1583

„Nyitottnak kell lennünk”

Interjú Schneider Zoltánnal

Schneider Zoltán, a Radnóti Színház tagja is versenyben van idén a Kaszás Attila-díjért, amelyre még augusztus 17-ig lehet szavazni. A színház mellett rengeteg mindennel…

…foglalkozik: szinkronizál, filmeket forgat, és ő lett a Rádió Rock hangja. A színművésszel az idáig vezető útról és aktuális projektjeiről beszélgettünk.

Középiskolai magyartanárod, Lukácsi Huba nagy hatással volt rád és a pályád alakulására. Miért volt ő jó pedagógus?

A József Attila Gimnáziumba jártam, ő ott tanított engem. A színjátszás egyébként már az általános iskolában is foglalkoztatott, ahol Lázár Csabi barátommal együtt jártunk kulturális seregszemlékre. Ez tulajdonképpen egy verseny volt az iskolák között, lehetett táncolni, énekelni, verset, prózát mondani, na meg persze „színjátszani” is – minket ez érdekelt. Lukácsi Huba tanítási módszereiben az ragadott meg, hogy nem csupán könyvből tanított, hanem rengeteg plusz érdekességet is mellétett, ettől vált hitelessé. Először, bevallom, ez inkább ijedtséget váltott ki belőlem. Láttam, hogy a tanár úr mennyi mindent tud az irodalomról és a kultúráról, úgy éreztem, én nem vagyok ehhez elég méltó. Aztán volt két év, amikor földrajz-testnevelés szakos tanár akartam lenni. (nevet) A tanár úr vezette színjátszó kör harmadikban indult el, a társasággal nagyon megszerettük egymást. Például Péterfy Bori is odajárt, osztálytársam volt. Az első darabunk a Liliomfi volt, következő évben pedig színpadra vittük a Rómeó és Júliát. Miután végeztem, még visszamentem, hogy megcsináljuk A fösvényt, utoljára pedig Corneille Cidjét játszottam velük. A színjátszó kör most ünnepli 30 éves fennállását. És hogy miért volt jó? Leginkább azért, mert közel hozta az embereket. Minden korosztályt. Alapvetően egy negyedéves gimnazista nem nagyon állna szóba az elsősökkel, mert más az érdeklődési köre, de nálunk nem ez volt. Megtanultunk együttgondolkodni, a díszleteket is mi csináltuk. Mai napig tartó barátságok születtek ott.

Műszaki beállítottságú családból származol. Mit szóltak hozzá, amikor bejelentetted, hogy színész leszel?

Így van, nálunk mindenki építészmérnök, villamosmérnök, épületgépész. Édesanyám jobban elfogadta, bíztatott, hogy próbáljam meg. A harmadik próbálkozásra vettek fel, de már a másodiknál apám azt mondta: na, jól van fiam, ha ez se jön össze, most már jó lenne valami komolyabb dologgal is foglalkozni. (nevet) Két helyre tudott volna bejuttatni. A katonatisztire egyből mondtam, hogy köszönöm szépen, de nem, vagy pedig a postán indult egy telefonhálózat-kezelő szakmunkásképző. Belementem, és elvégeztem. Dolgoztam is a szakmában, szerettem, hárman voltunk egy csapatban, a Steckmüller, a Baller meg én, a Schneider, mi voltunk a német brigád. (nevet) Amikor elkezdődött a színművészeti, egyből láttam, hogy az ösztöndíjból nem lehet megélni, ezért éjszakánként gyakran visszajártam dolgozni.

Hogyan emlékszel vissza a főiskolás évekre?

