836

Augusztus 29. – A törökök szerencsenapja (a Mohácsi csata)

Ezen a napon történt

A történelem néha mintha alátámasztaná a babonákat. Augusztus 29. különösen rászolgált erre a státuszra, tekintettel arra, hogy az Oszmán Birodalom legfontosabb sikerei Magyarország ellen szinte mind erre a napra estek. Keresztelő Szent János fővételének napja csupa rosszat hozott őseink fejére évtizedeken keresztül, nem meglepő, ha a törökök maguk is a szerencsenapjuknak tartották ezt a dátumot, még úgy is, hogy maguk nem a keresztény időszámítást használták.

Kezdődött 1521. augusztus 29-vel. Ezen a napon a Szulejmán szultán ostromolta Nándorfehérvár kénytelen volt megadni magát 66 napos ostromot követően. A várost maroknyi, mindössze 700 fős helyőrség védte az iszonyú túlerő ellen (csak emlékeztetésképpen: 1456-ban a helyőrség 5000 főt tett ki), s végül már csak a „Nebojsze”, azaz magyarul „Ne félj!” – már ez a név is önmagában mennyire jellemző és szép! – nevű toronyban védekezett a megmaradt 72 katona, akik végül az értelmetlen harcot belátva, megadták magukat. A vár elestével a Magyar Királyságot védő végvári vonal közepén jókora lyukat ütött az ellenség, s innentől kezdve mindenki tudatában volt, hogy a török immár akkor jön az országba, amikor akar. A vár hosszú ellenállásának azonban volt értelme, mivel az ostrom ideje alatt igen nagyszámú magyar sereg gyűlt össze, és ha ellentámadásba nem is ment át, de arra elég volt, hogy Szulejmán ne nyomuljon beljebb a királyság területére.

Az „amikor akar” végül 1526-ban érkezett el, s ez a dátum sajnálatos módon a magyar történelem gyásznapja. A magyar középkor ezen a napon véget ért, ahogy a Mohácsi csatában sok ezer harcosunk és II. Lajos királyunk élete is (a képen Than Mór festményén). Az év közismert, és a nap is általános iskolás tananyag. Igen, természetesen augusztus 29-e délutánján zajlott le a nevezetes Mohácsi csata a magyar és török főerők között. Estére a síkságot elesett katonák ezrei borították, Szulejmán hadereje pedig néhány nappal később bevonult Budára, ahonnan elvitette Mátyás király palotájának szobrait, s azt a monstrum löveget, amelyet még Hunyadi János zsákmányolt 1456-os nándorfehérvári győzelmét követően a török táborból. A szultán ezt követően a köznyelvben Mátyás-templomként (igazi neve: Nagyboldogasszony-templom ma is!) emlegetett budai főtemplomot mecsetté nyilvánította, és istentiszteletet tartott benne. Ezzel szimbolikusan Magyarország fővárosát az Iszlám világ részének nyilvánította. A várost ugyan 1526-ban még kiürítette, de a következő 15 évben Magyarországnak nem sikerült megerősödnie, hogy az újabb török akcióknak ellenállhatott volna, sőt a kettős királyválasztás csak belharcokat hozott, amit aztán Szulejmán ki is használt.

1541-ben – minő meglepetés! – augusztus 29-én Szulejmán szultán ismét Buda alatt táborozott, s magához rendelte az egy évvel korábban elhunyt vazallusának, Szapolyai János magyar királynak csecsemő kisfiát, János Zsigmondot. A történet az Egri csillagokból ismerős. Míg a magyar urak, köztük – a regénybelinél a valóságban sokkal sötétebb alak – Török Bálint a szultánnál vendégeskedtek, az ország állapota sokkal súlyosabbá lett. Ugyanis mialatt a szultán a csecsemőt nézegeti, s megajándékozza a főurakat, a janicsárok beszállingóznak a várba, és csellel elfoglalják azt. Szulejmán a csecsemő-királyt, anyjával, Jagelló Izabellával Erdélybe küldi, megvetve alapját az Erdélyi fejedelemségnek. Az ország ezen a napon véglegesen három részre szakad, bár erről a véglegességről a kortársak hallani sem akartak, s a kísérletek az egyesítésre 1568-ig eltartottak.

1593-ban aztán az addigi legnagyobb Habsburg kísérlet indul meg Magyarország visszafoglalására, az úgynevezett Hosszú- vagy más néven Tizenöt éves háború. Ez váltakozó sikerrel zajlott, s voltak időszakok, amikor úgy tűnt, valós remény van Buda visszafoglalására. Ám a törökök magyarországi székhelye több ostromot is átvészelt. Más volt a helyzet Székesfehérvárral, a Magyar Királyság szakrális fővárosával. A keresztény sereg 1601-ben visszafoglalta a várost. Ez nem tartott sokáig, mert egy évvel később, 1602. augusztus 29-én (igen, ez már hátborzongató!) az oszmán-törökök ismét kitűzték lobogójukat a koronázási városra.

Az ezt követő „békés” időszakot II. Rákóczi György 1657-es lengyelországi kísérlete zárta le, aki török engedély nélkül akarta elnyerni a lengyel trónt, s kudarcba fulladt hadjáratát követően következett a megtorlás. 1660-ban a fejedelem csatában szenvedett vereséget, majd félholtan Váradra menekült, ahol meghalt. A Köprülü Mehmed nagyvezír vezetésével megérkező török fősereg a fejedelem halála ellenére megostromolta az Erdély kulcsának számító várat, s végül augusztus 29-én el is foglalta azt.

Ám minden nagy sorozat véget ér egyszer. Mikor 1686. augusztus 29-én a Budát felmenteni szándékozó török sereg megpróbált áttörni a Lotaringiai Károly és Bádeni Lajos hercegek vezette keresztény sereg gyűrűjén, a bevetett lóra ültetett janicsárok és szpáhik képtelenek voltak megbirkózni a feladattal, s szinte mindannyian elpusztultak a kísérletben. Néhány nappal később, szeptember 2-án a török félhold végül csak lezuhant a Mátyás-templom tetejéről, és a visszafoglalt város füstölgő romjaira egy új korszak köszöntött.

Horváth Gábor

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

2016.08.29
10