A XIII. század harmadik negyedében az európai viszonylatban is nagyhatalomnak számító Magyarország fő ellensége a hatalma teljében lévő II. Ottokár vezette Cseh Királyság volt. A kihalt Babenberg család osztrák területeiért mindkét fél komoly erőt vonultatott fel az 1250-es években, és a csehek bizonyultak erősebbnek. Noha IV. Bélának rövid időre sikerült elfoglalnia Stájerországot, 1260-ban nagy vereséget szenvedett a csehektől. Az 1270-es évek elején Ottokár már magyar területekre is betört, ám ott végül a kiváló hadvezér, V. István király a Rábca folyónál vereséget mért rá. Sajnos a roppant tehetséges uralkodó 1272-ben, alig két éves országlás után meghalt, fia, IV. (kun) László pedig még gyerekcipőben járt.  A magyar történelem egyik legkülönlegesebb és legérdekesebb királya, IV. László helyett ekkor az ország előkelői irányították az országot. A cseh túlsúly nemcsak Magyarországnak okozott gondokat, hanem az 1273-ben német királlyá koronázott, s császári címre pályázó Habsburg I. Rudolfnak is. 1277. július 13-án a német király és a magyar király – akit ez évben, 15 éves korában a magyar országgyűlés nagykorúnak nyilvánított – szövetséget kötöttek, nyilvánvalóan csehellenes éllel. A szövetkezők követelték, hogy a cseh uralkodó ürítse ki az általa megszállt osztrák területeket, és közös hadjáratot helyezett kilátásba ennek megtagadása esetén.

1278-ban a háború ki is tört, Ottokár serege sikeresen tört előre Ausztriában, és Rudolf király képtelen volt elegendő haderő szembeállítani vele. A cseh had Stájerországig portyázott, majd a támadók ostrom alá vették Laa várát. Kézai Simon krónikája szerint Rudolf király úgy várta a magyarok „jövetelét és segítségét, mint az istenét. ” A magyar sereg mintegy 18 ezer főnyi lehetett, erejét jelentős részben könnyűlovasok adták. A magyarok és a velük felvonuló kunok augusztus 15-én lecsaptak a cseh hadra, s komoly veszteségeket okoztak annak. Ottokár ezt követően felhagyott Laa ostromával, a Morva folyóhoz vonult vissza, hogy ott csatát vállaljon ellenségeivel. A modern feldolgozások szerint II. Ottokár mintegy 30 ezer fős hadsereggel állt fel a csatára, és kifejezetten nehézlovassági fölényben volt. Habsburg Rudolf legfeljebb 8-10 ezer embert (egyes történészek szerint pedig mindössze 2-3000 főt!) volt képes felsorakoztatni, így nem meglepő, hogy nagyon várta a magyarok érkezését.

Összességében így is a cseh hadsereg volt létszámfölényben. A csata egyébként nem pusztán német-magyar, illetve cseh katonák közt folyt, Ottokár seregében csehek, morvák, lengyelek, oroszok és németek is harcoltak, míg Rudolf seregét zömében németek, IV. Lászlóét magyarok és kunok alkották. A cseh és német seregre a lovagi harcmodor volt jellemző, a magyar hadviselésen ellenben még mutatkoztak a nomád szokások, s a csatát a magyar balszárny könnyűlovasságának rohama vezette be. A magyar előkelők vezette csapatrész pillanatok alatt elsöpörte a vele szemben álló cseh jobbszárnyat, és hamarosan a harcrend mögött lévő cseh tábort is kézre kerítették. Rudolf németjei és Ottokár csapatai eközben a harcrend másik oldalán heves kézitusába bonyolódtak, ahol kis híján Rudolf is elesett. A német királyt lováról leesve egy ideig halottnak is hitték, de végül megmenekült. A heves küzdelmet aztán a cseh táborból az Ottokárt hátba támadó kun-magyar csoport döntötte el, és a bekerített cseh sereget rövid úton felszámolták. Menekülés közben Ottokárt is megölték az üldözők, egyszerre veszítve el életét és Csehország nagyhatalmi státuszát. A magyar sereg nagy mennyiségű zsákmányt szerzett, s a foglyok java is IV. László csapatainak kezére jutott, ami azonnal megbontotta a német-magyar jó viszonyt. Kun Lászlót a csatatéren lovaggá avatták, majd a két uralkodó elindult hazafelé. Nem túl meglepő módon a középkori német krónikák Habsburg Rudolf sikerét emelik ki, s a magyar sereget szinte elfelejtik megemlíteni a csata leírása során. A magyar krónikákban persze fordítva van.

A csata egyszerre semmisítette meg a csehek pozícióit a német-római birodalmon belül, és alapozta meg a Habsburg-ház hatalmát, miután az osztrák hercegségek Rudolf kezére jutottak. A történelem pikantériája, hogy az a dinasztia, amely évszázadokkal később majd többször is a Magyar Királyság önállóságát korlátozza, éppen a magyar harcosoknak köszönhette felemelkedését, hiszen László király segítsége nélkül Rudolf képtelen lett volna legyőzni Ottokárt. Természetesen IV. (kun) László aligha kárhoztatható azért, hogy nem látott előre potom 300 évet, és Csehország 1278-as megtörésével a magyar nyugati határokon megszűnt a veszély.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: www.rubicon.hu 1 és www.rubicon.hu 2

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.