotótábort szervezünk. Sok költővel vagyunk jó kapcsolatban, akiknek természetesen a dalokat is megmutatjuk, rendezve a jogi hozzájárulás kérdését is. A költőnek megvan hozzá a joga, hogy ne tetsszen neki egy-egy dal, és pl. megtagadja az aláírását egy-egy vers megzenésítésétől. Tapasztalataink szerint azonban a legtöbb szerző örömmel fogadja a zenét (nem csak a miénket, általánosságban), hiszen látják és érzik a dalok közvetítő erejét. Sokan úgy vélekednek, hogy a leírt és nyilvánosságra hozott vers már tőlük független, önálló életet él, „elengedik” őket, és ha esetleg nem is nyeri el a tetszésüket maradéktalanul, nem gördítenek akadályt a zenésítés és a felhasználás elé. Persze, hallottunk már ellenkező példákat is – sokszor nem is a szerző, hanem valamelyik jogörökös részéről.

A Hangraforgó a közelmúltban megnyert egy verséneklő versenyt a Vajdaságban. Mi ösztönöz arra egy művészt, hogy elinduljon egy ilyen vetélkedésen? A kihívás? Az esetleges elismerés? Egyáltalán, lehet mérni egy ilyen fajta teljesítményt?

Mindig is szerettük a versengéseket. A tét nélküli, alkotótábori dalnokversenyek éppúgy inspirálnak, mint a meghirdetett, „hivatalos” versenyek. Sok új dal születik ezáltal, sok zeneszerzői, előadói elgondolást tudatosítunk is egy-egy felkészüléssel, és igen, számít az elismerés is, hogy mások is kimondják, ha jók vagyunk. Nem csak a Vajdaságban vettünk részt versenyen: múlt év szeptemberében Szegeden szerepeltünk sikeresen egy Baka István szavalóversenyen, áprilisban a Hanghordozók versenyén, májusban a zentai Énekelt Versek Fesztiválján, és ezzel még nincs is vége a sornak – a reformáció 500. évfordulója tiszteletére meghirdetett nemzetközi dalpályázatra is beneveztünk, és örömmel újságoljuk, hogy Miklya Zsolt egy versére komponált dalunk lett a nyertes, amelyet jövő év tavaszán Wittenbergben adhatunk elő.
Bár a művészeti versenyek nagy szlogenje szerint minden döntés szubjektív, azért vannak mérhető, mesterségbeli kategóriái ennek a műfajnak is – feltéve, ha az ítészek is a szakma hozzáértő tagjaiból kerülnek ki.

Úgy értesültünk, hogy a Hangraforgó a közeljövőben hosszú útra indul. Megtudhatnánk erről néhány részletet?

Meghívást kaptunk a 2017 januárjában Sidney-ben megrendezésre kerülő Ausztrál-Magyar Találkozóra. Az utazás hosszú és a hangszerek szállítása miatt nem is egyszerű, ezért szervezőink úgy gondolták, hogy még marasztalnak egy kis időre Ausztráliában, hogy ott is folytassuk zenei missziós munkánkat a kisebb és nagyobb magyar közösségekben – szükségét érzik a magyar nyelv ápolásának, a verseknek és az éneknek. Így ellátogatunk iskolákba, óvodákba, egyházi és baráti közösségekbe, hogy megszólaltassuk pl. Ady Endre, József Attila, Weöres Sándor, Nagy László, Reményik Sándor verseit, népénekeinket, népdalainkat.

Berente Erika, tmoni
Fotók: Hadarics Gábor (2. kép), Seress Péter (3., 4. kép), Nemes Zoltán ’mettor’ (5., 9-11. kép),
Kukola Mihály (6. kép), Molnár György (7. kép), Czine Árpád (8. kép)

 A Győri zenekarok sorozatának korábbi cikkei:
- 1. rész: A Colombre Band
- 2. rész: Víganjáró Apnoé
- 3. rész: A Friends Big Band

2016.09.09