A komikus-színészről – akit kétszer is jelöltek Oscar-díjra: a Katasztrofális sikerért és Az ifjú Frankenstein Mel Brooks-szal közös társ-forgatókönyvéért – rendszerint olyan portrét festettek, mint egy neurotikus személyiség, aki a totálisan hisztérikus és a fátyolos szemű érzelgős között ingadozik. „A csendes külsőm a hisztéria álcája volt – nyilatkozta a Time magazinnak 1970-ben –, amely hét év analízis után a viselkedésemmé vált.”

A 70-es években amúgy ez a jellemvonása olyan rendezők mérföldköveit jelentette, mint például Mel Brooks vagy Woody Allen, hogy aztán kevésbé sikeres mozikhoz a kamera mögé vezesse őt magát is. Ezek egyik legemlékezetesebb darabja A piros ruhás nő volt (1984), amelyben együtt játszott akkori feleségével, Gilda Radner-rel, akinek 1989-es halála teljesen összetörte Wildert. Ezután csak időszakosan dolgozott, és már csupán a tévében tűnt fel, például a rövid időt megért Something Wilder című szitkomban (1994-1995). De azért itt is kijutott számára a siker: 2003-ban Emmy-díjjal jutalmazták a Will és Grace szériájának vendégszerepéért.

Gene Wilder Jerome Silberman néven látott napvilágot 1933. június 11-én az amerikai Milwaukee-ban az orosz zsidó bevándorló William J. Silberman és a szintén orosz zsidó gyökerekkel rendelkező, de már Amerikában született Jeanne Baer gyermekeként. Apja érdekes tevékenységet űzött: miniatűr whiskey- és söröspalackok gyártásával foglalkozott.

Gene – illetve akkor még Jerome – 12 éves korában kezdett színészetet tanulni, szülővárosában érettségizett 1951-ben, a Washington High School-ban, majd négy évvel később bölcsésztudományból diplomázott az Iowa City-beli University of Iowa-n. Ezután beiratkozott a bristoli Old Vic Theater iskolába, ahol színésztechnikát és vívást tanult (később érdekes módon utóbbinak is hasznát vette).

1956 és 1958 között az Egyesült Államok hadseregében szolgált az egészségügyi hadtestnél, melynek során neurológiai- és pszichiátriai betegeket is kezelnie kellett. Leszerelése után többek között vívást tanított, miközben tovább képezte színészi tudását a Herbert Berghof’s HB Studio and at the Actors Studio-ban, méghozzá Lee Strasberg keze alatt. Színészi karrierjéhez azonban hiányzott még egy nagyon fontos dolog: a név. Eredeti nevét Gene Wilder-re változtatta, mondván, „nem látott még soha egy Jerry Silberman-t Hamletet játszani”. Aztán később viccesen bevallotta, hogy igazából Gene Wildert sem látta soha Hamletet játszani. Színpadi vezetéknévként amúgy azért döntött a Wilder mellett, mert imádta Thornton Wilder A mi kis városunk című színdarabját, a Gene pedig pusztán azért jött, mert tetszett neki. Csak később tudatosodott benne az összefüggés anyja keresztneve (Jennae) és a Gene hangzásbeli hasonlóságáról. Édesanyja szinte a teljes gyermekkora alatt beteg volt, a fiú pedig ideje jelentős részét azzal töltötte, hogy szórakoztatván őt, boldoggá tegye, és tartsa benne a lelket. Névválasztásával így tudat alatt szeretetét és tiszteletét kívánta kifejezni iránta.

Színészként 1961-ben, 28 éves korában debütált Frankie Bryant és Arnold Wesker off-Broadway darabjában, a Roots-ban, melyet aztán immár Broadway fellépés követett: Graham Greene komédiájában, a The Complaisant Lover-ben alakított egy kisebb szerepet, amelyért Clarence Derwent-díjat kapott mint ígéretes újonc. Az 1963-as, Kurázsi mama-beli fellépését a nézőtéren ülve látta Mel Brooks (aki a feleségét, Anne Bancroft-ot jött megnézni a darabban), amely aztán Wilder legnagyobb filmsikerei kövezte barátságig vezette őket. Még ebben az évben szerepelt a Száll a kakukk fészkére színpadi változatában is, miközben már a tévé felé kacsingatott.

