1816

Paula Hawkins: A lány a vonaton

Könyvkritika

Az egyik hétvégén úgy gondoltam, gyorsan átrágom magam ezen az agyonreklámozott divatregényen. A személyesen hallott vélemények általánosságban nem voltak rosszak, igaz, gyönyörtől elalélt olvasókkal sem igazán találkoztam. Általában véve nagyobb volt a várakozás olvasása előtt, mint az ömlengés befejezése után. S bár ez – tapasztalataim alapján – nem túl biztató, ehhez képest egyáltalán nem csalódtam.

A történet éppenséggel nem Agatha Christie bonyolultságú, a jelentős szereplők száma igen limitált (6 fő), így gyorsan leszűkíthető, hogy ki lehet a rosszfiú/lány/semleges (ezt csak a „gendercinizmus” kedvéért írtam, nincs ilyen szereplő: nyilván nem a főhős, sem pedig az áldozat, és szintén nem a migráns pszichológus (nem lenne PC, a korszellem kifejezetten tiltja, lásd: kölni maszatolás).

Szóval hamar lecsökken a potenciális gyilkosok száma, márpedig én a nyomozós olvasók kategóriájába tartozom, akik megpróbálják kitalálni, vajh ki a tettes! Ki is találtam, úgy a könyv kétharmadánál. Ez egyébként nem feltétlenül rossz (hiszen az ember addig úgysem veheti biztosra, míg a végére nem ér), sőt azt is jelenti, hogy van logika a könyv felépítésében, és nem pedig összedobált mondatok egymásutániságáról van szó.

A szerelem és gyilkosság mindig jó kombináció, az irodalom kezdete óta annak egyik legfontosabb témája, amely kimeríthetetlen. Itt is lekötötte a figyelmemet, igaz, figyelni is kell, mert 3 szempontból ismerjük meg az eseményeket, ráadásul az áldozat leírásai késésben vannak a jelenhez képest, így el kell rendezni, mi mikor is volt, hogyan illeszthető a néhány oldalas leírás a nagy egészbe. Szerintem ez jól sikerült az írónőnek, feszes és jól fésült gyilkosságról van szó, nincs benne semmi felesleges. Paula Hawkins a karaktereket is jól ragadta meg, az egyes szereplők motivációi és cselekedetei érthetőek. Mindez nem jelenti azonban, hogy szerethetőek. Gyakorlatilag nincs benne pozitív szereplő, mindenkinek sok gyengesége és hibája van. Még a főhősnőről is csak vártam, hogy tegye már le az alkoholt, és próbáljon egyenesbe jönni, de hiába. Nem voltak a krimiben kedves, rokonszenves alakok, csak sajnálatra méltóak, vagy utálni valók. Egy-két pozitív alak azért hiányzott nekem.

A kiadás külcsínre tetszik (a magyar borító megegyezik az eredeti angollal), a színek kellően komorak, tényleg olyan, mint amikor félkábultan kinézünk a vasúti kocsi ablakán, az odakint elfutó tájra. Az, hogy a kötése kötött, nálam mindig extra pont, bár ilyen árért (3990,-Ft) ez elvárható minimum. Egy komolyabb kifogásom van a kiadói oldal felé. Sajnos a regény közepén két nyomtatási (?) hiba is van a könyvben, a dátumoknál és napoknál (a 174. oldalon 13. van 3. helyett; a 180. oldalon pedig vagy az augusztus 4. vagy a nap megadása nem helyes). Lehetne éppen bocsánatos bűn, de egy olyan krimi esetében, ahol több idősík van, és fontosak a dátumok az események rekonstruálásánál, azért nem szerencsés.

Összefoglalva: a hátoldalán lévő: „Elképesztő lélektani thriller – a Hátsó ablak találkozása a Holtodiglannal” ajánló alapvetően megállja a helyét, ha az „elképesztő” szócskát stornózzuk, vagy kicseréljük a „jó”-ra. Elképeszteni éppen nem képesztett el, de lekötött, és kényszerített arra, hogy gyakorlatilag egyhuzamban elolvassam, ami tekintetbe véve, hogy éppenséggel más dolgom is akadt (már csak az amerikai foci rájátszása miatt is), nem rossz teljesítmény. A belőle idén készülő filmre is kíváncsi vagyok, mivel a karakterek, úgy gondolom, jó színészi teljesítményt követelnek meg, s így Emily Bluntéknak fel lesz adva a lecke.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2016.08.18