Emlékszem, mindenki rettegett attól, hogy majd nagyot rostálnak az első két évben, én kevésbé voltam parázós. Megpróbáltam magamból a legtöbbet kihozni. A főiskola legnagyobb hozama talán a gondolkodásmódunk formálása volt. Ezt nem lehet tanítani, ezt érezni kell. Zsámbéki osztályába jártam, fantasztikus órái voltak, és nagyszerű volt az is, ahogyan rávezetett minket a lehetséges értelmezésekre az adott jeleneteknél. Érdekes, hogy mennyire másképpen gondolkodnak a rendezők ugyanazon darab esetében. Eszembe jutott: egyszer ki lehetne próbálni, hogy például Bergman Jelenetek egy házasságból című darabjában minden jelenetet más rendez. (nevet) Nekünk, színészeknek nyitottnak kell lennünk új ízlés befogadására.

Szinte az összes darabban szerepelsz most a Radnóti repertoárján. Hogyan tudod összeegyeztetni a fejedben ezt a sok szöveget?

Igen, most szinte mindenben: Lear király, Jelenetek egy házasságból, Vágyvillamos, Buborékok, Platonov, Turandot, A párnaember. Ez amúgy nem egy ördöglakat, nekünk valahogy már erre áll rá az agyunk. Nagyon sok mindent úgyis szituációhoz kötünk. Nemrég László Zsolttal arról beszélgettünk, hogy a Lear királyban a megvakítós résznél egyszerűen nem tudnám elmondani nyitott szemmel a szöveget. Mondta, hogy vele is volt ilyen, amikor Oidipuszt játszott. Különösebb taktikám egyébként nincs, csak olvasgatom, olvasgatom, aztán egyszer csak tudom. Időnként a feleségemmel tanulok.

Miket szinkronizálsz jelenleg?

Most éppen egy nagyon jó izlandi sorozatot, de egy horrorfilmre is felkérést kaptam. Hangomból adódóan eléggé be vagyok határolva. Olyan filmben nem lenne hiteles a szinkronom, ahol csupa nyeszlett ember van. (nevet) Sok rajzfilmet is csinálok, szeretem őket. Viszonylag friss dolog az is, hogy a Rádió Rock hangja lettem. Ha hívnak, általában elvállalom, de azért most a nyári időszakban jobban megválogatom a munkákat.

Milyen terveid vannak a nyárra?

Kertes házban élünk, ott szeretnék foglalatoskodni, a feleségemnek meg ideje lenne befejeznem a konyhabútort. (nevet) Antal Nimróddal jelenleg forgatjuk A Viszkist, amelyben én játszom a nyomozót. Gauder Áronnal is fogok dolgozni, van egy nagy álmunk: a magyarországi őskori leletekről készítünk egy sorozatot A kőbaltás ember címmel. A harmadik epizóddal kezdtünk, mert az első kettőre nem adtak pénzt. Úgy csináljuk, mint a Csillagok háborújában, akik a negyedikkel kezdték. Nekik bejött… (nevet) Félig dokumentum-, félig ismeretterjesztő filmre lehet számítani, animációs elemekkel vegyítve. A stáb háromfős: Áron, az operatőr meg én. De tök jól elvagyunk, olyan helyeken járok, ahol ember az életben nem fog. Például a Természettudományi Múzeum raktára is fantasztikus felfedezés volt.

A Viszkissel hogy álltok?

Nekem nincs túl sok helyszínem, így össze tudjuk vonni a forgatási napjaimat. Amiket eddig láttam a snitteken, azok nagyon ígéretesek. A múltkor mutattak egy olyat, amelyet előtte egy napig próbáltak, és döbbenetesen jó lett. Nagyon tetszik Nimród észjárása.

Milyen a nyomozó karaktere, akit alakítasz? Az eredeti sztoriban több jelentős személy is felmerült.

Igen, valójában három nyomozó volt a történetben, és ezt kombináltuk össze eggyé. Annyit mondhatok csak elöljáróban, hogy egy nyomozónak sem fenékig tejfel az élete…

Másodszor kerültél be a Kaszás Attila-díj harmadik fordulójába. Számodra mit jelent ez az elismerés?

Nem tudom, még nem kaptam meg. (nevet) A díj 2008 óta létezik, azóta a Radnóti Színház társulata minden évben engem jelölt. Most vagyok másodszorra a harmadik körben. Természetesen nagyon jó érzés, hogy elismerik a munkámat, de úgy érzem, ez már valami többről szól.