1962-ben kezdett feltűnni a képernyőn (The Sound of Hunting, The Interrogators, Windfall), majd a későbbiek során több tévéfilmben is látható volt (Az ügynök halála, 1966; Thursday’s Game, 1974; Annie and the Hoods, 1974). A mozi világában 1967-ben kezdték megismerni a nevét, amikor Arthur Penn klasszikus krimijében, a Bonnie és Clyde-ban egy neurotikus, elrabolt temetkezési vállalkozót alakított. Ezután következett a Mel Brooks rendezte Katasztrofális siker (The Producers, 1967), amelyben Zero Mostel mellett játszotta a hisztérikus könyvelő Leo Bloom figuráját – a szerepért a legjobb mellékszereplő Oscar-díjára jelölték, ezzel pedig filmes karrierje végérvényesen útjára indult. Különben saját bevallása szerint, mielőtt Brooks „felfedezte” volna, inkább drámai, mint komikus színésznek tartotta magát. Hogy mégsem így lett aztán, az mára történelem.

Legközelebb Donald Sutherland partnereként, kettős szerepben volt látható az 1970-es Csináljátok, de nélkülem-ben (Start the Revolution Without Me), ahol vívói tudását is megcsillogtatta. Kosztümös fellépése még ugyanebben az évben folytatódott az Akinek van egy unokatestvére Bronxban című komédiával (Quackser Fortune Has a Cousin in the Bronx). 1971-ben felöltötte Willy Wonka, az egyik legrajongottabb mesehős gúnyáját: Roald Dahl múlhatatlan sikerű Willy Wonka és a csokoládégyára (Willy Wonka & the Chocolate Factory) ugyan nem volt azonnali siker, de az évek során megkérdőjelezhetetlenül a gyerekek kedvencévé vált. Ugyanez sajnos nem volt elmondható három évvel később a Stanley Donan rendezte A kis herceg (The Little Prince) musical-változatáról, amelyben a róka „szőrében” tűnt fel. A kettő között játszott Woody Allen romantikus komédiájában, az Amit tudni akarsz a szexről... című moziban (Everything You Wanted to Know About Sex, 1972), ahol orvosként egy Daisy nevű birkába szeretett bele.

Bár volt egy másik közös (fantasy-)vígjátéka Zero Mostel-lel 1974-ben, Az orrszarvú (Rhinoceros), „teljes értékű” sztárrá két újabb Brooks-vígjáték tette ugyanabban az évben: a western-svindli Fényes nyergek (Blazing Saddles) és az őrült Mary Shelley-adaptáció, Az ifjú Frankenstein (Young Frankenstein), ahol a hisztérikus-bájos tudóst formálta meg. Közös munkáik aztán arra ösztönözték Wildert, hogy elkezdjen saját vígjátékokat írni és rendezni, habár egyiknek a sikere sem érte el kooperációjuk eredményeit. Az első ilyen saját (szerzői) filmje a Sherlock Holmes okosabb bátyjának kalandjai volt 1975-ben (The Adventure of Sherlock Holmes’ Smarter Brother) a Brooks-törzsszereplő Madeline Kahn-nal és Marty Feldman-nal, majd két évvel később A világ legnagyobb hősszerelmese (The World’s Greatest Lover), amelynek már a producere is ő volt.

Gene Wilder azonban sokkal jobban teljesített a kamerák előtt, főleg, amikor összeállt – a mára ikonikus duóként emlegetett társával – Richard Pryor-ral. Első közös filmjük az 1976-os Száguldás gyilkosságokkal volt (Silver Streak) Arthur Hiller rendezésében: a thriller-komédia egy vonaton játszódott. Még nagyobb siker lett a Dutyi dili 1980-ban (Stir Crazy), amely több mint 100 millió dolláros bevételt eredményezett. Ezt a blockbustert aztán később már nem tudták überelni, holott a Vaklárma (See No Evil, Hear No Evil, 1989) talán még szenzációsabb vígjáték volt (szintén Hiller dirigálásában, Kevin Spacey-vel a mellékszerepben), és talán a Folt a zsákját (Another You, 1991) is tűrhetőre sikeredett.

