1754

Neon démon

Filmkritika

A hatalmas sikereket elért Drive rendezője, Nicolas Winding Refn idén egy thrillerrel rukkolt elő, mely valószínűleg az idei év legmegosztóbb filmjévé válhat a nagyközönség számára. A modellek fényűző, mámoros és rendkívül csábító világát használja fel ezúttal, hogy darabokra marcangolja a tökéletesnek tűnő képet a szemünk láttára.

Ez így nem tűnik újdonságnak, se eredetinek, hiszen mindenki el tudja képzelni ma már, hogy milyen hánytatott sorsa lehet a világhírnévnek örvendő, tökéletesre tuningolt modelleknek, azonban nem ezt hivatott bemutatni. A rendezőnek ezt a kísérletét a nagy visszatéréseként (avagy bukásaként) várta a közönség, a film cannes-i fogadtatása pedig egyöntetűen a süllyesztőbe küldte. A történet azon kívül, hogy közhelyekből és sallangokból építkezik nem igazán tud bármit is felmutatni, azonban ne írjuk le ilyen hamar; az kétségtelen, hogy az idei év legvisszataszítóbb és legabszurdabb produkciójával sikerült szolgálnia a direktornak, nem mintha a horror elemeivel lenne teletömve a film (éppen ellenkezőleg), de mégis megvan benne a plusz, ami miatt nem lehet szó nélkül elmenni mellette.

A történet főhőse Jesse (Elle Fanning), egy kisvárosi lány, aki hirtelen a Los Angeles-i modellek világában találja magát, szülők nélkül, illetve befejezetlen iskolai tanulmányokkal. A különleges fiatal hamar olyan sikereket ér el, melyeket társai nem néznek jó szemmel, ráadásul egy lepukkant motelben lakik egyedül, ahol a megszokottá váló betörések borítják fel hétköznapjait. Az egyetlen ember, akire számíthat, újonnan megismert barátja, Dean (Karl Glusman), aki természetesen hamar belezúg a lányba, illetve a sminkese, Ruby (Jena Malone), akit szintén ámulatba ejt a hölgy jelensége. A történetre mondhatnánk, kimerül annyiban, hogy Jesse megpróbáltatásait követi végig, ahogy egyre feljebb ível karrierje, ez viszont közel sem a teljes igazság lenne. Thriller révén elképesztően jól pakolja a nézőre a feszültséget, ami működik is, amíg a közönség figyelme és türelme alább nem hagy, ugyanis a feszültség csupán a feszültség kedvéért van jelen. A történet üres, a jelenetek vontatottak és a beszéd is közel annyiból áll, amit az előzetes alatt hallottunk, ennek ellenére van egy üzenete a filmnek, melyet páratlan módon vág az ember arcába.

A Neon démon tagadhatatlanul egy olyan művészfilm, mely lenyűgöző képi világgal bír, a fények használata, a film elegánsan és érzékien beállított képei a nézőt egy nagyon sötét és álomszerű világba varázsolják. A zene és ennek hiánya furcsa párost alkotnak, amikor nem a hipnotikusnak nevezhető dallamokat halljuk, a néma csend uralkodik. A koncepció azért érdekes, mert a hatás végig kitart a film alatt, annak ellenére, hogy sok változatosságot nem tartogat, de előnyére válik, hogy aki a befolyása alá kerül, az nehezen menekül. A zene és a képi világ is arra játszik, hogy Jesse ártatlanságát, természetességét emelje ki, a történet ezáltal egy modern tündérmeseként hat, a mondanivalót helyezi előtérbe, archetipikus szereplőkkel, illetve a gyermekverziókká alakított mesék alapjául szolgáló történetek morbid és brutális elemeivel karöltve (melyek kevésbé ismertek is ezáltal).

Mégis mi teszi a filmet szerethetővé, illetve megvetendővé? A karakterek mind egydimenziósak, akik végig manökenbábuként vannak jelen, ahogy a film halad előre, úgy egyre betegebbé, abszurdabbá válik a viselkedésük, melyet a szereplők egytől egyig hitelesen adnak vissza. Elle-t szinte erre a szerepre „készítették”, és remekel is benne, a két modellel (Belle Heatcote és Abbey Lee) is minden rendben (színészileg), azonban aki mindenkit lepipál a film végére, az Jena Malone, alakítására valószínűleg még sokáig emlékezni fogunk. Ott van Keanu Reeves is, meg nem is, a hotel szemétláda tulajaként hozza, ami kitelik egy ilyen kaliberű karaktertől. A sablonos figurák nem feltétlenül zavaróak, ha azt figyelembe vesszük, hogy a történet főhősének a fiatal Jesse-t gondoljuk, de ha mélyebbre tekintünk, észrevesszük, hogy az olykor balladai homálynak igenis van létjogosultsága, nem a szereplőkről szól a történet, a cselekmény a szereplőkben zajlik, melyet mindenkinek magának kell kiásnia.

Ha feltesszük a film végén a kérdést, hogy valójában ki vagy mi akar lenni a címben feltüntetett Neon démon, valószínűleg mindenkinek mást fog jelenteni, és ez így is van rendjén, nincsenek olyan pillérei, amelyek alapján stabil jelentéssekkel lehetne felruházni, így mindenki ott ragadja meg, ahol szeretné.

A film feltétel nélküli érzelmeket vált ki az emberből, csak imádni vagy gyűlölni lehet. Ez teszi olyan megosztóvá; aki szeret elmélyedni egy filmben, és nem várja el tőle, hogy elmesélje a történetet, illetve inkább saját maga tárja fel ennek mélységeit (annak erre bőven lesz is lehetősége), az valószínűleg újra beülne majd rá pár óra elteltével, viszont éppen ezért a könnyedebb filmek híveinek nem lesz túl sok öröme benne. Ugyanakkor, aki nem fogja a végére pénzkidobásnak titulálni mindezt, abban biztosan sokáig benne marad az az atmoszféra és az a szellem, amivel a Neon démon rendelkezik. Attól tud tetsző lenni, hogy mer más lenni, viszont tudjuk azt, ha valami más, az nem feltétlenül akar jó vagy tökéletes is lenni. A film teljesen idomul Jesse karakteréhez, aki az esszenciáját, szépségét a küllemében keresi, annak könnyen „emészthetetlenné” válhat.

Fecske Adrián
Forrás: TheScreen.hu

2016.07.01