A franchise-ok bebikázója által 2009-ben renovált, és hosszú csillagidő elteltével újbóli küldetésre bevetett Enterprise legénységében sok fan csalódott. Bizonyos részük nehezen fogadta el J.J. Abrams előzmény-remake-jét, melyet korunk mozgóképes divatjához igazított, Kirk kapitány és a – kötelezően – fiatalos csapata misszióit inkább a lenyűgöző látványra, a fénysebességgel haladó cselekményre, a folyton pörgő akciókra, mintsem Gene Roddenberry elmélkedős, sokat morfondírozó Star Trekjére élezte ki. De hát mi mást is tehetett volna, amikor manapság a galaxisok közötti kalandozásba injektált drámával is el van árasztva a közönség. Az elvakult rajongók, mostanra trilógiává bővült „szemük fényének” második etapjáról, a komor és humort csak nyomokban tartalmazó hangulat miatt már úgy érezték: Abrams Sötétségben tapogatózva igyekszik kielégíteni az igényeiket. Egyszóval kiveszett belőle az a maradék erőszakot is mértékkel használó, az ellenféllel elsősorban higgadtan tárgyaló bagázs szellemisége is, mely miatt oly sokan igyekeztek megtanulni a középső- és gyűrűsujjukat vulkáni köszönésnek megfelelően hajlítani. Számunkra érthetetlen módon a Trekkerek meg is szavazták minden idők legrosszabb Űrszekerek darabjának.

Viszont Abramst időközben elszólította az Erő, hogy őt is ébressze fel szunnyadó álmából, így a tarka – immár összeszokott – legénység harmadik kalandjára az a Justin Lin foglalhatta el a kapitányi széket a tányérhajón, aki ezelőtt a Halálos Iramban-franchise gépcsodáit is könnyedséggel navigálta. Természetesen az aggályok jogosak voltak, miszerint majd a végtelen űrben ragadnak a gyönyörű fejlődési ívet húzó karakterek, vagy éppen az összetett motivációik, de nem is ezért került abba a bizonyos székbe, hanem hogy a szériát kreatív és súllyal rendelkező monumentális akcióval vértezze fel, és ez olyannyira jól sikerült neki, hogy karrierjének valaha látott leglátványosabb szekvenciái köszönnek vissza a végtelennek tűnő vászonról. A méhkasszerűen mozgó idegenek támadásai számára még az IMAX adta lehetőségek is kevésnek bizonyulnak, ugyanis majd lefolynak róla. Érezhetően Lin ekkor van igazán elemében, a kamerák, amikor kell, zavarodottan követik a káosznak tűnő összhangot, de a lényegi pillanatokban minden tisztán kivehető és nyomon követhető. Remekül megtervezett és kivitelezett akciók ezek, melyeket ritkán látni a táguló blockbusterek világában.

Mindemellett Simon Pegg és Doug Jung írók is szívükön viselték a fanok segélykiáltását, mivel a Mindenen túllal visszanyúltak az idén 50. évfordulóját ünneplő univerzum gyökereihez. Azokhoz a mélyűri utazásokhoz, melyekben az időbeli ugrálások hézagos szerkezete még nem jellemezte a U.S.S. Enterprise hajóját, az ismeretlen galaxisok felfedezése és a váratlan mentőexpedíciók viszont annál inkább. Kirk és legénysége a 13. filmjükkel kicsit behúzták a féket azáltal, hogy a játékidő nagy részében ellenséges bolygón kell boldogulniuk, mégis a trilógia eddigi legkevésbé kalandosnak nevezhető darabja áll majd valószínűleg legközelebb a fanatikusok igényeihez. Mert a szériát egészen a ’60-as évek szellemiségéig kormányozták vissza – ha már a történetben döcögött a jövő és a múlt megváltoztatása –, így egyszerre kiszolgálva azokat, akik csak Abrams előző két újragenerálozott moziján jól szórakoztak, illetve azokat, akik a Roddenberry által megálmodott galaxis minden kis szegletét behatóan ismerik. Számukra a retro hangulat és a TV-epizódokat megidéző felépítés, valamint az apró kis „bennfentes” utalások sokszor mosolyt csalnak majd az arcukra. A Mindenen túl le sem tagadhatná rajongói mivoltát, az ezzel járó mérhetetlen tiszteletnek és odaadásnak köszönhetően pedig mind a két tábornak minőségi 120 percben lehet része.

