1642

A mestergyilkos – Feltámadás

Filmkritika

A mestergyilkos – Feltámadás egy vérbeli bugyuta akciózás, de Jason Statham még ezt is képes letuszkolni a torkunkon. A moziba járás kultúrájának lassan hagyományává válik, hogy Hollywood a szemünkben addig nem zárta le az évet, amíg Jason Statham immár 18 éve tartó bosszúszomját ismét ki nem elégítik.

De ez így van rendjén, hiszen a borosta alatt lapuló, baltával nyesett arcú, szófukar színész egyike napjaink azon sziklakemény akciósztárjainak, aki a műfaj múltat idéző old-school elemeit még mindig büszkén hirdeti. Ezért is szeretjük őt, és ezért is szereti az álomgyár, karizmájában és kisugárzásában van valami retró érzés, melytől nézőként bármit elhiszünk neki. Természetesnek vesszük tőle, hogy ha valakinek sikerülhet zavarba ejtő pillanatok nélkül a két hegy közötti felvonó tetejéről pontosan az alatta elhaladó sárkányrepülő tetejére ugrania, majd a naplementébe elsiklania, máskor meg a tenger kellős közepén állig felfegyverzett hadsereggel őrzött jachton, svájci bicskával felszerelkezve mindenkit kínok között megnyomorítania, akkor az Statham. A brit úriembernek legalább olyan jól áll az alvilági, szúrós tekintetű bérgyilkos szerep, mint James Bondnak az öltöny, nem csoda, hogy a stúdiók elsőszámú emberének számít az akciófilmek leporolása során. Furcsa mód mégis minden A banki meló vagy A 13-as kaliberű darabjára jut egy összefoltozott Halálfutam vagy Joker.

Az öt évvel ezelőtt remake-elt A mestergyilkos az utóbbiak táborát erősítette, a készítőknek bár sikerült nyomokban a hangulatteremtés, fogalmuk sem volt, mit kezdjenek Charles Bronson örökségével. Így maradt a szokásos klisékupaccá duzzasztás, mondván, Statham majd úgyis átküzdi magát rajta, más nem számít. A feltámasztás ezzel elmaradt, kihagyott ziccerként pedig a felejthető filmek sorába kerülve a közönséget sem hozta lázba, olyannyira, hogy a tengerentúlon megbukott. Valamilyen érthetetlen és megmagyarázhatatlan oknál fogva a Millenium Films stúdió a közönséggel ellentétben nem felejtette el néhány hét alatt az alkotást, és úgy gondolta (bár senki sem akarta), ennek folytatásához muszáj, sőt egyenesen kötelező zöld utat adniuk. Ennek két oka lehetett: először is Statham befenyítette a vezérigazgatókat, akik nem mertek neki nemet mondani, másfelől remek forgatókönyvhöz jutottak, és tényleg volt értelme a második rész tető alá hozásának. A mestergyilkos – Feltámadást látva viszont az első tippünk több, mint valószínű, hogy megtörtént.

Mert miként is lehetne érdemben egy olyan sztorit továbbgördíteni, aminek már az előzménye alatt is vakarták a fejüket az írók, és csak éppen annyi patikamérlegen kiszámolt naftát raktak bele, amennyi az egyszeri szórakoztatáshoz mindenképpen szükséges. Elárulom, leginkább sehogy, így a két szkriptíró fáradhatatlan munkájának gyümölcse a visszatérő etapra kimerült „a Statham néhány napja megismert barátnőjét elrabolják a rosszarcúak” stathami életmű vonalában, majd következik a kötelező zsarolás, melynek keretein belül három fegyverkereskedővel kell végeznie, természetesen balesetként feltüntetve. Így Arthur Bishop feltámad halálából, és mestergyilkosként megteszi azt, amihez a legjobban ért: sehol sem hagy nyomot maga után, beleértve a közönségét is.

