1521

Hosszú út lefelé

1 perces filmkritika

„- Csak azt tudom, hogy most egy egyezség részese vagyok. Ami miatt hazudnom kellett, hogy... - Milyen egyezmény? - Csak egy... csapat elkeseredett ember, akik együtt szomorkodnak, hátha egy kicsit kevésbé érzik szarul magukat.”

Van itt némi ellentmondás. Ja, nem a kiragadott idézetben, hanem abban, hogy amit Nick Hornby zseniálisan művel regényeinek lapjain, az sehogyan sem jön át ugyanolyan szinten a celluloidra. Mert Hornby nem a történetekben erős igazán (ami látszódik a filmvásznon), hanem a szimpla, sőt valljuk be, sekélyes és közhelyes sztorik írásbeli ábrázolási képességében (ami nem tud látszódni a filmvásznon). S egy pár képernyőre átültetett regénnyel a háta mögött ezt a tételt a Hosszú út lefelé is csak tovább erősíti. (A fair play nevében megjegyzem, kimondottan filmekhez írt forgatókönyvei sokkal jobban ülnek!).

Mert az a cselekményvonulat, hogy négy reményvesztett ember ugyanazon év szilveszterén ugyanazon toronyház tetején (illetve az épület előtt, a járdán szétplaccsanva) akar pontot tenni élete végére, majd „kényszerből” közel kerülnek, s megváltoztatják egymás szemléletmódját, hogy a végén happy endbe nyíljanak a könnyzacskók, minden, de nem eredeti. Mondtam: közhelyes, sekélyes. Pascal Chaumeil filmje pedig totálisan marad is ebben az egyáltalán nem mély mederben. A Hosszú út lefelé könnyen felejthető mozi, mert nincsen egységes atmoszférája, (gyöngy)sorra fűzött jelenetei, azonosulható hősei – csak folyik valahová lassan, sziruposan, sárga köves útról le nem térően. Meglehetősen semmilyen a cselekmény tétova főszereplőkkel, agyonrágott dialógusokkal, kevéssé bepucolt didaktikai fel- és alhangokkal. Nézhető, persze, de nyoma sincs benne annak az élvezeti faktornak, amely Hornby szövegeiből sugárzik.

Átlagmozi a kellős közepéből, ahol mentségként sül csak el néhány jó dalválasztás. „Igen, mind túléltük Valentin-napig, és semmi... semmi, egyáltalán semmi sem változott! - Pedig... minden megváltozott. Mindannyian teljesen máshogy állunk már a dolgokhoz.” Na ja, de kevéssé megalapozottan. A cselekményvezető négyes két névvel (Pierce Brosnan, Toni Colette) és két névtelenebbséggel (Imogen Poots, Aaron Paul) nyomul, ahol utóbbiak meglepően többek, mint az előbbiek. Aaron Paul már kapott Globe-jelölést is (Breaking Bad), a furcsa nevű és Keira Knightley-szerűen édes angolságú Imogen Poots pedig simán ráver mindannyiukra a játékával. A Hosszú út lefelé ilyenformán sajnos tényleg elég rövidre sikerült: sima zuhanás a magasházról a biztos végkimenetel tudatában. „Összetartozunk, egy csapat vagyunk. Vagyis, mi voltunk a világ legrosszabb csapata, és ha... ha rajtam múlott volna, egyikőtök se írja alá a megállapodást. De mégis... egy csapat vagyunk. Tudom, hogy nem sok, fiam... de... talán... kezdetnek elég.” Maradjunk ennyiben.

2014, angol-német, 96 perc
rendező: Pascal Chaumeil
forgatókönyvíró: Nick Hornby regénye nyomán Jack Thorne
szereplők: Pierce Brosnan, Toni Collette, Aaron Paul,
Imogen Poots, Tuppence Middleton, Sam Neill, Rosamund Pike

Szilvási Krisztián

2016.07.20