Milyen a kapcsolatod a többi jelölttel?

Csankó Zolival nagyon jóban vagyunk, de nehéz is lenne vele rosszban lenni. Spolarics Andreával is, csak ritkán találkozunk, messzire sodort minket az élet egymástól. Kiváló szakemberek mindketten, én a nézők helyében nagy bajban lennék a szavazással. Eddig sms-ezni kellett, most már interneten lehet csak szavazni. Én ebben nem vagyok benne, úgymond internetszűz vagyok. Egy kedves ismerős hölgy, Irénke néni teljesen ki van akadva, hogy nem tud így szavazni rám. Kérte, hogy mondjam meg az illetékesnek. (nevet) Íme, most megmondtam.

Ezek szerint nem használod te sem az internetet. Hogy tudod megengedni ezt a mai rohanó világban?

Egyáltalán nem köt le, van éppen elég tennivalóm és függőségem: a színház, a kert, a főzés. Szerencsére nem vagyok erre rákényszerülve, de már többen fenyegettek vele, hogy elérkezik majd az az idő. (nevet) Az üzeneteket, leveleket általában a színház portájára kérem, vagy a feleségem megmutatja otthon. A mobiltelefonnál sem értem a szituációt, amikor ülnek emberek egymás mellett, látszik, hogy együtt vannak, és csak nyomkodják a kütyüjüket – és ez a kommunikáció halála. Ne legyünk már ennyire fontos emberek… Emlékszem, amikor a családban csak a nagypapámnak volt telefonja, és az is csak azért, mert fő-építésvezető volt. Elmentem hozzá, és negyedóra alatt, egy hétre előre mindent elintéztem. Talán nem dől össze a világ, ha nem nézzük percenként a kütyüinket. Gimis koromban egyszer ültem egy haverommal a kocsmában, és azon filóztunk, hogyan lehetnénk milliomosok; arra jutottunk, hogy valami olyasmi kéne, amely valamilyen érzékszervünkre hat, mint például a rágó. Erre tessék, kitalálták, de nem mi! (nevet)

Mivel töltődsz fel szabadidődben?

A feleségemmel beszéltünk arról, hogy most már tényleg el kellene mennünk nyaralni, csakhogy megnézzük, milyen is az. (nevet) Egy pár napra elszabadulnánk, és ha esik az eső, akkor legalább nem kell senkit megkérni, hogy locsoljon. Nagy főzéseket, grillezéseket, bográcsozásokat tervezünk a barátainkkal. Ezeket a dolgokat otthonról „hozom”: amikor még nem volt tévé, a konyhában ellestük anyukámtól, hogyan csinálja. Amikor a szüleink elutaztak, és ketten maradtunk a bátyámmal, mindig főztünk valami meglepetést, mire hazaértek. Egy kedves barátommal is rendeztünk főzős estéket, és közben filmeket néztünk, mint például a Star Wars-összest. Az egyik találmányunk az „alap Wooki-cucc”, úgymint: sült törpeharcsa, sült szalonna, sült fokhagyma, lyoni hagyma friss kenyérrel. És ezt még lehet fokozni. A „legdurvább Wooki-cucc” receptje a következő: körömpörkölt filézve, ledarálva, őzgerincbe töltve, fokhagymás pirítóssal. Mennyei!

Horgászol is?

Nagy bánatunk, hogy már egy ideje nem voltunk. Azt szeretjük, ha kevesen vannak, de azért van a tóban hal is. Ahogy öregszünk, egyre több kritérium van. (nevet) Az a jó, ha nem kell visszarohanni, hanem nyugisan ott vagy, akár egy hétig. Olyan is volt, hogy másfél hónapig én voltam Gyomaendrődön a „horgászgondnok”. Jó néha így elvonulni a világtól.

Végh Nóra
Fotó: Csákvári Zsigmond
Forrás: kultura.hu

2016.08.04