1979-ben együtt komédiázott Harrison Ford-dal a Rabbi a vadnyugaton (The Frisco Kid) westernjében, majd magánéletében fontos változás következett. Egyrészt 1980 végén, 13 év házasság után elvált második feleségétől, Mary Joan Schutz-tól, akitől gyereke is született (első neje a színésznő-színdarabíró Mary Mercier volt 1960 és 1965 között), hogy az 1982-es Ki kém, ki nem kém (Hanky Panky, rendező Sidney Poitier) forgatásán megismerkedjen a Saturday Night Live-komédiás Gilda Radner-rel (az alsó képen), akivel csakhamar össze is házasodtak. Két további közös sikerük volt ezután: a már említett A piros ruhás nő (The Woman in Red, 1984) és a Nászéjszaka kísértetekkel (Haunted Honeymoon, 1986), mindkettő Wilder rendezésében. Radner petefészekrákos betegsége egyre inkább megfosztotta őt a munkakedvétől, felesége halála után pedig már egyáltalán nem lehetett látni a filmvásznon. Társalapítóként létrehozta a Gilda Clubot, egy támogatói csoportot, amellyel erre a szörnyű betegségre próbálták felhívni a figyelmet. Két év gyászt követően aztán negyedszer is megházasodott: Karen Boyer egykori beszédpatológusnak, későbbi jelmeztervezőnek fogadott – szó szerint – sírig tartó hűséget.

1989-ben Non-Hodgkin limfómát diagnosztizáltak nála, kemoterápiás-, valamint őssejt kezelésen is átesett, és szerencsére sikeresen felépült betegségéből. A 90-es évek elején tűnt fel utoljára filmen, a Folt a zsákját és a Bolondosan a szerelemről (Funny About Love, 1990) szerepeiben. A tévéképernyőn ugyan később megjelent, de csekély sikerrel: a Something Wilder bukása után, 1999-ben játszott A rejtélyes hölgy-ben (The Lady in Question) és a Gyilkosság a kisvárosban-ban (Murder in a Small Town). Ebben az évben még „fellépett” a családi Alice csodaországban meséjében is (Alice in Wonderland), többek között Whoopi Goldberg, Ben Kingsley, Christopher Lloyd, Robbie Coltrane partnereként. Valóban utoljára 2002-2003-ban láthattuk a Will és Grace-ben, pályafutása lezárása egy megérdemelt Emmy-díj lett.

Filmes karrierje alatt igazán két személlyel forrt eggyé a neve. Mel Brooks-szal a kamera két ellentétes oldalán gyártották a sikereket, erről Wilder így vélekedett: „Nem vagyunk érdekeltek az udvarias kacagtatásban. Mi azt akarjuk, hogy a közönség leessen a székről, és a földön fetrengjen a röhögéstől. Mel a munka során két lábbal áll a földön: siker és hiba, siker és hiba, siker és hiba. Aztán a vágás során leszámol a hibákkal. Neki nem émelyítő szirup folyik az ereiben, sosem akarja hamis módon kivívni a közönség szimpátiáját”. A kamera előtt Richard Pryor-ral termelték a dollármilliókat, ám a közhiedelemmel ellentétben sosem voltak jó barátok. „Bekapcsoltunk a kamera előtt, aztán meg kikapcsoltunk. Pryor végig egy rendkívül kellemetlen személyiség volt, amíg együtt dolgoztunk. Drogproblémákon ment keresztül, és azon kívül, amit a kamerák előtt mutattunk, nem akartunk barátkozni egymással.”

Pályafutása lezárultával 2005-ben jelentek meg emlékiratai Kiss Me Like a Stranger: My Search for Love and Art címmel, amely után fikciókat kezdett írni: a 2007-es Kis francia szajhámat (My French Whore) 2008-ban A nő, aki nem (The Woman Who Wouldn’t) követte, majd 2010-ben egy novellagyűjtemény (What Is This Thing Called Love?), illetve 2013-ban még egy regény (Something to Remember You By: A Perilous Romance). Az íráson kívül élete utolsó részében akvarelleket festett, és jótékonysági ügyekben vett részt. Haláláig a Connecticut-beli Stamford-ban élt. Filmezéstől való visszavonulása után arra a kérdésre, miért nem forgat többé, így felelt: „Imádok könyveket írni. Inkább vagyok otthon a feleségemmel. Ott írhatok, bármikor szünetet tarthatok, kimehetek, ha úgy tartja kedvem, megihatok egy csésze teát, csókot adhatok a nejemnek, és folytathatom az írást. Azt hiszem, ez nem annyira rossz. Valóban szerencsés vagyok.”

Szilvási Krisztián

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.