Az egykoron világsztárok csillagai között tündöklő, immár maradék hajától is búcsút intő Statham Brazíliától kezdve Sydney-n át egészen Thaiföldig akciózik, amolyan Bond-filmekre hajazó gyönyörű környezetekben, miközben Ethan Huntékat megszégyenítve kapásból három lehetetlen küldetéssel is megbirkózik. De míg a Mission: Impossible-széria csapata a hosszadalmas tervezési folyamataik és ennek precízen kivitelezett megvalósításával hatalmas téttel ruházta fel a tátott szájjal bámult halálos mutatványaikat, addig a Feltámadás rohamtempója és főhősének triplázott feladata miatt erre nincs idő. Így Arthur Bishop hiába jut be bravúrosan a szocialista atombunkereket megidéző erődítménybe, vagy hiába mászik majomügyességgel a felhőkarcoló üveglapjain egy medence aljának megrepesztése kedvéért, Dennis Gansel direktortól mindez inkább unalmas, mintsem eredeti vagy kreatív. Lehet, érdemes lett volna a változatos helyszínek helyett inkább a látványra költenie azt a néhány millió dollárt, ugyanis a sokkolóan gagyi CGI sem képes elfeledtetni velünk, hogy amit látunk, még jóindulattal is alig nevezhető B-filmes darálásnak.

De A mestergyilkos – Feltámdást minden égbekiáltó logikai bakija, összefoltozott cselekménybeli hibája ellenére Jason Statham könnyedebben adja el nekünk, mint egy házaló ügynök a befektetési papírokat. Az akcióműfaj életben tartója sugárzó nyugodtságával és kétmondatos monológjaival pontosan tudja, hogyan kell a hihetetlen, valamint kínosan megmosolyogtató szekvenciákból is hihető elemeket farigcsálni. Kiállásával, mint mindig, meggyőz minket arról, hogy minden ellenfelénél intelligensebb, és bármilyen helyzetben képes azonnal improvizálni, akkor is, ha csak a forgatókönyvírók lustaságából fakadó értelmetlen továbblendítésről van szó. Statham sikere pedig valahol itt keresendő, nem a látványosan előadott headshotok, koponyatörések vagy a dinamikus, jól koreografált közelharcok a valódi fegyverei, hanem a higgadt akcentusa mögött húzódó megtévesztés képessége. És ez még 18 év után is olajozottan működik nála, sőt jobban, mint az első részben. Mert míg a 2011-es előzmény krimi-thrillernek indult, majd csak az utolsó harmadában csapott át vérbeli Statham-zúzdába, addig a Feltámadás már nem szenved identitászavarban, és (sokak örömére) felvállalja a szédületes tempó diktálta, régi vágású, töltényhüvelyek borította mivoltát. A film addig működik is, amíg az egyszemélyes halálosztó magányos antihősként, kegyelmet nem ismerve, szemrebbenés nélkül bünteti ellenlábasait. Amint viszont Gansel kedvenc lelketlen figuránkat igyekszik formálni, érző és szerethető lénnyé tenni, letér a szimpla szórakoztatás útjáról.

Minden pillanata kínos a Jessica Albával felhányt szerelmüknek, gyilkológépünk számára csakis az acélból készült éles tárgyakkal és a robbanásra képes töltetekkel lehet szikrát kirobbantani a szívében. A giccsesen erőltetett drámai jelenetek és a belőlük áradó kényszeres romantika csak elrontják az amúgy tisztességes, uborkaszezont jelző szórakozásunkat. A Feltámadás élvezeti értéken ugyanakkor Tommy Lee Jones kecskeszakállú fegyverkereskedő hippije jócskán dob, bár csak néhány perces vendégszereplés jutott neki, ez is bőven elég számára ahhoz, hogy könnyedén, különösebb erőlködés nélkül emlékezetes pontjává váljon.

Összességében Jason Statham még mindig halhatatlan és legyőzhetetlen, csak az elmúlt években már inkább a B-filmek listáján, mintsem a minőségi, emlékezetes csontoktól recsegő látványfilmekben. Annyi esze azért még mindig van, hogy tudja, mindezt milyen formában tudja eladni, és elhitetni velünk, hogy amit látunk, az bizony mozivászonra való, még akkor is, ha szemet bántóan csúnya és felszínes. A mestergyilkos – Feltámadás egy átlagos, ugyanakkor bűnös élvezet, amely arra tökéletes, hogy a mozis uborkaszezon kellős közepén bemelegítsen minket a hamarosan érkező élvonalbeli titánok érkezésére.

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen.hu

2016.09.08