Mégsem mondhatni, hogy Lin teljesen izgalmas és friss utat jelölt volna ki a franchise-nak, ugyanis az új rész tényleg olyan, mintha hosszabb epizódot néznénk. Persze nem is várható el tőle a tucatnyi film, a megannyi sorozat után és a kötelező elemek figyelembevételének kényszerűsége miatt a felsugárzás újbóli feltalálása. Abrams 2009-ben, amennyi új irányba való elmozdulást megengedett neki a Trek, azt már megtette Lin helyett, neki csak hagynia kellett, hogy az összeszokott űrbéli személyzet csapatként tegye, amit elvárnak tőle. Mert bár Peggék ígéretükhöz hűen igyekeztek aktualizálni a cselekményt – ezáltal a mindenki számára megszívlelendő, egyetemes érvényű mondanivalót is letudva –, de a Trekverzum múltjából fakadó, mégis aktuális utópisztikus világkép, melyben a Föderáció mint a benne rejlő egység fontosságának és létjogosultságának pedzegetése hamar unalomba fullad. Mindebből csak kisarkított, felszínes megállapításokat érzékelünk, a felvetett morális kérdésekre, mint a „Működhet-e az összefogás?”, „Biztosan beleavatkozhatunk-e mások kultúrájába, életébe, mert mi így látjuk jónak?”, a készítők felszínes kapirgálása miatt azonnal tudjuk rájuk az egyértelmű, természetesen igenlő válaszokat.

Hogy is ne tudnánk, amikor a háborút és erőszakot hirdető, kilónyi smink alatt rejlő Idris Elba bosszúszomjas Krallja csak azért létezik a vásznon, hogy ezeken, ha csak pillanatok erejére is, de elgondolkoztassa a karaktereket, vitát robbantson közöttük. Nemcsak ezen a téren kullog elődei árnyékában a Mindenen túl, hanem a fránya Sötétségben fénypontját képező, Benedict Cumberbatch mély és veszélyes Khan karakterét – aki kvázi majdnem elnyomta főhőseinket – sem sikerül felülmúlnia. Motivációja gyakorta zavaros, tulajdonképpen egy teljes értékű karakternek sem lehet tekinteni, mivel egészét a rejtélyek és misztikumok teszik ki. Leginkább az első rész Nérojának lehet megfeleltetni, hasonlóan feledhető pillanatokkal.

Lin tudja, hogy az érzelmek és a drámai jelenetek nem az ő reszortja, éppen annyit nyújt mindezekből, amennyi elvárható és feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a jól bejáratott Űrszekér gördülékenyen tovább tudjon haladni. Ötletekből akad néhány, de kockázatot vállalni nem mer, így az összeszokott legénység szétszakítása és az ebben rejlő karakterek előtérbe kerülése, bár szórakoztató és örömteli látvány, a fejlődésüket az akció közeledtével elsöpri. Ahogy Sulu karakteréről is kiderül, hogy homoszexuális, de azon kívül, hogy ezzel tisztelegnek az eredeti széria előtt, más funkciója nem volt. Ha talán kicsit merészebben, bátrabban közelítettek volna mindehhez a készítők, és nem csak kötelességből mutatták volna fel mindezt, érdekes módon is alakulhatott volna a Mindenen túl kalandja. A küldetés a végére nem képes megugrani az elején látott pusztítást, helyette viszont – teljesen elütve a Trek hangulattól – egy kőkemény rockos zúzásnak lehetünk szemtanúi, mely sokak számára szívroham közeli állapotot eredményez majd. Legalább erre az évek múlásával is emlékezni fogunk a harmadik felvonással kapcsolatban, még ha rossz szájízzel is, de sikerült emlékezetessé és egyedivé tennie a záró akkordját.

De nem alakult, és bár Peggék a sokak szerint kiveszett humort, a múltidéző hangulatot ügyesen visszahozták a Trek-franchise-ba, sőt még a Spok-Kirk-Bones triász kapcsolatát is az eredeti pályára rakták, ahogy Kirk is kimondja a kezdő képsorokban, ennyi év elteltével már rutinná váltak a kiküldetések, mindenki teszi a parancsnoki hídon a dolgát, ahogy megszokhattuk tőlük. De még mindig öröm látni őket, még akkor is, ha a végső búcsú Leonard Nimoy-tól vagy mindenki Chekovy-ától, Anton Yelcintől nem facsar ki könnyeket a szemünkből. Ha a Mindenen túl nem is képes minden vállalását beváltani, és még a nyári blockbusterek között sem kiemelkedő, mindez bőven elég volt ahhoz, hogy a Star Trek elmozduljon eddigi úti céljától, ezzel – ha most még nem is – a jövőben végre olyan helyekre is eljuthasson, ahol előtte még senki sem járt. Megéri tehát ismét felsugározni az ismét újjáépített U.S.S. Enterprise fedélzetére.

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen.hu